„Olyan emberek kellenek, akikre odafigyelnek” – Interjú Fábri Györggyel az EPOT előtt

– Felkérték az evangélikus presbiteri találkozón egy fórumbeszélgetésre, amelynek címe az lesz, „Honnan hová evangélikus egyház”? Ön szerint mégis hová, merre haladunk tovább? Milyen jövőképet fogalmazhatunk meg?

– A „Honnan hová…” címet remek szófordulatnak tartom, és örülök, hogy nem a latin Quo vadis? cím lett, amit már kicsit elhasználtak. Ebben a „honnan hová”-ban ugyanis benne van az a játékosság, amivel szerintem érdemes közelíteni a témához egy olyan tradicionális intézményben, mint az egyház.
Itt az ideje annak, hogy az egyház tagjai: püspökei, világi vezetői, presbiterei és egyszerű hívei az elmúlt húsz évben felhalmozódott görcsökből és merevségekből kilazulva, frissebb szemmel, nyitottabb tekintettel és nyitottabb szívvel nézzenek rá az egyház jelenére és jövőjére.

A nyolcvanas évek végén a rendszerváltozás óriási helyzeti változást idézett elő az egyházban. Ugyan a puha diktatúra könnyebb volt, mint a háború után egzisztenciális veszélyekkel, lelki megnyomorításokkal terhes időszak, mégis egyfajta fellélegzésnek lehettünk tanúi. Felbukkant azonban egy bizonyítási kényszer: a korábbi időszakot sok megaláztatásban, méltatlan leszorítottságban megélt egyház fel akarta mutatni a maga fontosságát, szükségességét, életrevalóságát. Sok sérelem halmozódott fel, sok bántást kellett elszenvedni, miközben még ezek az elnyomortt helyzetek sem voltak tiszták. Ennél fogva a váltás sem volt egyértelmű és tiszta, nem tudtunk a múlton igazán túllépni. Emiatt felgyűlt sokféle lelki görcs és én az egyházban jelenleg tapasztalható negatív jelenségek többségét ennek tudom be.

Feltűnő a számokhoz és mennyiségekhez való ragaszkodás: legyen sok hívőnk, legyen sok templomunk, legyen sok intézményünk. Ezt meg lehet érteni olyan évtizedek után, amikor az intézményeket be kellett zárni, a hívőket próbálták elidegeníteni. A kilencvenes években ezeket a materiális dolgokat biztos alapoknak vélték az egyházban, hiszen végre lehetett konferenciákat tartani, szeretetintézményeket működtetni. Miután évtizedeken át azt hallottuk, hogy az egyház sajátos módon ki fog halni, természetes volt az is, hogy a hívek számával is elkezdtek foglalkozni: mégis mennyien maradtak meg az elmúlt évtizedek után? De a kövekhez és számokhoz való ragaszkodásba az egyház mintha begörcsölt volna.

Ráadásul egy hosszútávon ép lélekkel nem tartható kapcsolat formálódott a döntéshozatal, a kormánypolitika és az egyház között. A politikához, a nyilvánossághoz és a hatalomhoz való viszony az érdekérvényesítésben, a javak visszakapásában hasznosnak mutatkozott, de a kialakult rossz kompromisszumokon itt az ideje, hogy túllépjünk.

– Hogyan lehet ezeket a görcsöket feloldani? Hogyan tudnánk mielőbb a köveken és a számokon túllépni; az intézményesülésen, állami kapcsolat rendszerhez való viszonyon változtatni?

– Ilyen görcsökön mások is átmentek, az egész ország, de éppen az egyháznak van jó sorsa a legtöbb társadalmi intézményhez képest, hiszen van mihez vissza, de méginkább előre nyúlnia. Az Igében, az Istennel való találkozás megélésében, a kegyelemben van annyi tartalék, mozdító erő, ami feloldja a görcsöket, ami odébb lendíti az egyházat. Lelki ébredés csak a Lélektől jöhet. Lehet, sőt kell is reformokat, stratégiát csinálni, de mindenekelőtt olyan emberek kellenek, akik megtalálják azokat a lelki erőket, amelyek a lelki ébredést motiválják.

– A rendszerváltás óta eltelt húsz évben azt veszem észre, hogy az egyházi kommunikációval volt/van baj. Nincsen megfelelő hangunk a társadalom felé. Nem jut el az üzenet megfelelő formában az emberekhez. Ön, mint kommunikációs szakember, kérem, mondjon módszereket arra, hogyan lehetne az egyházi médiában hatékonyabbnak lenni.

