Karácsonyra megjelenik az Ordass életét feldolgozó kötet – Dr. Böröcz Enikővel beszélgettünk

Dr. Böröcz Enikő 1975-ben végezte el a teológiát, és bár ötödikként szentelték fel egyházunkban, mégis ő volt az első lelkésznő, akit önálló munkavégzésre gyülekezetbe helyeztek. 1979-től parókus lelkészként egészen 1989-ig négy gyülekezetben szolgált lelkészként (Kisbabot, Mérges, Bodonhely, Rábaszentmihály).  A Káldy-korszakban álmodni sem mert külföldi ösztöndíjról, doktorálásról. Később, a püspök halála után lehetősége nyílt arra, hogy Basel mellett egy európai bibliaiskolában tanuljon. Bejárt a baseli egyetemre, találkozhatott olyan nagy öregekkel, mint Marcus Barth (Karl Barth fia) és Martin Anton Schmied. 1989-ben, félállásban, a Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezetbe, félállásban pedig az Országos Levéltárba került. 1990 óta egész állásban dolgozik a levéltárban. 1993-ban tudományos munkatárs lett, miután elkészítette az Evangélikus Országos Levéltár kézirat katalógusát, 1851-ig bezárólag. 
A Magyarországi Evangélikus Egyház 1945 utáni történetét kutatja, teológia, egyházkormányzás és külföld témákban. 2001-ben a doktori iskolába is jelentkezett, Muntag Andor és Fabiny Tibor bíztatására. Először 2003-ban Amerikában, négy államban – Illionis (Chicago); Minnesota (Minneapolis St. Paul) Maryland (Baltimore) végül Pennsylvania (Gettysburg) – négy hónapon keresztül végzett kutatásokat, és hallgatott előadásokat. 2004-ben pedig egy hónapon keresztül Németországban, Berlinben két nagy levéltárban, az ottani evangélikus egyház központi levéltárában, illetve Németország legjelentősebb állami levéltárában a Bundesarchivban folytatta a kutatómunkát. Ugyanabban az évben három hétig Genfben a Lutheránus Világszövetség és az Egyházak Világtanácsa központi levéltáraiban gyűjtött magyar evangélikus vonatkozású anyagokat. 
Németből lefordította Dietrich Bonhoeffer: Követés című művét. Azután pedig: Luther Márton Mária magyar királynénak címzett négy vigasztaló zsoltárát. Angolból pedig két Eric W. Gritsch művet, a Lutheranizmust, és a Márton, Isten udvari bolondja címűt. Lutheranizmus illetve Márton, Isten udvari bolondja címekkel. 2006-ban védte meg doktori értekezését. 

– Hogyan lett lelkész?

– Ápolónőképzőt végeztem érettségi után, egy évig ápolónőként Budapesten, majd még egy évig TSZ-nyugdíjügyi előadóként dolgoztam. Politikai okokból nem vettek fel a bölcsészkarra, a fizikában mutatott gyenge teljesítményem miatt pedig az orvosi egyetemre. Jogi munkakörben történő forgolódásomat követően lehetőségem nyílt volna jogot végezni, azonban akkoriban már tisztában voltam mind az orvostudomány, mind pedig a jog behatárolt voltával.
A teológia lett végül az a hely, amelyet 21 éves koromban elkezdhettem.
Elsősorban az egyháztörténelem érdekelt, arra akkor még nem gondoltam, hogy meg fogom szeretni a teológiát és ez lesz az én tudományom. Az akkori körülmények miatt akkoriban még arra sem gondolhattam, hogy lelkész leszek. Kutatásaimból tudom, hogy akkori tanáraink legtöbbje ügynök volt, de ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, nagyon jó képzést kaptunk. Ami a teológián problémát jelentett számomra az az egyház akkori vezetőinek és az őket kiszolgálóknak a kommunista rendszerrel való túlságosan szoros kapcsolata volt. Egyfelől azt vallották, hogy Isten és a megfeszített és a föltámadott Krisztus a világ igazi Urai. Ugyanakkor teljes mértékben a kommunisták kegyére bízták önmagukat és az egyházat. Azt mondták, hogy Jézus Krisztus ígérete velünk van, ugyanakkor állandóan világi segítség után futkostak, szinte semmi teret nem engedve a Szentlélek munkájának.

