Anyák napján általában olyan anyukák állnak a középpontban, akiknek sok gyerekük van. Ennek ellenére azonban az anyaság szempontjából a gyerekek száma nem döntő szerepű.

Erre jöttem rá, amikor azzal a kéréssel fordultam pár lelkészfeleséghez és egyben sokgyermekes anyukához, hogy mondják el nekem gondolataikat az anyaságról, ámde mindenféle okokból mégis lemondták a nyilatkozást. A legtöbb nő számára az anyaság természetes és nem különleges dolog.
Anne Burghardt (32) Tallinnban lelkésznő és egyben a keresztény kultúrtörténettel foglalkozó magisztereknek is a vezetője. Az asszony két gyereket nevel, egy kisfiú édesanyja és van egy örökbefogadott gyermeke is. Anne egy kis rábeszélés után kötélnek állt és interjút adott. Sok témát érintő beszélgetésünk volt.

Anne Pärnuból származik és az ottani Sütevaka Gimnáziumban tanult, majd aztán Tartuban tanult teológiát. Már ekkor általánosságban érdeklődött a teológia iránt. Nem játszott szerepet választásában az, hogy régi keresztény családból származik, ahol más generációk óta sok lelkész volt. Már iskolás korában konfirmált és inkább az iskolai vallásoktatás befolyásolta ebben a döntésében.
Tartuban, az egyetemi tanulmányai alatt találkozott későbbi férjével, Matthiasszal, aki német származású. Egyetem után Németországban tanult tovább, majd Tartuban védte meg diplomáját.

Németországban

Erre az időszakra esett házasságuk Matthiasszal, majd átköltözésük Németországba, ahol Matthias a Braunschweigi Evangélikus Egyházban kapott lelkészként megbízatást.
A fiatal házasok számára a németországi élet kiváló volt, és minden bizonnyal jól is érezték volna a továbbiakban is magukat, éppúgy, mint a hozzájuk hasonló német-észt vegyes házasságúak. De mind a mai napig nem bánták meg azt a döntést, hogy majdnem három évvel ezelőtt mégis visszaköltöztek Észtországba.

Anna véleménye szerint a Németországban lévő Evangélikus Egyházban az a veszély áll fenn, hogy népegyházként értelmezik és az egész társadalom számára kötelező érvényű. Ezért aztán az egyes emberek hitbeli növekedésének kívánalma a háttérbe szorul.

- Az Isten felé kimutatott hála, az, hogy ő Jézus Krisztusban mennyi mindent tett értem, közelebb visz Istenhez, de ez feltételezi azt is, hogy tudom, az ember eltávolodott Istentől. Ha emberként nem ismerem el hibáimat, deficitjeimet, és nem vallom meg bűneimet, akkor hogyan lesz meg a vágyam arra, hogy közelebb kerüljek Istenhez? – mondja Anne.
- Nem akarok általánosságban beszélni Németországról, mert ez egy nagy és különböző kegyességi típusokkal rendelkező ország. Azokon a részeken, ahol én jártam, azonban gyakran észrevettem, hogy a templomban különböző csoportok találkoznak, akiknek a lelkiséghez nem sok közük van már. Szomorú, ha az egyházból csak egy hely lesz, ahová az emberek társadalmi együttlétek miatt járnak. Természetesen az egyháznak erre is ott kell lennie, de ha a lelki tartalom teljesen hiányzik, akkor valami félresiklott. Bár Észtországban sokszor épp ezek a tartalmak, a különböző csoportok hiányoznak, ennek ellenére azonban remélem, hogy itt nem fogok olyan segédlelkészekkel találkozni, akik azon csodálkoznak, vagy épp sokkolja őket az élmény, hogy az istentiszteleten minden vasárnap felolvassák a bűnvallást – emlékezik vissza Anne egy találkozásra, amikor egy német segédlelkészcsoportot kalauzolt el egy észt templomba. – Fennáll azonban annak a veszélye, mint ahogyan ennél a segédlelkészcsoportnál is, hogy az Isten iránti tisztelet teljesen elveszlik.

Anne arra is figyelmeztet, hogy Észtországban gyakran az anyagi nehézségek okoznak gondot, ami miatt a lelkészek gyakran panaszkodnak és ezért aztán sokszor olyan mellékállásokat kell vállalniuk, amelyek nem kapcsolódnak eredeti foglalkozásukhoz.

Ez pedig egyfajta szétszabdaltságot okoz, és megakadályozza azt, hogy teljesen a lelkészi feladatokra koncentráljanak. Újra csak német példát hoz, ahol a lelkészeknek viszont közalkalmazotti státuszuk van.

