Könnyű és nehéz örömök – Interjú Zacher Gáborral
Ha „ráguglizunk” a Zacher szóra, a net már egy ideje nem az ínycsiklandó csokoládés desszertről dob ki adatokat, hanem egy toxikológusról (egy évtizede talán azt sem tudtuk, hogy létezik ilyen szakorvos). Zacher Gábornak a híres cukrászhoz, sőt a csokoládéhoz is van köze, nem is kevés, de leginkább mégis az orvosi hivatáshoz. És nemcsak azért, mert a diplomáján ez áll, vagy mert régi orvosdinasztia sarja. A szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos legnagyobb szenvedélye a munkája, szabadidejében is szakcikkeket olvas, szót ért a drogos hajléktalannal, a gyógyszerfüggő értelmiségivel, sőt még a médiával is. Forrás: kepmas.hu, szöveg: Szám Kati
– Amikor dolgozni kezdett, ugyanúgy telt egy toxikológus ügyeleti napja, mint most?
– Nem toxikológusként kezdtem dolgozni. Műtősfiúként kezdtem, mert elsőre nem vettek föl az orvosira. Aztán az egyetem mellett is négy évig ápoló voltam a mentőknél, majd ötöd- és hatodévben mentőtiszt. Kiderült, hogy latexallergiám van, nem viselhetek műtőskesztyűt, ezért váltanom kellett. De a sürgősségi ellátás izgalma, hogy gyors döntésre és cselekvésre van szükség, a mostani munkámnak is része. Az ide érkező betegek mind krízishelyzetben vannak. A toxikológián egyébként alapvetően nem változott semmi, az emberek mindig is ártani akartak maguknak. A rendszerváltás után egy kicsit kevesebb volt a páciens, a kezdeti eufórikus érzés jótékonyan hatott, de az elmúlt évben ismét egy kicsit nőtt a sürgős esetek száma.
– Függő szenvedélybetegekről van szó?
– Gyakorlatilag itt nem függők vannak, hacsak nem azt nézzük, hogy valamilyen szinten mindenki függő. Bizonyos szempontból ön is meg én is, hiszen én pipázom, és naponta meg kell lennie a két tábla mogyorós csokimnak. Ide olyan emberek jönnek, akik belekerültek valamilyen nehéz élethelyzetbe, és ettől számukra a világ, a lehetőségek egészen beszűkültek, és a keskeny folyosó végén csak a kémiai szert látják, ami segíthet – legalábbis egy időre, mert kiüt. Hányszor találkoztam olyan öngyilkosjelölttel, aki azért vette be a gyógyszert, mert például a férjéről kiderült, hogy daganatos betegsége van!
Ahelyett, hogy mellé állt volna, csinált egy marhaságot, aztán szerencsétlen férje jöhetett őt látogatni a toxikológiára. De tipikus az „itthagyott a pasim, bevettem valamit” történet is. A mentálhigiénés kultúránk semmivel sem fejlettebb, mint az egészségügyi vagy az átlagos tisztálkodási szokásaink. Gondolom, ismeri a statisztikai adatokat arról, hogy például mennyi fogkrémet használunk. A drog és az alkohol olyan, mint a fogban az ideiglenes tömés. Egy időre elfedi a bajt, de ha nem tömik be végleg, csak nagyobb lesz benne a lyuk.
– Csak ránk, magyarokra jellemző, hogy nem tanultuk meg megoldani a problémákat?
– Nem, de engem nem érdekel a csehek szájszaga. Persze, az is igaz, hogy most gazdaságilag is gödörben vagyunk, és nehéz innen kikecmeregni.
– Ön hogy kezdene hozzá?
– Lesz majd egy új Nemzeti Alaptanterv, aminek hallatára már most sokan hörögnek, hogy „szegény gyerekeknek mennyit kell tanulniuk!” Pedig ez a dolguk, nem? Mi is jártunk iskolába, még délután is. Megtanultuk az egyszikűeket, a muhi csatát, a másodfokú egyenleteket.
– Mi lenne az Ön tantervében?
– Például megtanítanám a kulturált vitatkozást, a problémamegoldó kommunikációt. Persze ezeknek nemcsak az iskolai tervekben kell szerepelnie, a családi mintában is.
– Aki ide bejön, az nemcsak „tisztul”, hanem tovább is kísérik, hogy a valódi problémáját is orvosolni lehessen?
– A krízisambulancián van pszichiáter, pszichológus. Ha a beteg nem menekül haza, akkor kap segítséget. Sajnos azonban az alapellátás és a pszichológiai, pszichiátriai gondozás nem lenne elegendő, ha mindenki jelentkezne, akinek erre szüksége van. Működik rétegszolgáltatásként a fizetős ellátás is, de ezt sajnos csupán 8-10 százalék engedheti meg magának.
– Mi a különbség a klinikai eset és a hétköznapi értelemben vett függő között?
– Én például nikotin- és csokoládéfüggő vagyok, és semmi motivációm nincs, hogy leszokjak róla. Ebből a szempontból a nálunk fekvő alkoholbeteghez hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, és ez nem jelent elég motivációt.
– És mi kell a motivációhoz? Az első rossz lelet?
– Az is egyfajta motiváció. Vagy mondjuk, odaáll az ötéves gyerek, és azt mondja, hogy apa, miért füstölsz ennyit? Ez nem jó.
– Az Ön fia nem állt oda?
– Soha. De én nem cigarettázom, pipázom. Ha valaki szembesítene egy olyan szituációval, ami miatt le kellene tennem a pipát, azt gondolom, józanul át tudnám gondolni, és azt mondani, hogy igen. Ez a pillanat még nem jött el.
– Van egy másik szenvedélye is, gyakran nevezi magát munkaalkoholistának. Azt olvastam, hogy erről a szenvedélyéről le tud mondani, ha olyasvalaki kéri, aki fontos az Ön számára…
A cikk folytatása a júliusi Képmásban olvasható.