 – Amikor kikerült gyülekezetbe ellenséges volt a világ. Mai szemmel hogyan értékeli az akkori evangélikus egyházat?

– Tudtuk, hogy keresztyén és egyház-ellenes világba kerülünk és arra is számítottunk, hogy üres templomokban fogunk szolgálni, esetleg két-három embernek. De azt is tudtuk, hogy Istennél a legnagyobb szám az EGY!
 Mivel a teológián minket lányokat egyfajta tölteléknek tekintettek, akik a hiányzó férfi-hallgatókat voltunk hivatva pótolni, számomra nem jelentett meglepetést, hogy a gyülekezeteimben élők eleinte nem aludtak, mert női lelkészt kaptak. Kibocsátásom előtt két „jó tanácsot” kaptam Ottlyk Ernő püspöktől. Az egyik az volt, hogy ha a képességeimnek megfelelő karriert szeretnék befutni az egyházban, akkor tagadjam meg az apámat.
A másik tanács meg az volt, hogy az első jó tanács el nem fogadása esetén hülyüljek vissza, mert másként nem leszek képes elviselni, ami rám vár.  Egyik tanácsát sem fogadtam meg.  
A gyülekezetekben viszont azt tapasztaltam, hogy a többség úgy gondolta, hogy egy kis vallásosság még csak-csak jól áll az embernek (Németh László után szabadon), de halálosan komolyan nem szabad a hitet venni, mert abból mind a világban, mind az egyházban csak baj lehet. Minél idősebb leszek, annál inkább meg kell állapítanom azt, hogy Isten ezekben a dolgokban egyáltalán nem passzív. Látom, hogy azok élete, akik nem hűek hogyan megy tönkre. Luther példája a lóról és a lovasról mindnyájunknak figyelmeztetés. Isten vagy sátán ül a lovon? Ki irányít bennünket? Én a magam szolgálata során először és mindenekfelett Jézus Krisztust próbáltam és próbálom szolgálni, a Magyarországi Evangélikus Egyházat csak ezen keresztül.

– Mikor és miért kezdett el foglalkozni behatóbban Ordass Lajos püspök életpályájával?

– Annakidején, amikor felmerült bennem az, hogy doktori disszertációt írjak, felkerestem Ittzés Gábort, aki Ordass Lajos nagy tisztelője volt. Feltettem neki a kérdést, hogy rendszeres teológiából vagy egyháztörténetből doktoráljak-e. A két világháború között egészen 1948-ig a Magyarországi Evangélikus Egyházban lényegében három teológiai irányzat létezett aránylag békés egymás mellett élésben.  Az egyik a biblikus reformátori, hitvalló némelykor lutheri ortodoxiának, máskor High Church-nek is csúfolt irány. A másik az úgynevezett ébredési vonal (angolszász, finn, skandináv és német gyökerekkel). A harmadik pedig az úgynevezett hívő liberalizmus. Ezeknek az áramlatoknak az egymásmellettiségét szerettem volna megvizsgálni az 1945 és 1989 közötti időszakban. Ittzés Gábor azonban azt mondta nekem, hogy ez véleménye szerint rendkívül nehéz feladat lenne. Így aztán az egyháztörténelmet választottam, és azon belül Ordass Lajos második püspökségének 1956 és 1958 közötti időszakát. Ez a két év azért volt érdekes számomra, mert ebben az időszakban Ordass egészen másképp működött, mint 1945 és 1948 közötti aktív korszakában.

– Mégis miben volt más Ordass?

