„Minden sikertörténet kudarcok sorozatából nő ki” – Negyedszázados jubileumra készül a Bohém Ragtime Jazz Band – Interjú Ittzés Tamással

– Szüleinknek azt mondtuk, hogy Hévízre megyünk üdülni. Gyakorlatilag a lakásra félretett pénzünket áldoztuk fel a túrára, de megérte. A felkelő napot a csúcsról néztem végig, katartikus élmény volt, annak ellenére, hogy az utolsó kilométereken már alig bírtam vonszolni magam.

– Internetes oldalatokon kutakodva nem találtam arra magyarázatot, honnan ered az együttesetek neve? Miért éppen bohém? Talán ez az életfelfogásod jön elő ebben?

– Igen, az életstílusra, a ragtime és a korai jazz vidámságára utal. Van egy Joseph Francis Lamb nevű amerikai szerző, aki írt egy Bohemia Rag számot. Bár a címmel ő valószínűleg inkább a csehekre utalt, de mi úgy gondoltuk, hogy jellemző ránk stílusában, ráadásul sokat játsszuk is. Az is fontos érv volt, hogy ezt a szót majd külföldön is jól értik, de ez megdőlt, mert mindig el kell magyaráznunk, hogy mi a szót a Puccini féle „á la Bohéme” értelmében használjuk.

– Annak idején miért éppen a ragtime és a jazz irányt választottátok? 1985-ben alakult ez a zenekar, nem mondhatnánk, hogy ez akkoriban népszerű slágerműfaj lett volna…

– Iskolás koromban sokféle dolog érdekelt. Matematikatanár, történész, hegymászó, fizikus és minden egyéb akartam lenni, végül mégis zenész lettem, mert zenész családban nőttem fel, s ez kézenfekvő volt. Alapvetően lusta gyerek voltam: például azért mentem konzervatóriumba, mert tudtam, hogy oda felvesznek.
Konzis koromban énekeltem a Kecskeméti Pedagógus Énekkarban, idősebb tanáremberekkel együtt és minden évad végén volt egy „Ki mit tud”-szerű kórusbuli. A tenorban ült mellettem egy katolikus kántor, aki azt mondta, hogy van neki egy kottája Scott Joplintól és a Fig Leaf Rag a nagy kedvence, meg kellene hangszerelni, segítsek már neki. Borzasztó hangszerelés lett, de mindenkinek nagyon tetszett. 1984-ben elkezdtünk páran próbálni és kialakult a zenekar alapmagja. Én voltam a legfiatalabb közöttük. 1985-ben a Bács-Kiskun Megyei Pártbizottság által szervezett Nemzetközi Nőnapi ünnepségen a kecskeméti művelődési központ hatszáz fős színháztermében mutatkoztunk be két Joplin-számmal. Természetesen kitörő sikerünk volt, így a folyamat irreverzibilissé vált: menthetetlenül haladtunk a nemzetközi siker felé.

– A ragtime és a jazz annakidején politikailag korrektnek számítottak? Nem egyfajta nyugati csökevényként tekintettek rájuk?

– A három T-ből ez a tűrt műfajba tartozott. Ragtime-okból speciel volt kelet-német kiadás is, Joplin-összest adtak ki, két kötetben, s mindenütt kapható volt. Gyakorlatilag, ha ragtime-ot akart valaki játszani, ehhez hozzá lehetett jutni és ezt boldog-boldogtalan játszotta is, sőt át is írta. Volt egy 1972-es Nagy balhé című film, amiben a zene csak Joplin ragtime-okból állt és ez egyfajta reneszánszt indított be. A boltokban egyébként lehetett rendelni is kottákat, három hónap alatt már itt is voltak. A ragtime klasszikus képzettséget kíván, minden le van írva, nincsen improvizáció. Ezzel valamennyire beletanultunk egy másfajta stílusba, játékmódba, ám ahogyan a jazz is fejlődött, úgy fejlődtünk mi is. Jött egy kis New Orleans-i jazz, dixieland, swing. 8-10 év alatt szélesedett ki gyakorlatilag a spektrumunk. Az 1985-ös alakulás után egészen hamar elkezdtünk járni külföldre, 1987-ben már kiküldtek minket Csehországba egy fesztiválra, aztán Drezdába mentünk, ahol 2500 fő előtt, élő tévéközvetítéssel játszottunk.
Az durva mélyvíz volt. Ez egyébként jellemző volt, hogy a körülmények és követelmények magasabbak voltak, mint a tudásunk és a lehetőségeink. A tévéadást sokan látták, még Németország nyugati felében is, így sorban jöttek a külföldi megkeresések.