- Egyfelől nagyszerű, hogy egy ilyen rendszerben az ember teljes mértékig a lelkészi munkájának tudja szentelni magát, másfelől azonban fennáll annak a veszélye, hogy a teljes körű ellátásban a biztonsági garanciák többet fognak nyomni a latban, mint a szeretet parancsa.

Német gyülekezetekben a házaspár gyakran átélte azt, hogy ha olyan gyülekezeti tagoknak kellett beszélni, akik épp gazdaságilag nem álltak olyan jól, mint lelkészük, ott a jézusi „Ne aggódjatok” kijelentést a lelkész szájából hallva az emberek elbizonytalanodtak. Egy olyan lelkész ugyanis, aki szépen berendezett lelkészlakásban lakik, és közalkalmazotti státusza miatt nem kerülhet az utcára, mert védve van, hiteltelenné válik, ha a szegénységről prédikál.

Vissza Észtországba

- Németországban mindkettőnknek olyan érzése volt, hogy inkább Észtországban lenne a helyünk, annak ellenére, hogy itt néha kritikusan viszonyulnak az emberek az egyházhoz, belső és külső körökben egyaránt. Egyesek számára az egyház túlságosan konzervatívnak tűnik, mások számára viszont kész arra, hogy a társadalom tagjaival együttműködjön. Véleményem szerint, egyházunknak eddig sikerült a különböző gondolkodási irányzatokat egy kalap alatt tartani. Nagyon sok lelki vezető és munkatársként dolgozó egyháztag van, akik komolyan veszik a munkájukat. Sokszor kevés eszközzel, mégis sokat sikerül tenni. Ez inspiráló.

Egy másik ok, amiért visszaköltöztek Észtországba, a jól ismert szociális közeg volt.

- Németországban állandóan meg kellett magyaráznom, hogy ki is vagyok, honnan jövök és miért is vagyok Németországban. Itt azonban csomó energiát megspórolhatok ezzel, mert nem kell megmagyaráznom, hol is van Észtország, és nem kell elmondanom azt sem, hogy az anyanyelvem észt, ami a finnhez hasonló nyelv. Itt sok új ötletet kapok, és az az érzésem, hogy lelkileg is növekedem.
Bár Anne számára a hazájába való visszatérés magától értetődő volt, férje, Matthias számára a döntés nem volt olyan könnyű. Ő is úgy érzi, hogy az életben vannak annál fontosabb dolgok is, mint jó fizetés, és szociális biztonság, mégis mindkettőt szabad akaratából feladta, amikor Németországot elhagyta. Most Matthias lelkész az Észt Evangélikus Egyházban és az ottani német gyülekezetet fogja össze, amely az ország különböző részein szétszórva található.

Maria, Matthias 78 éves anyukája olyan családból származik, ahol már több generáció óta volt lelkész a családban. Belenyugvással fogadta a hírt, amikor fia bejelentette, Észtországba akar költözni. Elfogadta, hogy a döntést fia Isten segítségével hozta, és így lesz majd mindenkinek jó. Az idős asszony még nagyon fitt, és évente többször is meglátogatja fia családját.

Karl Otto

Anne és Matthias hároméves kisfia, Karl Otto élénk kisfiú, két nyelven beszél: Emme (anya észtül) nyelvén és Dada (ez rejtély, miért így hívja apukáját) nyelvén. Mindenesetre Karl Otto eddig így hívta a két nyelvet, de egy ideje már tudja, hogy van észt, és van német nyelv, és egyre jobban tudja is, mikor milyen nyelven kell beszélnie.
Amikor a kétnyelvűségre lyukadunk ki, Anne elmond egy történetet, amikor Saaremaaba utaztak egyszer egy családdal együtt. Karl Otto egy kislánnyal játszott és valamit elmagyarázott neki, de amikor a kislány a szülőkhöz jött a következőképp fakadt ki: - A kisfiú az elején egészen normálisan beszélt észtül, de a végén elkezdett valami halandzsa nyelven beszélni. Így gondolta a kislány a német nyelvet.
Anne elmondja: - Véleményem szerint Észtországban könnyebb Karl Ottot kétnyelvűen nevelni, egy olyan nyelvi konstellációban, mint amilyen nálunk van. Észtet idegen nyelvként nem lehet iskolában tanulni, ám németet Észtországban lehet. Ez minden bizonnyal garantálni fogja a kisfiú nyelvtanilag helyes írásbeliségét is. Nem célunk azonban az, hogy Karl Ottóból egy észt és egy német kisfiút neveljünk, sokkal inkább fontosabb a számunkra az, hogy a hitünket átadjuk neki.

Ezért aztán Karl Otto már most istentiszteleteket tart otthon, és különösen aranyos volt, hogy amikor a svéd Michael Gyülekezet lelkésze, Patrick Göransson járt náluk látogatóban, Anne, Matthias és a lelkészvendég volt a gyülekezet és Karl Otto meg lelkészként előírta nekik, mit szabad tenniük és mit nem.