– A fent vázolt három irányzat képviselői mindannyian elismerően nyilatkoztak róla. Bizonyos pietista körök egyenesen azt sugallták, hogy Ordass a börtönben tért meg, lett igazán hívő, Krisztust követő emberré. A külföldi látogatók, mint például Terray László viszont úgy ítélték meg, hogy Ordass ekkor korábbi önmagához képest egészen más teológiai, egyházkormányzati profilt mutatott. Ezen a háttéren kezdett érdekelni, hogy milyen is volt Ordass valójában. Így választottam ezt a témát. Sajnos az úgynevezett rendszerváltás előtt nem sokat hallottam róla, hiszen 1958-től tudatosan elhallgatták a nevét, esetleg csak gyalázták, ellenségképet faragtak belőle. Minden tekintetben megpróbálták diszkvalifikálni, egyház-kormányzatilag illegitimnek bélyegezték, a külföldi ügyek területén végzett hatalmas munkáját, annak eredményeit pedig egyszerűen lesöpörték az asztalról.
Kutatásaimat eleinte az Ordass család sem támogatta. Dedinszky Gyula, – Ordass Lajos veje, volt nagybörzsönyi lelkész – elmondta nekem, hogy nagyon rossz tapasztalatokat is gyűjtöttek bizonyos személyekkel kapcsolatban, akik visszaéltek Ordass örökségével, és csupán a saját személyüket és saját nézeteiket kívánták legitimálni az Ordass Lajossal történő foglalkozással.  Amikor azonban a disszertációt előre elküldtem nekik, akkor Ordass két unokája megjelent a védésen. Ez azt mutatta, hogy elfogadták a munkámat, úgy ítélték meg, hogy ez egy objektív leírása annak, amit Ordass csinált, ahogyan ő viselkedett. Dedinszky Gyulától ezután engedélyt kaptam az Ordass Napló elolvasására is. Mások, akik a diakóniai teológián és az úgynevezett káldyzmuson nőttek fel, másképp gondolják ezt. Számukra túlságosan egyoldalú az, amit írtam. Opponenseim közül Balogh Margit világi egyháztörténész objektív véleménye jelentett a legtöbbet. Ő a XX. század magyar katolikus egyháztörténetével, – kiemelten is – Mindszenty József hercegprímással foglalkozik. Megállapításait magamra és munkámra nézve teljesen objektívnek tartottam.

– A doktori védés után szerették volna megjelentetni a dolgozatát. Ez azonban nem történt meg. Miért?

– Röviddel a védés után Írországba utaztam, részben nyelvet tanulni, részben pedig az akkoriban még „ír csodának” nevezett jelenséget megvizsgálni. Az utóbbi dologban arra a végeredményre jutottam, hogy az „ír csoda” nem más, mint komolyan vett, megélt római katolikus hit, és ehhez járuló nagyon erős patriotizmus. A nyelviskolában viszont elmeséltem társaimnak, milyen témában lettem doktor. Nagyon csodálkoztak, hogy alig két év történetéből hogyan lehet doktorálni. Bár azt gondolom, hogy adott esetben még rövidebb idő történéseiről is lehet disszertációt írni, mégis akkor döntöttem úgy, hogy nem ezt a két évet jelentetem meg, hanem Ordass Lajos 1945 és 1978 közötti tevékenységét fogom áttekinteni éspedig két kötetben. Az első kötetben – ez jelenik meg most – a püspök két aktív és egy belső emigrációs korszakát tárgyalom, tehát az 1945 és 1958 közötti időszakot. E kötet végleges kéziratát 2011. október 17-én adtam le a Luther Kiadónak. A könyv kiadását az Evangélikus Gyűjteményi Tanács, a Luther Kiadó, az Ordass Lajos Alapítvány, valamint Gáncs Péter elnök-püspök támogatja.  A második kötetben, amely az Árnyékpüspök címet viseli majd egyházunk 1958 és 1978 közötti történetét dolgozom fel, egy kettős perspektívában. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kívánok foglalkozni teológiai, egyházkormányzati és a külföldi ügyekkel kapcsolatos kérdésekkel, mind az úgynevezett Vető-Káldy, illetve Káldy-Ottlyk korszakok, mind pedig Ordass Lajos árnyékpüspöki tevékenységének tükrében. Két egymással kemény vitában álló világ bemutatása lesz ez.

– Ordass egy rendkívül részletes, négyezer oldalas naplót hagyott hátra. Úgy tudom, ezt részletesen elemzi majd. Ebből kiderülnek az árnyékpüspökség mozzanatai.