– Sok vendégelőadóval, számos neves külföldi zenésszel zenéltetek együtt a CD-iteken. Külföldi fellépéseken alakultak ki ezek a kapcsolatok is?

– Általában spontán módon jönnek ezek az ismeretségek. Majdnem minden fesztiválon van jam session, közös örömzene. Ahogyan tudásban előrehaladtunk, egyre több jó zenésszel ismerkedtünk meg.
1990-ben felvettem a kapcsolatot Joe Murányival, Louis Armstrong klarinétosával, akivel összebarátkoztunk. Meglátogattam Amerikában is. Vele először 1992-ben álltunk színpadra, Kecskeméten egy általunk szervezett nemzetközi fesztiválon. Joe Murányi utána is gyakran lépett fel velünk, ő az, akivel a külföldiek közül eddig a legtöbbet álltunk színpadra.
Azóta számos nemzetközi fesztivált is szerveztünk már, volt olyan, hogy 15 várost érintő turnét rendeztünk a kecskeméti fesztivál köré. A Bohém Fesztiválnak jó neve lett, szeretnek jönni az emberek.

– Van egy bizonyos kör, akik közönségként rendszeresen részt vesznek a koncertjeiteken? A fiatalokat mennyire érdekli ez a zene?

– Külföldön rendkívül elaggott a közönség. Az első amerikai turnénkon meglepődtünk, amikor megjelent a publikum, többnyire bottal és járókerettel. De amikor meghallották a zenét, összekapaszkodtak, táncra perdültek, és végigmulatták a koncertet. Egészen más az amerikai hozzáállás és tudás. A közönség számára fiatalkoruk dalait jelentik ezek.
Nyugat-Európában a legtöbb fesztivál átalakul, nyit a fiatalok felé újabb stílusokkal, vagy tönkre megy.
Nálunk Magyarországon a Filharmónia szervezésében vannak ifjúsági koncertek, iskolai ismeretterjesztő előadások formájában. Egy órában beszélünk a zenéről, és be is mutatjuk a műfajokat. Az elmúlt évben 55 ilyen koncertünk volt. Ezzel próbáljuk ismertté tenni a ragtime-ot és a jazzt. Amit mi játszunk, mind-mind olyan műfajok, amelyek a fiataloknak is tetszenek, érthetőek, táncolhatóak, népszerűek és fogyaszthatóak is.
A jazz közönsége szűk és a jazzértő közönség még szűkebb. Ráadásul idehaza nem honosodott meg annyira, mint külföldön. Bár a húszas-harmincas években Budapesten a nagyobb szórakozóhelyeken big bandek játszottak, ennek egy csapásra vége lett. A negyvenes évek elején még megvolt a zenész gárda, aztán a háború és a szocializmus maradandó károkat okozott e téren is. Nálunk is egyre idősödik az a közönség, de a nyugatiaknál sokkal jobban állunk.
Mivel nem játszanak ilyen zenéket a rádiók, ezért nem népszerű a műfaj, de sokfélével próbálkozunk, hogyan lehetne a fiatalokhoz a jazzt eljuttatni. 
A Bohém Fesztivál kapcsán, bár sokan le is morzsolódtak, van egy kikristályosodott fiatalabb mag, akik évről évre eljönnek, sőt, manapság már a gyerekeiket is hozzák magukkal.
20 évvel ezelőtt, ha kiplakátoltuk a városban, hogy fesztivál lesz, csődültek az emberek, nem utolsósorban a külföldi vendégművészek és előadók miatt. Ma már azonban akkora a kínálat, hogy nem hozza lázba őket, ha odaírjuk a név mögé, hogy USA vagy Ausztrália. Jobban meg kell dolgozni a közönségért.