Khalid

Anne-nak és Matthiasnak van egy örökbefogadott fiúk, a 21 éves Khalid, aki örökbefogadása után a Johannes Burghardt nevet kapta. Khalid menekült volt, és miután a családját elveszítette, a Burghardt család örökbe fogadta őt. Ekkor Matthias még braunschweigi lelkész volt.

Braunschweigban a menekültotthonban a fiú nagyon félt a jövőtől és imádságban a keresztények Istenéhez fordult. A gyülekezet lelkészével szerette volna felvenni a kapcsolatot, aki hajlandó volt a templomban együtt imádkozni vele. Végül aztán Anne volt az, aki a fiút magukkal vitte haza. A fiú kérésére aztán megkeresztelték és azóta Johannesnak hívják.

- Azt hiszem, hogy Johannes jobban megértette a kereszt teológiáját, mint azok a teológusok, akik évekig tanulják ezt az egyetemen. Egyszer azt mondta, hogy az iszlámban nem beszéltek neki sohasem arról az Istenről, aki szenvedett érte, és aki tudja, mi a szenvedés.
Khalid-Johannes jelenleg Németországban él, és bár közben nagyon jól megtanult németül beszélni és egy szakmát is kitanult, mégis azzal küzd, hogy Németországban maradhasson.

Anne diák-családja a teológián

A két gyerekén kívül, akik közül az egyik már szinte felnőtt, Anne a keresztény kultúrtörténettel foglalkozó magisztereknek is a vezetője, az Észt Evangélikus Egyház Teológiai Intézetében. Bár a tanulók átlag életkora 40 év, mégis sokszor gondoskodásra van szükségük. Anne vállán a magiszteri program keretei között végzett, államilag elismert szakképzés irányítása is nyugszik.
A magiszterstúdium ötlete Alar Laatstól származik, aki a Teológiai Intézet korábbi rektora volt. Ő azzal a kéréssel fordult Anne-hoz, hogy fejlessze tovább ötleteit és tegyen javaslatokat a munkára. Ilyen magiszteri program nem volt még sem az észt főiskolákon, sem Európa ismert egyetemein.

Így aztán ezt az intézetet kvázi ki kellett találni, ki kellett fejleszteni. Sok találkozás után a tanárok végül elkészítették az egyedülálló magiszteri programot. Bárki jelentkezhet, akinek szakiránytól függetlenül, van bachelor-fokozatú végzettsége. Eddig már három évfolyam végzett és a visszajelzések kivétel nélkül pozitívak voltak.
A magiszteri stúdium háromnapos kurzusokban zajlik (csütörtöktől szombatig) és háromhetente átlagosan egyszer jönnek el a diákok. Bár közöttük vannak olyan tanulók is, akiknek nincsen egyházi kötöttségük, az Anne és a többi hallgató által tartott reggeli áhítatokon mégis sokan megjelennek, az intézet kápolnájában.

A magiszteri stúdium irányításán kívül Anne az intézet tanulmányi programjának kifejlesztésén is fáradozik. Ősszel fog zajlani az intézet következő nemzetközi akkreditációja. Mivel az előző akkreditálást jól előkészítették, jelenleg már nem kellett a nulláról kezdeni az egészet.
Anne azt mondja, hogy Istennek hálás a lehetőségért, hogy az intézetben dolgozhat.
- Sok kollégát ismerhettem meg, és sokukat megtanulhattam tisztelni is. Az intézetben nagyon jó a hangulat – véli Anne. – Néha azonban hiányzik az, hogy nincsen gyülekezetem, ahol szolgálhatnék. Ideális esetben minden lelki vezetőnek kellene gyülekezeti kapcsolatának lennie, de a mai világban sokkal komplikáltabb formák vannak, és a szellemi és lelki szolgálat sem kell, hogy a klasszikus értelemben gyülekezeti szolgálattal összefüggjön. Ugyanez érvényes a börtönökben vagy a rendőrségen dolgozó káplánokra is. Bár szükség van ott rájuk, de mégsem klasszikus értelemben vett gyülekezeti vezetők ők. Az a véleményem, hogy a jövőben lesz majd egy képzésért felelős lelkész is. Az ordináció különleges felelősséget ruház az emberekre. Különleges módon kötelez engem is az egyházban való szolgálatra.
A munka és a gyereknevelés mellett Anne ősztől elkezdi doktori munkáját is. Professzora dr. Karl-Christian Felmy lesz, Erlangenben. Az orosz ortodox egyház egész éjszakás vigíliáinak témáját dolgozza fel.