Evangélikus lelkészek a gáton – „Ha már a papok is zsákolnak és vizet osztanak, akkor nekünk sem lehet pihennünk!” – Még több képpel!

Létrehozás: 2010. június 14., 07:42 Legutolsó módosítás: 2010. június 14., 08:00

Felsőzsolca – Az árvíz újabb hullámairól szóló tudósításokat látva, evangélikus és református teológusok és lelkészek csoportja döntött úgy, hogy hét elején Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe utaznak, és kézzel fogható segítséget nyújtanak az ott élő, bajba került embereknek. A csapat tagjai a gátakon segítettek, homokzsákokat töltöttek, házak pincéiből vizet szivattyúztak, ivóvizet, élelmiszert, segélyszállítmányokat osztottak szét – egyszóval ott és abban segítettek, ahol és amiben éppen kellett. Átélt tapasztalataikról, élményeikről nyilatkoztak az evangelikus.hu portálnak. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna, fotó: Sághy Balázs, Bátori János, Győri Tamás, Somodi Ferenc

 
 

Győri Tamás evangélikus lelkész telefonálta körbe barátait és lelkészkollégáit, lenne-e kapacitásuk arra, hogy pár napig ezt az igazán kemény munkát vállalják. Végül két autót töltöttek meg, összesen nyolcan mentek Borsodba segíteni.

Munkájukhoz két támogatót is sikerült megnyerniük, egy munkaruhák forgalmazásával foglalkozó cég, a Welt 2000 Kft. vezetője, Galambos László ruhát, védőfelszerelést, gumicsizmát és kesztyűket biztosított számukra, míg egy házaspár, Ikrényi Zsolt és felesége, Dúl Zita az útiköltségüket, és az ottani ellátásukat, elsősorban élelmezésüket finanszírozta.

„Először a Belügyminisztériumban érdeklődtem, hol lenne ránk a legnagyobb szükség – mesélte az evangelikus.hu-nak Győri Tamás. – Ők a katasztrófavédelmiekhez irányítottak, így náluk, velük együtt kezdtük a munkát. Nagy volt azonban a fejetlenség a rendőrök és katonák körében, ezért aztán a Református Szeretetszolgálat munkatársainál kötöttünk ki, akik konkrét feladatokkal láttak el bennünket. Sajtos Szilárd főhadnagy, tábori lelkész vezetésével egy úgynevezett lelkész alcsoportba osztottak be bennünket. Ezzel kapcsolatban érdekes történeteink is voltak, mert a helyiek is el kezdtek bennünket „a papok”-ként emlegetni. Sokszor élcelődtek is: Ha már a papok is zsákolnak, és vizet osztanak, akkor nekünk sem lehet pihennünk! Egy másik helyen, amikor a lapátot akartuk kölcsönkérni, elég bizalmatlanul szemléltek, aztán amikor megtudták, hogy lelkészek vagyunk, csak azért sem adták oda a szerszámot, mondván, nehogy már egy pap lenyomja őket a munkában. Máskor meg figyelmeztették egymást, nehogy csúnyán beszéljenek rakodás közben, mert lelkészek is hallják azt.”

A csapat tagjai, Sághy Balázs, Győri Tamás, Óvári Péter, Süller Zsolt evangélikus lelkészek, valamint Bacskai Bálint református lelkész, Gödöcz Miklós hatodéves református teológus, Herkely János, EKE titkár, és Győri Márton minden nap más helyszínen segítettek.

2010. június 7-én, hétfőn a 2900 lakosú Bőcs mellett homokzsákok pakolásával kezdtek, majd vizet osztottak szét.

Kedden egy részük Ócsanáloson, másik részük Sajóládon segített a gátszakadás után, majd Felsőzsolca házaiból, pincéiből vizet szivattyúztak, aztán élelmiszert osztottak.

Szerdán pedig Edelényben, a levonult árvíz után, a Református Szeretetszolgálat nyolc szivattyújával járták a település házait, percenként ezer liter vizet szivattyúzva ki.

A napi fáradalmakat a Miskolcon lévő Református Püspöki Hivatal vendégházában pihenték ki.

A lelkészek az emberek között végzett szolgálatról vegyes élményekkel nyilatkoztak, de mindannyiuk valahogyan tettük jelképes jellegét emelték ki.

