Istenhit nélkül nem létezik művész – Interjú Tokody Ilonával

– Mivel készülnek az evangélikus bálra?

– Magyar darabokkal, duettekkel készülünk, illetve pár Kálmán Imre- és Lehár-operettel és olasz dalokkal. Nem olcsó, hanem nagyon igényes, ámde szórakoztató dalokkal, de nem árulnám el még a pontos darabokat, már csak azért sem, mert hátha alakítunk még rajta. Szóval: legyen ez meglepetés!

– Mit szólt ahhoz, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház kérte fel erre a fellépésre?

– Nagyon örültem neki. Úgy gondolom, hogy ez a kezdeményezés nagyszerű. A bál jó alkalom az emberek találkozására. Sajnos egyre kevesebb alkalom van arra, hogy az emberek leüljenek egy asztalhoz, és egymással kulturáltan, kötetlenül beszélgessenek, kicseréljék gondolataikat. Sajnos azért tartunk itt, mert kevés színvonalas bál van. Támogatnunk kell ezeket a kezdeményezéseket. Az emberek a sok probléma mellett eltávolodtak egymástól, ellepi őket a baj, de ez nem jó. Fontos az emberi, baráti kapcsolatok építése. Jó ez az egyházi kezdeményezés, fontos ez a felismerés.

– Hogyan, miként döntött úgy, hogy operaénekesnő lesz?

– Egészen kisgyermekkorom óta énekeltem. Még nem tudtam beszélni, de már daloltam. Úgy ringattam álomba magamat, hogy zümmögtem. Azután édesapám tanított népdalokra, amelyekkel iskolai rendezvényeken felléptem.
Operettől magyar nótáig bármit elénekeltem, amit szépnek találtam. Volt egy kis rádióm, amit magammal vittem, és az operaközvetítéseket hallgattam. Nagy énekeseknek irogattam rajongói levelet. Amikor később Ilosfalvi Róberttel együtt énekeltem az Othellóban, kiderült, hogy még őrizte a neki írt levelemet. Azt mondta, azért, mert érezte a zenei lelkemet.
Hegedülni tanultam, a zeneiskolában ének tanszakra jártam. A szegedi konzervatóriumban fuvoláztam, zongoráztam.
A zene szeretetével az énekhangom is lett, született hangmagasságom volt.

– Van valaki a családjában, aki művész volt?

– Nincsen. Édesapám kántortanító volt. A tápikutasi iskolában oktatott. Ő eredetileg katolikus pap szeretett volna lenni. Aztán meghalt az édesanyja, és mivel ő volt a legidősebb fiú, nem vállalta azt, hogy Rómában tanuljon, inkább néptanítónak ment.

– Édesapja már nincs közöttünk, viszont édesanyja Szegeden él.

– Édesanyám 81 éves, de hál’ Istennek, jó egészségnek örvend. Állandóan tesz-vesz a ház körül a kertben. Vadszilvába körtét olt, rózsát metsz, virágokat gondoz, saját maga készíti a tarhonyát. Rendkívüli dolgokat tud sütni.

– Úgy tudom, Ön pedig nagyszerűen főz.

– Magyar és olasz ételeket szeretek főzni. Ez az, ami ízlik. Sok mindent anyukámtól sajátítottam el, alföldi ételeket, magyaros ízeket, amiket külföldi barátaimnak is készítettem. Állandóan jár az agyam, mindig új dolgokat találok ki. Szeretem a pácolt dolgokat, imádom a halételeket. Sokszor megnézem, mi van otthon, és abból kreálok valami jó kis vacsorát. Egyszer egy külföldi karmester mondta, hogy aki szépen és színesen zenél, az minden bizonnyal jól is főz.

– Mindig jókedvet, kiegyensúlyozottságot sugároz. Honnan merít erőt?

– Istenhit nélkül nem létezik művész. Én ebbe kapaszkodom. Édesapámmal már kisgyermekkoromban jártunk templomba titokban, ez életem része.
Tudom, hogy Isten tenyerén van a művész akkor is, ha sokat szenved. Isten ugyanis megpróbál bennünket, de a szenvedésekkel lesz az ember érettebb. Markó Iván egyszer mondta: „Istenem, ne szeress már ennyire, hogy ennyi kínt a nyakamba akasztasz!” És való igaz: jó lenne sokszor egy pici béke és pici csend, hogy újra fel tudjunk lélegezni, hiszen nem lehet egyfolytában csak a rosszakat átélni.
A fizikai test akkor betegszik meg, amikor a bensőnk békétlen, nincsen harmónia benne, problémákkal küzdünk. Attól függően, ki mire pakol, itt-ott megbetegszik a teste: hol a háta, hol a lába kezd fájni a terhektől. Én sajnos a hátamra és a torkomra is pakolok. Ha ideges vagyok, lelki problémáim vannak, akkor mázsás kő nyomja a torkomat, az én hangszeremet.