– Ordass naplója bizonyítja, hogy azzal, hogy őt törvénytelenül másodszor is kiebrudalták az egyházból, nem szűnt meg felelősséget vállalni az egyházért. Nem szűnt meg teológiával foglakozni, nem szűnt meg imádkozni, nem szűnt meg azokat a papokat felkarolni, akiket a Vető-Káldy illetve Káldy-Ottlik korszakban üldöztek. Őket financiálisan, imádságban, lelkileg és minden oldalról támogatta. Özönlöttek hozzá a külföldi adományok: ennek segítségével működtette 1951-56 között az úgynevezett Pietro, 1958-1978 között pedig a Filadelfia segélyakciókat. Ezekbe a kezdeményezésekbe – Ordass nevére és tisztességére tekintettel – sok pénz folyt be. Ordass ebből támogatta a rászorulókat, köztük azokat, akik az akkori hivatalos egyházvezetés számára megbízhatatlannak minősültek.
Teológiailag Ordass Luther nyomában járt. Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen megemlegette azt, hogy a reformátor miről mit gondolt, mit tanított, hanem úgy, hogy Luther biblikumon, hitvallásainkon alapuló nézetrendszerét akarta továbbvinni, elméletileg és gyakorlatilag, továbbá egész magatartásában.
Ami az egyházkormányzást illette, Ordass demokratikus egyházkormányzásban gondolkodott. Nem akarta sem az egyházmegyékre, sem a gyülekezetekre ráerőltetni magát, úgy tekintett önmagára, mint akinek az a dolga, hogy hozzásegítse a gyülekezeteket ahhoz, hogy megtalálják a saját kereszt-útjukat, és azon hűségesen végigmenjenek. Káldy Zoltánnal ellentétben úgy gondolta, hogy a püspöknek az is dolga, hogy a követés keresztjéből származó szenvedésben elől járjon. Nem a saját nézeteinek, és ezzel együtt a saját személyének járó abszolút tekintély kicsikarásában, hanem a saját via crucis-ának komolyan vételében kell például szolgálnia. Mind a püspöknek, mind az egyház tanítóinak, egyházi és világi vezetőinek, az összes híveknek Jézus Krisztus nyomában kell járniuk.
A külföldi ügyeket illetően akkoriban, 1948 és 1956 illetve 1958 és 1978 között az exkluzivitás volt a jellemző. Kizárólagosság uralkodott, minden a püspökök, és az őket kritikátlanul kiszolgálók kezébe összpontosult. Szinte csak egyetlen szempont létezett, éspedig az egyházpolitikai megbízhatóság.  Nem a teológiai képzettség, a hitbeli buzgóság, a Krisztus-követés komolysága volt a legdöntőbb szempont, és az ezekből fakadó szolgálat felfogás – hanem majdnem minden a politikai megbízhatóságról szólt.
Ezzel szemben Ordass úgy vélte, hogy a külföldi kapcsolatok az egész egyházat érintik, abban az egész egyháznak részt kell vennie. Bátorította, és nem tiltotta, hogy a lelkészek, és a hívek aktívan benne legyenek ebben a munkában. Azt vallotta, hogy a külföldiekkel való viszonynak tükröznie kell azt, hogy más nyelveken beszélő evangélikusokkal illetve más felekezetű testvérekkel dialógusban állunk. 
1947-ben hét hónapig volt külföldön, Amerika, Skandinávia, Svájc, Ausztria, Németország meglátogatása után tért haza. A második világháború után az első evangélikus nagykövetünk volt. Sok ismeretségre tett szert, de ekkor is mindig tartotta magát ahhoz, hogy egy egyházvezető csak szekunder módon politizálhat vagy egyházpolitizálhat. Neki az Isten törvényét és evangéliumát kell képviselni saját egyháza tanítása szerint, és ezen keresztül hathat a világra. Majd az Ige elvégzi a maga feladatát, ezt nem kell meggyötörni mindenféle Bibliától idegen békeszólamokkal, pusztán Isten igéje fog utat mutatni. Ordass szerint nem engedheti meg az egyház, hogy az evangélium hirdetése elé akadályt gördítsenek. Ettől a gondolkodástól az ÁEH haja szála égnek állt, Ordass transzcendens felfogásával nem tudtak mit kezdeni. Még akkor sem, amikor a naplóból kiderül, hogy Horváth János ÁEH vezetővel jóban volt és még érseket is akartak belőle faragni, csak annyit kellett volna megígérni, hogy nyit a szocialista szellem felé.
Ordass sorsa azt bizonyítja, hogy hűséges egyházi vezető diktatúrában sosem lehet partner. A nyugatinak titulált világszervezetek, amelyek eközben alakultak (1947 LVSZ, 1948 EVT) mindannyian Ordasst támogatták, egy darabig ezt az elvet követték.  Még öt évig sem szolgálhatott aktív módon, holott 1945 és 1978 között ő volt a legitim püspök.
A külföldiek közül sokan már azt sem tudják, hogy ki volt ő és mit akart. Csak azok, akik személyesen ebben a korszakban még éltek és imádkoztak érte.  Amerikában van egy norvég templom, ahol az egyetemes kereszténység 100 legnagyobb alakjának nevét írták fel egy kupolára. Ábrahám neve az első, az utolsó név pedig Ordassé. Az evangélium szabadságáért, és az egyház autonómiájáért folytatott harcát értékelték ezzel a kitüntetéssel. Továbbá azt, hogy mindezekért készen állt harcolni, sőt börtönt szenvedni. Amikor a hatvanas években megfestették ezt a templomi frízt, akkor a felírtak közül már csak ő élt egyedül. Mélységes megszégyenüléssel fogadta, hogy bekerült a hit hősei közé, és tiltakozott ellene. Nem akart személyi kultuszt maga körül. Elfogadta, hogy bizonyos szervezetekbe beválasztották, de igazán nem tudott mit kezdeni azzal a vonallal, amely az evangélikusságon kívül esett. Talán azért nem is szimpatizált az Egyházak Világtanácsával, mert az ottani teológiai eklektikusságot nem tudta a magáénak vallani, nem tudott azzal azonosulni, ő annyira biblikus és hitvallásos evangélikus volt.