„Fontosnak éreztem azt ebben a segítségnyújtásban, hogy bár odamenetelünk egy jelképes dolog, mégis azt mutatja az emberek számára, hogy a papok nem csak „dumálnak”, hanem megfogják a dolgok végét akkor, amikor arra szükség van – magyarázta Győri Tamás. – Fontos, hogy lássák az emberek, hogy így is közösségben vagyunk velük. Az emberek legtöbbje természetes módon egyfajta gyászként éli meg a rá szakadó veszteséget. A víz nem válogatott, szegényeket és jómódúbbakat egyaránt sújtott. Sokan vádaskodnak, miért éppen velük történt az, ami történt. Nehéz ilyenkor, közöttük járva bíztatót mondani. Ott vagy lelkészként, nézed a gátat az elkeseredett emberekkel, és átérzed azt, ahogyan Isten büntetését látja most a bajban. Hirdettük nekik, hogy minden bizonnyal Isten kegyelmét is meg fogják majd tapasztalni. Belegondolni persze nehéz, milyen átélni azt, ha az embernek háza és mindene odaveszik egy ilyen árvízben. Mi pár napig segítettünk és hazajöttünk onnan, mégis megpróbáltunk munka közben is bíztatni őket a kitartásra és erősíteni őket a hitben. Isten irgalmáért könyörögtünk, értük imádkoztunk egész végig, amíg dolgoztunk is.”

Süller Zsolt ehhez csatlakozva elmondta, hogy jó érzés volt az, amikor az emberek elkezdték őket „papokként” emlegetni és egyfajta bizalmi vákuum szűnt meg irányukban. „Voltak olyanok is, akik a szomorúság mellett megpróbálták a történtek pozitív oldalát is megragadni. Egy férfi, akinek 1974-ben összedőlt Zsolcán a háza, azzal fogadott bennünket, milyen szerencse, hogy most nem az egész háza veszett újra oda, hanem csak a pincéjébe tört be a víz. Ráadásul szivattyúzni is egyből őhozzá mentek a segítők, így a betört víztől is viszonylag gyorsan sikerült megszabadulniuk.”

„Mély, jellemformáló élmény a nyomor ezen szintjével találkozni és a bajba jutottakon egy ilyen szituációban segíteni – mesélte Sághy Balázs. – Óriási szükség van a segítő kézre és rendkívül széles a spektruma annak, hogy miben lehet segíteni: lehet nyakig érő vízben élelmiszert osztani, és homokzsákokat tölteni, meg vizet szivattyúzni. A részünkről ez egyfajta bizonyságtevés volt: távolról jött lelkészekként mentünk segíteni, szolidaritást vállaltunk az emberekkel és lelki erősítést adtunk nekik, hogy nincsenek egyedül a bajban. Folyamatos lelkigondozás volt az ottlétünk. Munka közben, apró kis egyszerű beszélgetésekkel támogattuk az embereket.”

„Örültem, amikor Tamás megkeresett és természetesnek vettem, hogy ha tudok, segítek egy ilyen feladatban is – mondta Óvári Péter. – Nem az egyenruha, nem a bőrszín, nem a vallás volt itt a lényeg, hanem a feladat, amit az emberekért el kellett végezni. Láttam, ahogyan együtt dolgozott egymással cigány férfi, cigány nő, rendőr, lelkipásztor. A gátra mentünk, önként, nem hivatalból kirendelve, és éreztük, hogy ez hatással volt a körülöttünk dolgozó emberekre. Nem láttunk síró és kétségbeesett embereket, mindenki tette a dolgát. Rutinná és életvitellé vált már számukra a hetek óta tartó, árvíz elleni védekezés és a romeltakarítás. Hozzászoktak a munkához, de valahogyan olyan ez, mint a temetés, amíg az ember az ügyeket intézi, tartja magát, ám az a kérdés, hogy ha vége az egésznek, visszamennek házaikba, a kitelepítés után, érzik a trágyaszagot, látják azt, amit elveszítettek, akkor hogyan fogják ezt feldolgozni. De szerencsére, bárhol voltunk, lelkipásztort mindig láttunk a helyiek között serénykedni.”

Óvári Péter példaértékű embereket is emlegetett: „Bőcsön találkoztunk egy fiatalemberrel, akinek bár a víz nem fenyegette a házát, mégis elöl járt a munkában, kitartóan dolgozott, lelkes volt, még éjszaka is kiment a gátra, szervezte az embereket, jobban, mint a helyi vezetők.” De volt felemás példa is: „Nehezen értettem meg, miért rendeltek vissza száz katonát a gátról úgy, hogy nem jött meg a váltás és azt is rossz volt átélni, amikor az egész nap dolgozó katonák nem kapták meg időben az élelmüket.”

A lelkészek azért is tarják jónak, hogy maguk mentek segíteni, mert így legalább megtapasztalhatták azt is, hol van a legnagyobb szükség, hová kellhet még segítség.