– Van valamilyen módszere ezek leküzdésére?

– Hiszek abban, hogy Istennek nem lehet mindenre ideje. Ámde ott vannak az ő asszisztensei, az angyalok. Minden embernek van egy vagy több angyala, akiket kérni kell. Nemcsak a halálos veszedelemben, hanem bármikor.
A másik segítség a meditáció. Amikor zenével foglalkozom, akkor is meditálok. Mindennap csiszolom a torkomat, gyakorlok. Ha nem is mindig éneklek, de ápolom a hangszeremet. A zene lelkileg, szellemileg, érzelmeimben megtisztít, méregtelenít. Nem ártana, ha a parlamentben néha énekelnének. Ettől még jobban tudnának figyelni, kimenne belőlük a sok negatívum. Gyermekkorom óta tornázom is napi szinten. Először csak utánoztam édesapámat, aki mindennap sportolt, aztán a testmozgás mindennapi szokássá vált nálam. Ráadásul amikor mozgok, picit meditálok is. Ha egy nap nem mozgok, megérzem: nem ébred fel a vérkeringésem, és valami hiányzik. A vallás mellett azonban van egy csodálatos energetikai segítségem, a pránanádi. A párom vitt el ebbe a közösségbe, amelynek Magyarországon már ötezer ismerője van. Nem kell ehhez buddhistává lenni, a keresztény vallásosságomat megőrizhetem. Ez csak egy módszer, amely által egy finomabb energiarendszeren keresztül képes az ember kapcsolatba lépni azokkal az erőkkel, amelyek a környezetében, a világegyetemben jelen vannak. Megismerhetjük ennek a 12 ezer éves tibeti módszernek a segítségével a természetes gyógymódokat, kezelési lehetőségeket. Ez nemcsak nekem segít, hanem más embereket is kezelni tudok.
Ez a módszer arra kell, hogy – ahogyan a mondás is tartja: segíts magadon, és az Isten is megsegít – segíteni tudjak magamnak és másoknak. Felső energiával gyógyítok lelkileg és fizikailag is másokat. Művészként a napi stresszt enélkül már azt hiszem, nem is tudnám elviselni. Ehhez persze az is kell, hogy egészségesen is éljünk, és vigyázzunk magunkra.
Sok módszernél, tisztítókúránál csak a testtel foglalkoznak. De tudjuk, hogy a lélek salakanyaga okozza a test megbetegedését. És a lélekkel sajnos csak kevesen foglalkoznak. Pedig kellene!

– Hogyan látja a mai művészek helyzetét?

– Manapság minden túlzás nélkül állíthatom, hogy én nemzeti hősnek tartom a művészeket. Teljesen mindegy, hogy színész, táncos vagy énekes az illető. Abban reménykedtünk, hogy a kormányváltás után jobb lesz. De sajnos az elmúlt években annyi rossz történt, hogy ezt csak igen nehezen lehet helyrehozni. Azt látjuk, hogy valamennyire talán egyszer fel fogunk tudni lélegezni, de ezt a kultúra terén még nem érezzük. Könnyű ráfogni a gazdasági válságra mindent. De a legnagyobb probléma, hogy az értékeknek nincsen meg a helye. A művészet kulturális értéket, szellemi értéket képvisel, ami nélkül a lélek nem létezhet. Ha beteg a szellem, ha nincsen a helyén a kultúra, és nincsenek értékelve a művészek, akkor az egész test, az egész társadalom beteg lesz.
Sajnos a középszer feltörekvőben van, és le akarja nyomni a kiválóságot, mert nem tudja azt elviselni. A kultúra salakanyaga okozza a társadalom betegségét. Ezt fel kellene ismerni. Az erkölcsi válság, a szellemi nívótlanság mindennek az oka.
A rendszerváltás utáni fellélegzés után nyolc évig újra visszajött az, ami el akart mindent újra fojtani. A jelenlegi kormánynak évek kellenek, hogy meg tudja oldani ezeket a problémákat.

– Az Operaházban mi okozta Ön szerint a folyamatos problémákat?

