Közelebb vonni egymáshoz a gyülekezeteket és a lelkészeket – Interjú Lupták Györggyel, a Bács-Kiskun Egyházmegye esperesével

– Immár másodszor szavaztak bizalmat önnek az egyházmegye gyülekezetei. Milyen érzéssel tölti ez el esperes urat?

– Igyekszem két lábbal a földön járni: rajtam kívül nem akarta más is vállalni a jelöltséget. Éspedig nem azért, mert „közel s távol senki sem rúghat  labdába mellettem”, hanem a feladattöbblet a riasztó. Helyzeti előnyöm, hogy amíg én az egyházmegyei ügyek miatt távol vagyok a gyülekezettől, addig három lelkész és sok munkatárs gondoskodik otthon arról, hogy a hiányom ne legyen észrevehető.

– Kérem, értékelje röviden az elmúlt ciklust. Gondolok itt az örömökre és arra, amit visszatekintve másként csinálna. 

– Terveim jó része nem valósult meg. Szerettem volna a hangsúlyt a lelkészek és a gyülekezetek pásztorolására helyezni – több gyülekezeti evangelizáció, több személyes beszélgetés, kapcsolatápolás. Néhány esetben azért történt előrelépés e téren, de korántsem annyi, mint amennyit szerettem volna. No meg az adminisztráció is jobban leterhelt, mint reméltem. S e területen nem akadt segítségem az esperesi hivatalban. A közeljövőben ezen szeretnék változtatni, azon vagyok, hogy legyen egy „ütőképes segítőm”.

Ezenkívül ami még nem igazán sikerült: megyei programokkal szeretném a gyülekezeteket s a lelkészeket is egymáshoz közelebb vonni. Valljuk be önmagunknak: a lelkészek inkább beszélnek a fraternitásról, mint tesznek is érte. Túlságosan messze vagyunk egymástól, és a földrajzi távolság kihat a kapcsolatokra is.

– Esperesi szolgálatát tekintve melyek az elkövetkezendő hat évre szóló elképzelései, tervei?

– Ezek jó részét az előbb már említettem. Ezenkívül nem adom fel egy régi álmomat: szeretném, ha a hozzánk közel élő néhány ezer szerbiai magyar nyelvű evangélikus testvérünkkel is szorosabbra fűzhetnénk a kapcsolatunkat. Bár csak néhány kilométer választ el tőlük, mégis, szinte semmit sem tudunk egymásról – az is tény, hogy nem a mi hibánkból nincs kapcsolat velük. Nemrég találkoztam Dolinszky Árpád szuperintendens úrral, aki nem zárkózott el a kapcsolatfelvétel elől. Tarthatnánk egy közös lelkészgyűlést, kölcsönösen meglátogathatnánk egymást, akár még közös pályázatokon is indulhatnánk.

– A Bács-Kiskun Egyházmegye nagyon különleges helyzetben van: a hozzá tartozó gyülekezetek több közigazgatási megyéhez is tartoznak. Sőt a gyülekezetek között is akad olyan, amelynek a szórványgyülekezetei az anyagyülekezettől eltérő megyében találhatók. Befolyásolja-e ez az egyházi munkaszervezést?

– Nem különösebben, mi ezt már megszoktuk. Valóban, gyülekezeteink összesen öt közigazgatási megye területén találhatók: Fejér, Tolna, Pest, Csongrád és persze Bács-Kiskun. Egy lelkészgyűlés útiköltségvonzata jelentős, főként azok számára, aki az egyházmegye egyik széléről utaznak a másikba, alkalmanként oda-vissza akár 300 kilométert is. Példás viszont, ahogyan a dunaújvárosi vagy a hartai kolléga összegyűjti az útba eső kollégákat, s természetesen haza is szállítja őket. Így azért lehet takarékoskodni.

– Ha már szórványokról esik szó: egyes lelkészek vasárnaponként akár 40-50 kilométert is vezetnek egy-egy istentiszteletért, amelyeken két-három ember vesz részt. A lelkészek védelmében nem lehetne valami újítást – például egy istentiszteleti kisbuszt – bevezetni, amely körbejárja ezeket a településeket, és beviszi az anyagyülekezetbe a híveket?

– Persze, hogy lehetne. Hol is van az a kisbusz? Baján vagy Kecskeméten igen jól ki tudnák használni... Komolyra fordítva a szót, mindig hőstettként emlegetjük, mennyi kilométert utazunk vasárnaponta pár emberért, mondván, Jézus Krisztus Urunk pásztora is elment az egyetlen bárányka után. Egyszer kellene egy mély lélegzetet venni, és alapjaiban újragondolni ezeket a kérdéseket...