– Fontos volt elkezdeni használni a hagyományos eszközöket, a nyomtatott sajtót, a helyi kiadványokat, tévét, honlapokat, de már előbbre kell innen is lépni A mai világban a kommunikációs kapcsolatok szabadsága óriási lehetőség. Nem vagyok annak a nézetnek a híve, hogy az internet- és a média révén minden átalakult a kommunikációban. A legfontosabb dolgok, az értékek nem alakultak át, csak éppen a megformálásukat és ezzel életrevalóságukat, érvényességüket kell kikűzdeni másképp.

A kommunikációs csatornák adta lehetőségekkel élve, nagyon is megtérülő pénzbefektetéssel, el lehet érni azokat a fiatalokat, akiket meg kellene mozdítani. Az interneten keresztül sugározható mozgóképes formákon, blogokon és közösségi oldalakon keresztül megtörténhet a váltás.

Ha jól tudjuk ezeket a csatornákat használni és megvan hozzájuk a megfelelő tartalom, akkor a lelki ébredést gyorssá és méllyé lehet tenni.

A tavalyi évet az Egyesült Államokban töltöttem, láthattam,  hogyan működnek ott az egyházak. Az USA – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a világ egyik legvallásosabb országa, ahol magától értetődik az Istenhez való viszony. Nem másolni kell őket, más világ az, de érdemes átélni, milyen is, ha nincsenek görcsök, ha evidencia a hit. És eltanulni azt a profizmust, ahogyan felhasználják az egyházi működésben az új médiumokat, az eszközhasználatban rendkívül profik.

Az internet ma már nem csak annyi, hogy kirakok egy szöveget egy oldalra, hanem közösségeket lehet felépíteni, folyamatos kapcsolattartást lehet menedzselni vele.

Érdemes észrevenni, hogy az internet klasszikus időket hoz vissza: az ősegyházban vagy  a reformáció hajnalán napi kapcsolat működött a lelkész és a hívek közössége között, hiszen egy területen laktak. Ma a Twitter lehet például az egyik olyan kapcsolattartási lehetőség, ahol a lelkészek napi „csiripelésekkel” kapcsolatot tarthatnak hétköznap is a híveikkel. Az eszközök közösséget teremtenek, ahol a gondolatok terjedni tudnak.

– Lehet, hogy most negatív leszek, de saját tapasztalatom mutatja, hogy az egyházi internetes megnyilvánulási fórumok a kiüresedéssel küzdenek.
Legtöbbször bizonyos idő után már csak egy társaság marad egy levelezőlistán, csak az ő, sokszor kirekesztő véleményük jut szóhoz, a többség hallgat, bármilyen kérdés is merül fel, mert felesleges vitákba nem akar bonyolódni.
A fórumbeszélgetéseknél is egy bizonyos társaság szól hozzá a témákhoz és igazi véleménycsere helyett egy idő után személyeskedő vita alakul ki.
A közösségi oldalak is sok esetben – talán az időhiány miatt – leszűkülnek egy bizonyos kör beszélgetéseire, akik aztán inkább hétköznapi témákról, mintsem teológiai tartalmakról beszélnének. Tehát az értékek elmaradnak.

– Nálam nem tud negatívabb lenni a web 2.0-vel szemben. Fő szkeptikusai közé tartozom. Nem hiszek abban, hogy a web 2.0 olyan alapelemeket meg tudna változtatni, mint például a hitelesség, tekintély, vagy az egyenrangú kommunikáció alapszabályai.

Az álneves fórumozást tévútnak tartom, mert az csak egy szűkebb-tágabb kör számára meglévő kibeszélő-show és az értékközvetítő kommunikáció szempontjából használhatatlan. Nekünk klasszikus értékeket közvetítő elemekre van szükségünk, például blogokra. Szerintem az erre fogékony lelkészek a blogolással a gyülekezeti és egyéni pasztorizációt igencsak hatékonyan művelhetnék.
A technika megengedi, hogy a hozzászólók ne álnéven írjanak be, hanem csak azonosítható egyének legyenek a felhasználók. Így komoly témákról szakszerűen lehetne beszélni. Blog esetében olyan közösségeket lehet teremteni, amik aztán a virtuális tér mellett élő közösségeket hozhatnak létre. A személyes találkozások nehézségeit azonban így át lehetne hidalni.

– Az imént emlegette a twittert is. Arról mintha pozitív véleménye lenne…

– Twitteres megoldással folyamatosan lehet egymásnak impulzusokat adni. Őszinte elképedéssel figyelem, hogy ismerőseim óránként beírnak egy-egy mondatot. Nekem nem jutna eszembe, hogy ennyire hétköznapi dolgokról tudósítsak, de miért ne.

