„Jobban érzi magát az ember, ha segíthet másokon” – Interjú Kovács „Kokó” Istvánnal

– Az esemény díszvendégeként egy éjszakába nyúló beszélgetés során sok érdekességet meséltél a fiataloknak az életedről, a sportról, olimpiáról. Tetted mindezt olyan könnyedséggel, természetességgel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ha valaki tizenévesen elkezd komolyan sportolni, abból előbb-utóbb bajnok lesz. Ez tényleg ilyen könnyen megy?

– Azt azért nem akartam sugallni, hogy ez valami könnyű és egyszerű út volt, hiszen sokadik sportágként találtam rá a bokszra, amiben aztán a sikereimet elértem. Természetesen nagyon sok küzdelem és verejték van minden bajnoki címben, de való igaz, hogy visszatekintve mára sokat szépített a múlton az emlékezet. 

– Elfoglalt ember vagy, Aszódra is a tatai edzőtáborból érkeztél. Miért fogadtad el ezt a meghívást? Miért ennyire fontos számodra a fiatalok sportra nevelése?

– Egyrészt vallom, hogy minden közszereplőnek kötelessége lehetőségeihez képest minél többet visszaadni a közegnek, ami azzá tette ami. Ez nagyon fontos. Másrészt az aszódi Petőfi Gimnáziummal több évre visszanyúló jó kapcsolatot ápolok, örömmel jöttem a régi ismerősök közé. Ami viszont magát a sportot illeti, véleményem szerint a sportközösségeknek a közvetlen fizikai egészségre nevelésen túl a valláshoz hasonló morális nevelő szerep is van. Ha erős országot akarunk építeni, akkor ahhoz testileg, szellemileg és morálisan erős magabiztos fiatalokat kell nevelnünk. A jövőnk múlik rajta!  

– Ma már televíziós és rádiós újságíróként, valamint üzletemberként éled életed, visszavonulva az ökölvívástól, mégis a mai napig sok szálon kötődve a sport világához. Milyen sportot, sportokat űzöl, tíz évvel a visszavonulás után?

– Bokszolni már csak ritkán és csak kedvtelésből szoktam, ma már az öröm, és nem a teljesítmény motivál. Talán legtöbbet golfozom, de barátokkal igyekszem időt szánni a focira is, valamint az utcai futás, amit még rendszeresen űzök. Olyan azonban már nincs, hogy a tét kedvéért űzzek valamilyen sportot, elsősorban a mozgás öröme miatt sportolok. Jó példa erre az az igazán felszabadult hangulatú foci, amit az aszódi sportnap résztvevőivel játszhattam. Derekasan küzdöttünk mindannyian, de nem a másik mindenáron való legyőzéséért, hanem a közös játék öröméért. 

– Generációkon átívelő hagyományai vannak a boksznak a családod férfi ágán. A gyermekeid is sportolnak, esetleg bokszolnak? Tovább viszik a családi hagyományt?

– A nagyobbik fiam heti rendszerességgel lejár bokszolni, de nem azzal a céllal, hogy ökölvívó-élsportoló legyen. Elsősorban a tanulmányaival foglalkozik, illetve, nagy öröm, hogy úgy egy fél éve gitározni kezdett, amivel több időt tölt jelenleg, mint a sporttal. De egészséges, jó fizikumú srác mindkettő, akiknek fontos a mozgás gazdag életmód. 

– A boksszal való első találkozásodról szinte úgy meséltél, ahogy a megtérés élményeket mesélik néha. Csak bele magyarázom, vagy valóban van némi hasonlóság a kettő között? Egyébként milyen a viszonyod az vallással? Vallásos ember vagy?

– Ma nagyon nagy divat vallásosnak vallani magunkat, sok olyan embert ismerek, akiről egyszer csak hirtelen kiderült, hogy első áldozó volt, és többször is bérmálkozott, ahogy viccből mondani szoktuk. Sokan állítják magukról, hogy világ életükben az Urat követték, én nem tartozom közéjük, őszintén bevallom, hogy istenfélő, de az Istennel viszonylag ritkán kapcsolatot tartó emberként éltemés élem az életem.
A magam morális szabályait igyekszem megtartani, amik nem állnak távol a keresztyén erkölcstől, de a gyermekkorom vallási neveltetését nem vittem magammal a felnőtt életemben.
Nem járok hetente templomba, de sokszor érzem, hogy az Úr segítségére szorulok, és sokszor az ő segítségével lendültem át nehéz szakaszokon. Úgy érzem, az eddigi életutammal sikerült az Ő szeretetét kivívnom, mert bármikor szükségem volt a segítségére, meg is kaptam Tőle.  

– Hogyan látod ma az egyházak szerepét? Egyáltalán foglalkoztat ez a kérdés?

– Érzem és látom, hogy mennyire fontos szerepe van az egyházaknak Magyarországon. A társadalomnak ritkán volt ekkora szüksége az összetartó elemekre. Ahhoz, hogy egészséges, összetartó és erős országot építhessünk, szükség van a társadalom alapvető építőköveit egyben tartó kötőelemekre. Ilyen elemek például a család és az egyházak, amiből a családon, ha lehet még nagyobb érvágás esett az elmúlt 40-50 évben, mint az egyházakon. Olyan értékválság van ma Magyarországon, amiből csak a stabil, morális alapokon nyugvó egyházak lehetnek képesek kiutat mutatni. Ez egy óriási feladat az egyházakon és vezetőiken. 

– Köztudott rólad, hogy szívesen odaállsz jó ügyek mellé. A Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagyköveteként évek óta arca vagy fontos ügyeknek. Miért fontos ez számodra?

– Úgy érzem mindenkinek kötelessége odaállni jó ügyek mellé, lehetőségeihez mérten. Értelemszerű, hogy egy közszereplő esetében ez esetleg más léptékű, de a lényeg ugyanaz: jobban érzi magát az ember, ha olyat tesz, amivel segíthet másokon. Ami az Ökumenikus Segélyszervezetet illeti, az évek során mindig többet kaptam, mint amit tőlem kívánt ez a szerepvállalás.  

– Mondanál olyan konkrét példát arra a munkára, amit a Segélyszervezetnél van lehetőséged végezni?

– A kolontári vörösiszap katasztrófa után találkozni az érintett családok gyermekeivel, és ajándékcsomagokat átadni nekik éppolyan eleven és meghatározó élmény, mint az évről-évre visszaérő karácsony utáni ételosztás Angyalföldön. Itt említhetném azt is, amikor a Segélyszervezet által épített általános iskolákat avattunk Afganisztánban. A szegénységgel és a nyomorral való találkozás, mind olyan élmény, ami segít kicsit másképp látni a világot.