– Hogyan látja Ordass mai értékelését egyházunkban?

– Szeretném kutatásaimban Ordass nézeteit a lehető leghitelesebben megragadni és örökségét hűen tovább adni. Ha a második kötetet is sikerül megjelentetni, akkor remélem, hogy olyan valamit tudok egyházunk asztalára letenni, amelyet lehet, hogy ez a jelenkor nem fog igazán megbecsülni, de ott lesz majd az utódoknak forrásul, amelyből esetleg meríthetnek.
Úgy látom ebből a levéltári mikrovilágból a dolgokat, hogy egyházunk az elmúlt húsz évet nem tudta olyan mértékben kihasználni, ahogy kellett volna. Fontos lett volna a teológiai- és az egyháztörténeti tisztázás végig vitele, és ezen keresztül egy olyan teológiai és egyházi megújulás gyakorlativá tétele, amelynek nyomán egyetértés születhetett volna fontos kérdésekben elméleti és gyakorlati területeken.  Ordass egyik pozitív jellemvonása éppen a számonkérhetőség volt. Mondják róla, hogy erkölcsi zseni volt, ugyanakkor túlzottan konzervatív, nem mert bátor lépéseket tenni, és ezért a jövő számára nehezen lehet őt példának tekinteni.  Én nem így látom. Sokkal inkább azt gondolom, hogy ő nem pusztán saját korának, hanem minden kor, minden egyházának tud valamit üzenni. Mondanivalójának nagy része pedig az örökkévalóság mérlegén is megáll.  A reformáció 500. évfordulójára készülve nem csak az elméleti tisztázás, hanem az elméleti eredmények gyakorlativá tétele, az egyes személyek magatartásába történő beemelése is fontos lenne. Ugyanez érvényes az egyháztörténeti tisztázásra is.
Jézus Krisztus Magyarországi Evangélikus Egyháza megmarad odáig, amíg Jézus Krisztus vissza nem jön az ítélet és a kegyelem szavait elmondani. Azonban az a Magyarországi Evangélikus Egyház, amely nem képes alapjaiban megújulni, a teológia, az egyházkormányzás és a külföldi ügyek területein az az egyház nem fog megmaradni. Jó, ha ennek tudatában vagyunk.  

Ezután Ordass naplójáról kezdtünk beszélgetni. A zöld kötetekbe kötött négyezer oldalas napló fájlokban beszkennelve olvasható. Minden kötet úgy kezdődik, hogy Jézus. Ordass szolgálatairól, lelki életéről, irodalmi tevékenységéről (fordítás, imádság), mindennapjairól beszélgetünk még. A hozzá érkező külföldi támogatásokról és az Ordasshoz közel állók támogatásáról listákat mutat még Böröcz Enikő.

Végül egy személyes elem: megnézzük, hogy rokonom, Bolla Árpád szerepel-e a naplóban. Örömmel olvasom a róla készült sorokat. Ordass naplójában is az áll, amit én családi elbeszélésekből tudok.

Képgaléria az Evangélikus Országos Levéltárról:

http://www.evangelikus.hu/publicisztika/az-evangelikus-regmult-illata-2013-az-evangelikus-orszagos-leveltarban-jartunk/