– Az utóbbi tíz évben regnáló igazgatók képtelenek voltak elismerni azokat, akik nagyszerűek, világhírűek, és akik az egész életüket rátették erre a pályára, és ezért nem volt békesség. Remélem, most Ókovács Szilveszterrel valami el fog kezdődni. Szeretnénk egy olyan vezetőre lelni benne, aki valós problémáinkat meghallgatja.
Győriványi Ráth György korábbi megbízott főzeneigazgató sajnos színvonaltalan, külföldi kezdőkkel kísérletezett ahelyett, hogy hazai művészeket válogatott volna. Én külföldet megjárt operaénekesnő vagyok, és tudom, hogy már Olaszországban, az anyaországban is eltűnőben van az operaéneklés kultúrája. Technikai tudásban olyan nihil van, hogy mi kihúzhatjuk mellettük magunkat. A Magyar Állami Operaházban 127 éves múltra tekinthetünk vissza. Kiváló zenekarunk, szólistáink vannak, akikkel olyan darabokat kell játszani, amelyekhez megvan az énekesanyagunk. Sajnos sok esetben a gazdaság és a személyi érdekek diktálják a dolgokat, de remélem, hogy ennek vége lesz.

– 2011-ben megalapították a Magyar Operaénekesek Egyesületét, amelynek ön az egyik képviselője. Mit várnak ettől a szervezettől?

– Ez egy olyan szervezet, amely érdekeinket képviselné, akárcsak az orvosi kamara. Szeretnénk a munkába bevonni a vidéki művészeket is. Sajnos ők még jobban megérezték ezt a kulturátlanítást, pedig megérdemelnék, hogy jobban figyeljenek rájuk. Össze kell tehát fognunk, és közösen kell kiállni a jogainkért.

– A világot bejárta, mégis úgy alakult, hogy vidéken nem sokat léphetett fel. Miért?

– Sokáig bőröndben éltem, de valahogy a vidék tényleg kimaradt. Nem kaptam felkéréseket, még Szegeden sem, a szülőföldemen. Utoljára például 2006-ban énekeltem a szabadtéri játékokon, s a színházban valamikor a 90-es évek végén álltam utoljára a színpadon. Valószínűleg nem lehetek ott próféta.
De hálás vagyok, hogy mostanában egyre több vidéki fellépésem van.

– Hol lesznek mostanában fellépései?

– A közeljövőben Martfűn lesz egy koncertünk, a művelődési házban, aztán Nagykanizsán, Kazincbarcikán lépek fel, majd Piliscsabán. A koncerteket mindig a helynek megfelelően alakítom. Ha azt kérik, valami könnyedebb műsorral menjek, én megpróbálok akkor is értékeket adni. A hely atmoszféráját is ki szoktam használni, hiszen más repertoár illik egy templomi közegbe, mint egy színháziba. Azért is szoktam változtatni a darabokat, mert a szürkeállományomat nem lehet leállítani. De amíg tudok tanulni, addig új darabokat fogok tanulni.

– Tehát olyan darabokat is énekel, amelyeket még sosem adott elő?

– Igen. Sokszor nem könnyű, igényes zenéket is előveszek, csak azért, hogy megmozgassam magam. Az idei évben Liszt-darabokat vettem elő, a zeneszerzőre emlékezve. Fiatalkoromban a Kodály-versenyt épp egy Liszt-darabbal nyertem meg, és bár jómagam nagyon kedvelem Lisztet, sokan nehezen emészthetőnek és nehéznek tartják, ezért sokáig óvakodtam tőle. De számomra most már minden év Liszt-év is lesz egyben.

– Vannak fiatal tehetségek, akiket oktat, tanít a szakmára?

– A párom is és én is tanítunk. A fellépésekre magunkkal visszük a fiatal növendékeinket. A probléma az, hogy nem tudom, ha a fiatalok látják a mi helyzetünket, lesz-e kedvük arra, hogy egy ilyen bizonytalan életmódba belelépjenek. Vannak tehetségek, de nem tudom, hogyan fognak ebből megélni. A régi nagy operaénekesek hahotáztak volna, ha megtudják, hogy nekünk napi megélhetési gondjaink vannak. Ők szakmai dolgokon, énektechnikákon problémáztak, csak arra kellett figyelniük, hogy az előadásuk jól sikerüljön.
Ma már arról beszélünk, hogyan tudunk fennmaradni, fellépésről fellépésre elmenni. És a lelkünkben nincsen béke, mert a napi dolgokkal kell foglalkozni. Hogyan várható el tőlünk az, hogy békét, harmóniát sugározzunk, hogy szeretetet adjunk, ha tele vagyunk problémákkal, és arra kell gondolnunk, hogy a mai fellépés talán elég lesz a gázszámlára?
Az énekeseknél a prioritás nem az, hogy a hangjukat műveljék, az énektudásukat csiszolják, hanem csak az anyagiak diktálnak. Főleg a fiatal férfiak elmennek más pályákra, tanulnak más szakmát.