Ugyanígy a kapcsolattartás új formája lehet a Facebook. Az ilyen eszközök vallási, egyházi, lelki közösségi felhasználásának titka az lehet, hogy lennie kell meg egy nagyon stabil, mélyen megélt, egyértelmű értékeken alapuló tartalomnak (content). Ez a tartalom minden egyház sajátja. Éljük meg kellő alázattal és tisztességgel Isten igazságának és Isten kegyelmének a keresését. Ez legyen adott, és ezekhez az értékekhez, nem sértő módon, használjuk fel az új eszközöket. Blaszfémikusan hangzik, de Jézus Krisztus a Hegyi beszédet, 2009-ben nem egy kopár dombon tartaná meg, hanem tévé- vagy webkamerába és az esemény streamben menne az interneten, aztán hamar felkerülne a youtube-ra..

– Ehhez kapcsolódik, amit Fabiny Tamás püspök úr szokott hangoztatni, mely szerint Luther Márton ma minden bizonnyal blogot írna…

– Ez így van. Biztos vagyok benne, hogy nem keresne a műemlékvédelem miatt amúgy is nehezen használható templomkaput, mert még büntetést kellene fizetnie a kalapálás végett, hanem egyszerűen indítana egy blogot.

– Honlapunkon van lehetőség blogolásra, mégsem élnek vele. Egyesek szerint ez azért van, mert vagy már blogolnak lelkészeink és nincsen kedvük újabb blogot létrehozni (bár én kevés evangélikus lelkész blogjával találkoztam még), vagy ha eddig nem hoztak létre blogot, akkor most már nem fognak, mert nem trendi.

– Minden jön, és minden megy, mindennek meg kell találni a helyét. Az egyház mellett a tudomány még egy olyan tradicionális intézmény, ahol folyamatosan az új kommunikációs formák kihasználásával, integrálásával küzdünk.
Az európai civilizációt két intézményrendszer tartotta meg: a kereszténység és a tudomány. Némely egyházi körökben nem szeretik hallani a szót, de mindkettő globális intézmény volt és a globalizációt megvalósította és ezeken alapul a civilizációnk. Én a tudományon belüli kommunikációban használom ezeket a fent említett eszközöket, és hasonló nehézségekkel szembesülök, mint maguk az egyházi kommunikációban.

Szeretnénk most kutatókat rávenni arra, hogy blogokat indítsanak. Érvként hozzák fel, hogy amivel ők foglalkoznak, az nem az internetre való, mert túl tudományos. A lelkészek is felhozzák érvként, hogy ők meg a személyes kontaktust keresik az emberekkel. Épp ezért kell olyan eszközöket felkínálni, ami érdekessé teszi a blogolást. Érdemes pár tartalmi sémát kialakítani, amit alkalmazhat a lelkész a blogjában. Tudományos kutatók blogjukba beágyazhatnak kész, tudományos eredményekről szóló, sajtófigyelésről szóló kódot. Ezt maguk is tudják mindennapi munkájukban használni. Ilyen teológiai figyelőt lehetne kínálni lelkészeknek is. Kiosztottunk pár kamerát, hogy filmezzék le a kutatásaikat, amit mi megvágunk, és ezt felhasználunk. Ezt istentiszteleteknél és egyházi rendezvényeknél is lehetne alkalmazni. Egyházi részről fontos lenne a napi igéket összegyűjteni…

– Ez működő „szolgáltatásunk”. Napi ige van a honlapon, emailben is kérhető, sőt az iwiwen is elérhető.

– De mi lenne, ha Luther-kommentár helyett mai teológusok írnának hozzá gondolatébresztőket? Ez hatalmas, fokozatosan bővülő tudástár lehetne. Óriási érték!

– A hívek megnyerése rendkívül fontos az egyház jövője szempontjából. De az egyháztagok számának gyarapítása valóban ilyesfajta misszión keresztül működik?

– Véleményem szerint jobban működik, mint a tévéhíradókban lévő egyházi híradások. Én inkább azt a fajta híradást kedvelem, ami valóban sokatmondó és jelentőségteljes: például rendkívül emberi s egyben missziós erejű hír volt az, amikor Fabiny püspök úr tavasszal elment és raboknak prédikált a Markó utcában. Az szerintem nem szól semmiről, ha egy focipályát ökumenikus áldásban részesítünk, mert ezzel inkább ironizálja magát az egyház. Persze, legyen rajta mindenen az áldás, de ne ilyen ceremóniákkal, mégha a média parirozik is ehhez.

Most olyan időket élünk, amikor a börtönökbe, a cigánysorra kell elmenni. Szükség van persze a belvárosi és budai értelmiségi körökre is, de az egyház saját magának akkor tudja megmutatni, hogy van mondanivalója, ha csapatostul vezényel lelkészeket a szegénytelepekre. Lehet jó struktúrát kidolgozni, lehet az egyháztagok véleményén alapuló stratégiában gondolkodni, lehet új kommunikációs csatornákat működtetni, de mindez semmit nem ér, ha nem lesznek olyan emberek az Isten kegyelméből, akik lelkészként, vagy nem lelkészként megélik és felmutatják életükkel a kereszténységet és evangélikusságot. A világban az a dolgunk, hogy a megtalált isteni kegyelmet és igazságot megéljük és elvigyük másokhoz. Ezt nem lehet levezetni struktúrából, racionális gazdálkodásból, kommunikációs eszközökből.