– 25 éves jubileumi gálaestetek október 24-én vasárnap 19.30 órakor lesz a budapesti Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Elárulsz pár információt erről? Fellépnek-e például azok a régi tagjaitok, akik kiváltak időközben az együttesből?

– Szokás, hogy így legyen, a 20 éves koncertünk Kecskeméten ilyen volt. Nagy jövés-menés nem volt a zenekarban, hiszen 25 év alatt harmincegynéhány tagunk volt. Nyolctagú a zenekar, tehát a számarányokat tekintve nem volt nagy mozgás, de a MÜPÁ-ban nem léptetünk fel mindenkit. Mindössze négy vendégzenész, akik közül ketten régi tagok, de csak egy-egy szám erejéig. Viszont sok táncos lesz, fellép majd Janicsek Gábor swingtánc-világbajnok és Bálint Brigitta boogie-világbajnok, mellettük pedig sok-sok szteppes, swinges, charlestonos.
Meghívtuk Steven Mitchell swingtáncos-énekest az Egyesült Államokból. Ő az egyik legaktívabb swinges és ő hozta vissza a köztudatba a swingtánc kitalálójának, a tavaly 95 éves korában elhunyt Frankie Manningnek a stílusát.
Külön rendezőt kértünk fel, Fésős Andrást, hogy koordinálja a műsort. Ő színházi ember, de több filmet is csinált. Most a filmbetétektől kezdve a fényekig mindent ő gyúr egybe, hogy az rendesen működjön majd az est során.

– Az évek alatt esetleg felmerült-e bennetek a gondolat, hogy kész, vége, befejeztük, felbomlik a zenekar?

– Azt hiszem, mindenki életében vannak ilyen pillanatok és nincsen ez másképp egy zenekar életében sem. Azt tartom, hogy minden sikertörténet egy kudarcsorozat is egyben, csak az a kérdés, hogy a kudarcokat hogyan kezeled, és mikor észleled. Amikor már beszakadt a ház, vagy amikor még látszik, hogy repedezni fognak a falak? Mindig vannak apró jelek, amiket lehet észlelni, és így a nagyobb bajokat is meg lehet előzni. Személyes-, szervezésbeli-, hangszertudásbeli dolgokat is át kell hidalni. Igyekeztem mindig konstruktív lenni, és megoldást keresni. Ez nem hálás szerep: megbékéltem már azzal, hogy a főnököt mindenki utálja, s ha krízis vagy döntéshelyzet van, akkor a főnöknek kell kimondania az a-t vagy a b-t, bár érdekek sérülnek.

– Általában évente hány fellépésetek van?

– Idén körülbelül száz koncertünk lesz. Ez összefügg a jubileumi évvel is. Gyengébb években is van 50-60 koncert.
Alapvetően akkor érezzük jól magunkat, ha jazzfesztiválon játszunk. Jazzt szerető, értő közönségnek. Az a jó, ha tudunk kontaktust teremteni a közönséggel. Nem szeretünk a háttérben elmuzsikálgatni, ezért nem is szoktunk céges bulikon játszani. Emiatt kevesebb fellépésünk van, mint lehetne, de mivel mindenkinek van emellett főállása, ezért nem is nagyon izgat bennünket. Sokszor felvetődött egyébként, hogy legyünk-e profik. Nálam, ha választani kell a jazz-zenélés és a „komolyzenei” hegedűtanítás között, én egyértelműen a tanítást választom.

– Eddig hány CD-tek jelent meg?

– 15. Az utóbbi időben azonban az a helyzet, hogy nem is nagyon keressük a CD-kiadási lehetőségeket. Ha adódik alkalom arra, hogy egy fesztiválon felvesznek bennünket és abból lesz egy lemeznyi anyag, akkor annak örülünk, de külön stúdióba nehézkes vonulni.