– Az Operában lesznek mostanában fellépései?

– Idén már nem. Képzelje el, négy Mozart: Figaro házassága előadásom lesz – a grófnét alakítom – 2012 márciusában! Hónapok múlva. Ennyi, és nem több. Az Operaházba gyakorlatilag próbálni járok csak be addig.
Tudja, a korábbi igazgató el akart engem lehetetleníteni. A művészekkel összefogva háromszor buktattuk meg, de mindig visszajött. Ő pedig egy bosszúálló ember, akinek a szemében én tüske vagyok. Ha nem lennének ezek a vidéki fellépések, könnyen arra a sorsra juthatnék, hogy leépülök. Ha egy művésznek nem adatik meg a fellépés lehetősége, a közönséggel való kommunikáció, tudásának bemutatása, akkor leépül. Sorolhatnám, hányan vagyunk hasonló cipőben. Végtelenül szomorú ez. A magyar zenei kultúra degradálva lett. A magyar művészek és énekesek pártján vagyok. Nem nézem jó szemmel azt, hogy a magyar művészeket háttérbe szorítják. Érdekes módon a kommunizmusban több pénz volt a kultúrára, és sokkal jobban uralkodott a tehetség, azok léptek fel, akik a Múzsához tartoztak. Ókovács Szilvesztertől azt reméljük, hogy a magyar operaénekeseket oda fogja tenni, ahová valóak. Ne nyírják, ne csökkentsék az énekesek, balettosok, zenészek számát, akikből él, akikre támaszkodik az Operaház, hanem támogassák őket.
Mi áldozatot vállalunk a magyar kultúráért, az ország első színházában vagyunk tagok, az éneklés a mindenünk. Missziót vállalunk minden fellépéssel. Lehettünk volna külföldi állampolgárok, de mi magyarok maradtunk, mert ebben a hazában szeretnénk élni. Harcolni fogunk azért, hogy a kulturális értékek ne semmisüljenek meg. Változást akarunk!
Nem külsős énekeseket kell foglalkoztatni, hiszen itt vagyunk mi. Meg akarunk dolgozni a fizetésünkért.

– Van még olyan szerep, amelyet szeretne elénekelni?

– Igazából álmodozni nem szoktam. A végzet hatalma például egy kedvenc operám, azt jó lenne, ha visszahoznák, és megint repertoáron lenne. Újra visszatanultam Guiseppe Verdi Simon Boccanegra című darabjából Amelia szerepét, hogy bármikor be tudjak ugrani, ha kell. Vagy Francesco Cilea Adriana Lecouvreu című darabját. Annak idején Giuseppe Patané karmester felkért erre a szerepre, de sajnos a halála közbejött, és nem került rá sor. Pedig nagyon vártam, mert José Carrerasszal énekeltem volna. Itthon is szóba jött egyszer a darab műsorra tűzése, de aztán a karmester személyén folytatott vita miatt végül nem adtuk elő.

– Külföldön szokott még fellépni?

– Nyáron Csehországban voltam egy fesztiválon, ahol egy gálakoncertet adtam.

– Világhírű külföldi partnereivel tartja még a kapcsolatot?

– Igen, például Carrerasszal, Domingóval is szoktam találkozni, de csak magánemberként. Mai napig megkapom tőlük a tiszteletet. Ez pedig nagy szó!
Nemrégiben volt egyébként egy fantasztikus élményem: Balázs Fecó meghívott a megakoncertjére, 12 ezer ember előtt énekelhettem. Sajnos az utóbbi tíz évben ezt a fajta megtiszteltetést, tiszteletet nem kaptam meg az Operában. Világsztárként jelentett be a közönségnek. Kevés kell ahhoz, hogy egy énekes megbecsülve érezze magát. Nekem ezek az apró jelek nagyon jólesnek, mert arról tanúskodnak, hogy vannak még, akik tudják, hogy én mit tettem le az asztalra a magyar nép nevének és az operaszakma öregbítésének jegyében.