„Az angol tanítás funkcionális anatómiája” – Beszélgetés egy Szentágothai-unokával

– Milyen személyes kép él benned nagypapádról?

– Elég markáns emlékünk van róla, húgomnak és nekem talán a legerősebben, hiszen mi voltunk a legidősebb unokák, és mi éltünk itthon, sokat találkoztunk vele.
Családi hagyomány volt nálunk, hogy minden vasárnap délben nagyszüleimnél volt közös ebéd, és ő ott is meghatározó alak volt. Ráadásul sokszor ő sütötte a húst, szeretett ilyen téren is alkotni.
Számára a család nagyon fontos volt, az, hogy ott legyen mindenki, hogy a gyerekek is legyenek bevonva a felnőttek világába. Az is fontos volt neki, hogy rendezettség legyen körülötte, viszonylag szigorú volt, kicsit tartottunk is tőle. A nagymamánktól várta el, hogy mi gyerekek jól viselkedjünk, viszont őrá persze nem teljesen vonatkoztak a szabályok. Akkora formátumú személyiség volt, olyan érdekes figura, hogy ez így belefért, sőt számunkra fontos üzenete is volt ennek: a két dolgot lehet egyszerre. Fontosak ugyan a szabályok, de nem szabad, hogy csak azok uralkodjanak. 
Ezen kívül, ami fontos emlékem róla, az a nyelvi élmény. Nagyon szerette a nyelveket, élvezte, hogy a világ több nyelven létezik. A német volt az anyanyelve, így legtöbbször németül beszélt a feleségével és gyerekeivel, sőt az unokáival is ezt tervezte, de mivel mi gyerekkorunkban Amerikában éltünk néhány évet, így mi angolul tudtunk. Ezért hát kitalálta, hogy velünk angolul beszél, az Ausztriában élő unokatestvéreinkkel németül, a Svájcban élő unokatestvérekkel pedig Switzerdeutsch-ül. Érdekes élmény volt, ahogy egy-egy ünnepen ültünk az asztal körül, és ő váltogatta a nyelveket. Játékosságot vitt ebbe az egészbe, és azt is megtanultuk tőle, hogy a tudás nagyon fontos, és, hogy játékosan is lehet élni. De azért ebben is volt egy kis szigor, hiszen ő abból sokáig nem engedett, hogy velünk például csak angolul beszéljen.

– Sokáig nem fogtuk fel, hogy mekkora nagy ember volt. Emlékszem, 11 éves voltam, amikor az osztálytársam anyukája hozott nekem egy bonbont, hogy gratulálnak a nagypapámhoz, én pedig nem tudtam, hogy miért… Akkor derült ki, hogy ő lett az Akadémia elnöke. Otthon nem volt ez hangsúlyos, hogy ő milyen nagy ember, csak olyasmiből sejtettük, hogy ő nem egy átlag nagypapa, hogy gyakran egy fekete Volga jött érte, és sofőr szállította őt az Akadémiára, ami azért különleges volt. 
Bár távolságtartó is volt a személyes életben, mégis egész gyerek- és fiatal felnőttkoromban jelen volt, többször laktam is náluk, például érettségi előtt is. Érettségi környékén kezdtem megérteni azt, hogy mekkora nagy a tudása. Volt, hogy neki köszönhettem egy-egy ötöst az iskolában úgy, hogy amikor egy nehéz anyagnál tartottunk, akkor levett egy könyvet a sok ezer közül, és olyan élvezetesen adta elő, hogy egyszerűen ragadt rám. Ilyen értelemben fantasztikus pedagógus volt, és valóban az élet minden területén, még a hobbitelken és a festővászon előtt is tudományos igényességgel és alapossággal dolgozott. Mindezt ráadásul úgy, hogy messziről látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi.

– A világban előnyt, vagy inkább hátrányt jelentett az ő rokonaként élni?

– Gimnáziumban egy kicsit terhet is jelentett, hogy úgy voltam számon tartva, mint a Szentágothai unokája. Emiatt többet vártak el tőlem, én viszont éppenséggel nem voltam túl jó tanuló.
Tetszett benne, hogy nem volt képmutató, nagyon őszinte, „ami a szívén, az a  száján” típusú ember volt, bár ez néha nehéz helyzeteket is okozott. Emlékszem, egyszer karácsonyra nagy készülődéssel és szeretettel varrtunk neki kis manókat, mire ő azt mondta: „jaj, gyerekek, csak ezt ne kezdjétek, ezt a mütyür gyártást!” Ezt meg kellett tanulni kezelni, de valahogy ez egy üdeség volt benne, főleg, hogy társult mellé derű és jó humor. Sokat nevetett, érdekes volt számára a világban minden és mindenki. Emellett nagyon domináns ember volt, a társaság és különösen is a család középpontja. A nagymamámnak arról szólt az élete, hogy az ő felesége, és bizony azt az alkotó munkát, amit nagypapám végzett, ahhoz elengedhetetlen volt nagymamám jelenléte.
Nagyon szeretett kertészkedni, és szinte életmentő volt számára, hogy hétvégéken kiszakadjon a feszített munkatempójú mindennapokból. Szeretett a kertben kísérletezgetni, új magokat felfedezni. Annak ellenére, hogy sok olyan történet van róla, hogy a kertben, a hétvégén is minden az ő igényeinek volt alárendelve,  gyerekszemmel mégsem tűnt úgy, mint valami despota. Ez az egész inkább egy vicc volt. 

– Evangélikussága, Isten-hite hogyan hatott rátok? 

– Mi Kelenföldre jártunk, ők pedig Deák térhez tartoztak, így templomi közegben nem sokat voltunk együtt. De a családi együttléteken teljesen világos volt, hogy milyen komoly a bibliaismerete, és hogy az Úristen jelenlétében éli életét. Mindig ő imádkozott hangosan a családi ünnepeken, saját szavaival. Ez akkor nekünk természetes volt, de most már látom visszatekintve, hogy ez is milyen fontos örökség nekünk! 

– Magadban milyen örökséget fedeztél fel az ő személyiségéből?

– Az Akadémián volt most egy komoly megemlékezés róla, és ott többször előjött, hogy az ő anatómia-látása azért volt új, – és azért is Funkcionális anatómia a tankönyvének a címe – mert ő azt nézte, hogy minden egyes rész az emberi testben mire jó, mi a funkciója. Talán az említett funkcionalitás, illetve annak megfejtésére törekvés az egyik örökségem, csak egy más területen. Azt gondolom, hogy én is ezzel az elvvel próbálom az angolt tanítani, azt igyekszem továbbadni, hogy mire jó, minek mi a funkciója. Azt is tudom, hogy a tanítási stílusomat, vehemenciámat és gesztikulációimat is részben tőle örököltem. Persze nekem az édesapám és az apai nagymamám is elkötelezett pedagógus, így a diákok és a tantárgy szeretetét mindkét oldalról örököltük. Szerencsések vagyunk!