„Láttuk, hová lehet adományokat gyűjteni, és mire van szükség – hangsúlyozta Győri Tamás. – Sokan kértek: Ne hagyjatok minket magunkra! Tudjuk, hogy újra segíteni kell rajtuk. Folyamatosan. Valószínű a gátakra már nem megyünk, de gyűjtéseket szervezünk majd, és az elosztásban segítünk. Elsősorban tisztítószerekre, fertőtlenítő szerekre, tartós élelmiszerekre, és ruhákra lesz a legnagyobb szükség.”

Sághy Balázs ehhez még hozzátette, hogy a legfontosabb lenne a célirányos segítségnyújtás:

„Sok fejetlenséget tapasztaltunk, ezért az igazi segítséget akkor tudjuk nyújtani, ha összefogunk valamely tapasztalatokkal rendelkező helyi segélyszervezettel, ahogyan végül mi is a Református Szeretetszolgálattal is együtt működtünk. Ha valahol egy tonna ruhát kaptak már, de fertőtlenítőszerük meg nincsen, nem mennek sokra a segéllyel. Sokszor pénzt jobb adni a missziós szervezeteknek, hogy később az újjáépítésre, a helyreállításra legyen majd elég, hiszen az igazi munka akkor fog kezdődni.”

Óvári Péter szerint is fel kell mérni a hiányokat és csak azután érdemes adományokat küldeni. Egy azonban biztos: a lelkészek hazatérve saját gyülekezeti tagjaikat és másokat is hívogatnak majd, segítsenek az adományok gyűjtésében, az osztásban, az összegyűjtött árukat elszállítani, de az egyik lelkész megfogalmazta azt is, hogy a gyülekezetek asszonyait összegyűjtve esetleg egy szervezett úttal a takarításban is segédkeznek majd.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben

Korábbi hozzászólások

Elküldte Horváth-Bolla Zsuzsanna idő 2010. június 14., 08:03
Példamutató cselekedet
Elküldte Csorba István idő 2010. június 11., 00:53
Kedves ifjú lelkészek! Nagyszerű és példamutató a vállalásotok, felér egy jó igehirdetés sorozattal, megbecsülést szerez az egyházi szolgálatnak a nem hívők körében is. Szeretettel: Csorba István
   
Példamutatás
Elküldte Csorba István idő 2010. június 11., 00:42
Kedves ifjú lelkészek, úgyis, mint volt énekkarosaim, ismerőseim! Példamutató és nagyszerű dolog amit tesztek. Jó és hatékony igehirdetés sorozattal felérő ez az önkéntes szolgálat. Feltétlenül emeli - reménységem szerint - az egyház munkásainak megbecsülését az emberek körében és odafentről is látják! Szeretettel: Csorba István
   
egyház, evangélikus
Elküldte Szabó-Pap Gabriella idő 2010. június 12., 15:28
Ehhez a megrendítő tartalmú íráshoz kapcsolódik az EvÉletben Buday Barnabás arnót-újcsanálosi lelkész írása: neki megadatott, hogy a saját híveit mentse, védje, lelkileg és fizikailag is. Ott fog élni köztük továbbra is, megerősödve a szolgálatban.
Isten ezt a nagy csapást is a javunkra fordítja: a régóta nem tapasztalt össznemzeti segítőkészséget megélni nagy csoda. A fraterneten egy lelkész a választások előtt arról írt, hogy öt presbitere öt különféle irányban kampányol - most mindenkit egy irányba fog össze a keresztényi szolidaritás. Öröm látni, hogy vannak hosszabb távú elgondolások is: az újjáépítés során munkát adni, visszavezetni a munka világába sok embert. Lesz újra példa a gyermekeknek is: a hogy a szülők mennek reggel a munkába, ők menjenek az iskolába... Ebből a rettenetes katasztrófából mennyi jó is származhat!
Csak az idősek, az egész élet munkáját veszítettek vigasztalása lesz nehéz. Imádkozzunk értük különösen is.
   
Köszönetmondás
Elküldte Gazda István idő 2010. június 14., 08:58
Nagyon szépen köszönjük a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye területére evangélikus lelkipásztor testvéreinktől érkezett odaadó segítséget és támogatást.
Ugyanazon a napon jártunk Bőcsön a magunk csoportjával, amikor mi befejeztük az ebéd kiosztását, a lelkipásztorok akkor érkeztek, fényképet is készítettem róluk, még mielőtt tudtuk volna, hogy lelkipásztorok érkeznek a gátra.
Szeretettel ajánlom e tudósításhoz a http://www.tirek.hu/hir/mutat/31915 címen található beszámolónkat.

Gazda István
esperes