Középhez vezető utakon
Hol van a közép? És mi is az valójában? Talán az emberben van? Vagy máshol; a sportban? Az extrémitásban? És vajon hogyan kell viszonyulni hozzá? Akik a 8. Országos Evangélikus Ifjúsági Találkozó első fórumbeszélgetésétől választ reméltek a fenti kérdésekre, azok csak egyféle eredményre juthattak: talán sosem fogjuk megtalálni a közepet, talán a közép valami ideális kép, talán senki sem értheti meg. És attól, hogy Bartel-Rúzsa Zsolt, a fórum moderátora az előbbi következtetést vonta le, nem kell elkeserednünk. Valójában éppen azért fontos a Szélrózsán beszélnünk a témáról, mert senki sem tud egyféle, biztos választ adni. Hiszen mindannyian örök közép-kereséstől, az egyensúly megtalálásának nehézségeitől szenvedhetünk. Szöveg: Szemerei Eszter Fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Csáky-Pallavicini Krisztina, a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály klinikusa és Monspart Sarolta, az Országos Egészségfejlesztési Intézet Életmód Osztályának vezetője sajátosan, és olykor eltérően próbálták megközelíteni a problémát. A hallgatóság számára kiderült, hogy a közép kérdése sokkal összetettebb. Egyénenként változó középértékekkel kell számolnunk. „Azok a mondatok, amik úgy kezdődnek, hogy mindenki, azok általában nem működnek” – hívta fel a közönség figyelmét a problémára Csáky-Pallavicini Krisztina. És akár vele értünk egyet, az elfogadás súlyával az egyén lelki, családi életében, akár Monspart Sarolta válaszai, példái ragadnak minket magukkal, biztosak lehetünk abban, hogy a középpontok bennünk és körülöttünk valós, életünket meghatározó jelenségek, akár meg tudjuk őket fogalmazni és el tudjuk őket fogadni, akár nem. Kérdés persze, hogy egy keresztyén ember számára mást jelent-e a középpont. Bár felmérések igazolják, hogy bizonyos esetekben a hívők jobban, gyorsabban gyógyulnak, és eredményeik nagyobb mértékű toleranciáról árulkodhatnak, nem szabad azt gondolnunk, hogy a szélsőségek és az extrémitás nincs jelen az egyházban.
De vajon mi alapján térnek el az emberek saját „közepei” egymástól? Mégiscsak kell lennie EGY középnek, amitől eltér az egyén! – vezette a beszélgetést tovább Bartel-Rúzsa Zsolt. „Ha valami túl szép az gyanús. Az extrém hangok hiánya is gyanús.” Csáky-Pallavicini Krisztina szerint nem lehet elválasztani az egyéntől az extrémitást, mivel az mindenkiben jelen van. Csak az a kérdés, hogy milyen mértékben, hogy mennyire vagyunk képesek éretten elfogadni a másik „másságát”, szélsőségeit. Éppen ez alapján nevezhető a kamasz kor egy kiemelten extrém helyzetnek. Ekkor figyelhető meg feltűnően a kapcsolat a középpel: hogy mihez viszonyít az egyén. Mi az, amitől eltér, amitől ő maga extrémmé válik?
Vajon nekünk le kell-e mondanunk az extrémről? Monspart Sarolta fogalmazta meg: „jó az átlagtól eltérni”. És jó, hogy másokhoz viszonyítunk, jó, hogy kritikát kapunk (kifejezetten, ha az egy barát őszinte kritikája), de a lépéseket mindig nekünk magunknak kell megtennünk. Mi határozzuk meg, hogy merre megyünk. És szükséges a támasz, de nem mindig elégséges.
Hogy haladhatunk-e egy ideális közép felé, tudunk-e legalább törekedni az egyensúlyra, az változó lehet. Mivel a kérdés nyitott, mindenkinek magának kell tovább gondolnia. A középhez vezető utak eltérőek, és attól függetlenül, hogy testsúlyunkat illetően „girnyó cerkák vagy szimpla, dupla vagy tripla radírok vagyunk-e” – ahogyan azt Monspart Sarolta fogalmazta meg, mindannyian átlagosan extrémek vagyunk, és ezen talán sosem fogunk tudni változtatni.