– A 25 év alatt több ezredik alkalommal is el kell játszanotok ugyanazt a számot. Tudjátok még élvezni  a dalokat?

– Ezt a kérdést már feltették nekem, hogy nem unjuk-e még a számokat, de bátran állíthatom, nem unjuk. Játsszuk ugyanazokat a kottában rögzített hangokat, és ha ránézek Zolikára (klarinétos), vagy Mikire (hegedűs) mellettem, akkor összevigyorgunk. Ezek jó dolgok.

– Evangélikus zenei fesztiválon vagy templomban játszottatok-e már? Lenne számos olyan istenes éneketek, ami a templomban is ismerős lehetne…

– Nehéz kérdés. Alapvetően nincsen sok ilyen számunk a repertoárunkban. Ha önmagában csak ezeket a számainkat válogatnánk ki, az nem lenne jó. Furcsa a szakrális térben játszani, de felléptünk már ettől függetlenül persze istentiszteleten is, csupán néhányszor, és mindig külföldön.
Tőlem egyébként Magyarországon templomban idegen a spirituálé is, holott Amerikában otthon van, ott én is szeretem, sőt szinte elvárom. A mi közép-európai ezeréves keresztény közegünkhöz számomra nem illik a gitáros zene sem, bár tudom, hogy sok fiatal kedveli, és vannak, akik úgy gondolják, hogy majd ennek segítségével jobban be lehet csalogatni az embereket a templomba.

– Úgy hallottam, hogy a te zenei ízlésed sem tetszett túlságosan a szüleidnek… A történelem most megismétli önmagát?

– Hát igen, különösen apám nem bírta a jazzt, de talán azért mostanra megbékélt vele. Ő nem látta belülről az improvizáció lelkesítő hatását, bár egy idő után elismerte a könnyebb műfajú pályafutásom hallásra, formaérzékre, hangszerkezelésre tett jótékony hatását. Egyébként a 12 Corelli Concerto grosso ugyanolyan unalmas egymás után, mint ugyanannyi Joplin-ragtime. Ezért is játszunk több stílust.
A zenének vannak olyan törvényei, mondjuk úgy nyelvtana, szabálya, rendszere, amely stílustól függetlenül mindenféle zenére érvényes. Ha valaki ezek ellen vét, az amatőr. Mi alapvetően zeneileg képzettek vagyunk, mesteremberek, akik megtanulták a szakmát. De a szabályokat betartva teret engedünk a spontaneitásnak is, így a jazz nem annyira merev, hanem lelkesítő.
A templomi gitáros zenével is inkább az a bajom, hogy sokszor csak három akkordot ismerve pengetik a gitárt. Meg kell azonban tanulnunk rendesen gitározni is, harmonizálni, harmóniát fűzni, ritmizálni. Sok dal prozódiailag, zeneileg minősíthetetlen. A csak lelki viszonyulás nem elég, kell megfelelő zeneiség is hozzá. Ritka kivétel, amikor katartikus élményt jelent a pusztán lelkesen, de zeneileg, szakmailag amatőr módon előadott dal.
Hiába mondja azonban a leghitelesebb ember is, hogy mi a jó és mi a minőség, nagy az ellenszél. Nem a Bach-korálok nem elég jók a fiataloknak, hanem az, amit fogyasztóként nap mint nap kapnak. Persze lehetetlen, de nem a Bach-korálokat kellene lecserélni, hanem a rádiót. Amit a rádióban hallanak, és tetszik nekik, jónak tartanak, még nem mindig jó és minőségi is. Nem azt mondom, hogy azoknak a daloknak és zenei stílusoknak nincsen létjogosultsága, csak azt, hogy nem tanítanak meg arra, hogy az igazán értékeset értékelni tudják. De ez már az ének- és zeneoktatás dilemmája, a Bohém-jubileumtól látszólag messze esik…