Az elején azt kérdezte, mi lesz a jövő. Ezen múlik a jövő. Ezért két dolgot tehetünk: imádkozni kell, hogy legyenek ilyen emberek, legyenek meg a szó klasszikus értelmében vett karizmatikus személyiségek, akik elkezdik „csinálni” az egyházat és teret kell nekik nyitni. Ezen múlik minden.

Elképeszt, hogy az elmúlt húsz évben, a magyar kereszténységben (az összes egyházról beszélek) nem láttam feltűnni karizmatikus személyiségek sorát.
A tudományban nagyon vártuk, hogy a rendszerváltozás után majd elő fognak kerülni az asztalfiókokból a nagy művek. Nem nagyon jöttek, ami azt mutatja, hogy pusztán a politikai környezettel nem tudjuk elégségesen megérteni, megmagyarázni az egyház állapotát.   Hiszen nem kellett volna kitörnie elementáris erővel a leszorított burokból egy nagy egyházi ébredésnek? Nem kellett volna felbukkanniuk ezeknek a várt embereknek? Hol vannak? Ha vannak ilyen emberek, akkor megkapták az egyháztól a figyelmet, a lehetőséget? Keressük meg őket! Olyan emberek kellenek, hogy akik megszólalnak bárhol: fórumon, tévében, akkor odafigyelnek rájuk.

– Érdekes kérdéseket feszeget. Ha vannak ilyen emberek, nem tudom, hogyan találhatjuk meg őket? Ha nincsenek, hogyan gondoskodhatunk arról, hogy legyenek?

– Szerintem az evangélikus egyház teológusképzésén nagyon sok múlik. Nem csak a teológusok, hanem a laikusok képzése is fordítóerejű lehetne. Ha az Evangélikus Teológia, mint intézmény, tud olyan szellemi központtá válni, ami ösztönözi az egyházi megújhodást s egyben tekintélyes és izgalmas felsőoktatási intézményként is működik, akkor az ösztönző lehet.

– Tapasztalom, hogy az egyszerű hívő emberek számára a teológia, mint tudomány és az istenhit, lelkiség nem egyeztethető össze. A teológiát magas tudományosságnak tartják, ami elválasztódik az Istenhittől. Nem szívesen tanulnak teológiát, nem szívesen olvasnak teológiai műveket. Doktoranduszainkat próbáltam rávenni arra, hogy teológiai témákról írjanak tudományos, ámde a köznapi ember számára is érthető, ismeretterjesztő jellegű írásokat. Egy év alatt nem jött össze…

– Ezt sajnálkozva hallom, hiszen lehetnek jó ötleteink, de vagy lesznek erre embereink, vagy nem. Semmifajta strukturális eszközzel nem tudunk tenni ezért, mégis ezen múlik az egyház jövője.
De legyünk pozitívak: abból indulok ki, hogy vannak ilyen emberek, és egyetlen dolog kell: teret adni nekik. Az a jó egyházi menedzselés, amelyik eléri ezeket az embereket. Szedjük őket össze, és őket jelenítsük meg.

Keressük meg azokat a lelkészeket, akiknek prédikációit több diktafonnal veszik fel. Ha a templomon kívül hallgatják, akkor annak hatása van. Ha a kulcsmondatokat tudnak mondani, el tudjuk juttatni az emberekhez, akik ezeket elraktározva magukban, megmozdulnak.

A legjobb prédikációkból rugalmas, rövid, érdekes, felhasználóbarát, jól kereshető videótárat érdemes létrehozni, az evangelikus.hu ideális hely lehet ezeknek. Nem kellenek órákig tartó beszédek, pár perces összefoglalók legyenek a fő gondolatokból. Ha pénzeket költünk templomok helyreállítására, azzal esetleg két-három tucat emberrel lesz több ott egy vasárnap, de egy ilyen eszközzel százakat és ezreket lehetne érni! A technika segítségével el lehetne jutni az emberekig, ahol a lelki ébredést nem ösztönöznénk, hanem megvalósítanánk. Eljött egy időszak, amikor lépni kell. A „hová” azon is múlik egyházunkban, hogy a lelki megújhodás és a kommunikációs frissülés összetalálkozik-e.

– Engem nagyon fellelkesített. Köszönjük az ötleteket, és ugyekszünk megvalósítani azokat!