Elszívni Isten igéjét – Interjú Dinnyés Józseffel

Létrehozás: 2012. január 12., 10:26 Legutolsó módosítás: 2012. január 12., 11:07

Budapest – Dinnyés József daltulajdonos, zeneszerző, énekes-gitáros vízkereszt napjától (2012. január 6-tól) negyven napon át több mint harminc helyszínen – magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben – mutatja be „Vízkereszt után” című műsorát. A művész magyar költők megzenésített verseivel és Dávid király zsoltáraival igyekszik a fogvatartottaknak elvinni az evangélium üzenetét. Dinnyés József a börtönkoncertek után a legtöbb településen a helyi egyházközösségek tagjaival beszélget benti tapasztalatairól és arról, hogy miként tudna a civil társadalom segíteni a szabadulás utáni beilleszkedésben vagy a megelőzésben. Ennek apropóján beszélgettünk a daltulajdonossal. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

A 64 éves gitáros-énekes előadóművész több mint négy évtizedes pályája során mindig fontosnak tartotta a társadalom perifériáján élők, a fizikai vagy lelki rabságban szenvedők megszólítását: a Magyar Testvéri Börtöntársaság művész tagjaként évek óta vállal fellépést fővárosi és vidéki büntetés-végrehajtási intézetekben is. 

– Nagyon hosszú ez a börtönlista, amit elém tett. Mégis mi készteti, hogy negyven napon át a börtönöket járja?

– Közel harminc éve járom a börtönöket. Ilyen hosszú börtönturnét 3-5 évente teszek. Ezt változó nyilvánosság övezi.
Amikor megalakult a Magyar Testvéri Börtöntársaság, akkor Roszík Gábor evangélikus lelkész megkért arra, hogy legyek a támogatójuk, és vállaljak fellépéseket az ő szervezésükben a fővárosi és vidéki börtönökben.
Korábban ismertem már olyan lelkészeket, akik nyugdíjasként bejártak a börtönökbe, illetve olyan lelkészeket is, akik a falujukból vagy városukból börtönbe került embereket látogatták lelkigondozás céljából. Nekik a Kádár-rendszer alatt havi pár alkalommal engedélyezték ezt a szolgálatot. Ezeknek a „vándorprédikátoroknak” lehetőségük volt a börtönmisszióra, s rendkívül hasznos feladatot végeztek, hiszen az imádságra és a kegyelem fogadására tanították meg az elítélteket. A munkájuk számomra is követendő példa.

– Hogyan lehet a börtönviseltekhez közelebb hozni az evangéliumot?

– Az égi, Istentől és Jézus Krisztustól fogadott kegyelem egészen más, mint a földi kegyelem, amikor egy bíróság dönt arról, hogy valakit kegyelemben részesít. Az isteni kegyelemnél le kell tenni minden bűnt az asztalra.
Mi azon vagyunk, hogy tisztázzuk a fogvatartottakkal: az a lelki nyomor, hogy elhallgat bűnöket, továbbra is fogva fogja tartani. Hiába fogja letölteni a büntetését, amelyet a földi bíróság kiszab rá, azzal nem jut semmire, mert a tüske, a tudat ott marad a lelkében amiatt, hogy van, amiért még nem ítélték el.
Legfőképp az lehet bántó, hogy a sértett még nem bocsátott meg neki, és általa még lebukhat olyan dolog miatt, amiért még nem bűnhődött meg. Hogyan lehet letenni ezt a terhet?
Úgy, hogy a bűnt megöljük, és a bűnöst felszabadítjuk. De ezt a munkát csakis a család, a lelkigondozó, diakónus és a bűnös közösen tudják megoldani. A lelkigondozó ilyenkor egyfajta mediátorszerepet tölt be, s akkor léphet ki a körből, ha létrejött a család és a bűnt elkövető valódi kapcsolata. Ezt nem lehet bírósági döntésekkel rendezni. Ezt csakis a bűnvallás és a megbocsátás munkálásával lehet elérni.
A lélekben maradó bűnökkel terhelt börtönviselt ember tüskékkel tér haza. Ott mindenki ferde szemmel fog ránézni. Aztán hogy oldja ezt a lelki terhet, a volt társaival keres kapcsolatot, akik újra beleviszik a bajba.
Ezért gondozzuk mi a családot is, hogy a megbocsátást elősegítsük a részükről. Az Angyalfa programmal a sokgyermekes bűnözők gyermekeit köszöntjük például karácsonykor. A börtönben bibliaórákon beszélgetve az elítéltekkel, a helyi lelkészek bevonásával viszünk ajándékokat karácsonykor a gyerekeknek. Nyaralni visszük a Balatonhoz a gyerekeket, megtanítjuk őket imádkozni, és sok minden praktikus dologra, amit otthon nem tanítanak meg nekik.

– A január hatodikán induló turnéján milyen programmal lép fel?

– A műsor címe Vízkereszt után. Magyar költők megzenésített verseivel és Dávid király zsoltáraival igyekszem majd a fogvatartottaknak elvinni az evangéliumot.
Üzenetem abban áll, hogy mindenki fogadja el a megtisztuláshoz, az újjászületéshez való jogát. Azt fogom elmondani a magam eszközeivel, hogy „akármilyen bűnös vagy, akármiért is ítéltek el, az a földi bíróság dolga volt. Az minket nem érdekel. Ha elmondod, meghallgatjuk, miért ülsz a börtönben. De a lényeg az, hogy Krisztusban újulj meg és szüless újjá.”
A dalesten a keskeny út és széles út zsoltárát hozom fel elsőnek, jelezve azt, hogy az ember mennyiféle úton haladhat élete során. Aztán a tiszta beszéd, a szó fontossága következik, amellyel győzni lehet, de veszíteni is. A tiszta szó Jézusnál van. Ő honnan veszi ezeket? Istentől, az Atyától. Ilyen gondolatokat szeretnék megszólaltatni, és közben verseket mondok és élethelyzeteket idézek fel.
Sok saját szöveget énekelek az elején, mert a személyes bizonyságtételhez arra van szükség, hogy a fogvatartott lássa, én is olyan bűnös vagyok, mint ő. Csak az én életemben nem következett be az az öt perc, hogy betörtem volna a kirakatot, és elloptam volna onnan az aranyórát. Egy pillanat alatt történhet olyan, amiért több évet is kaphat az ember.

– Van valamiféle pszichológiai módszer is, amit az ilyen lelkigondozás vagy dalest során alkalmaz?

– Nincsen leírva sehol, hogyan kell ezt az evangelizációt csinálni. De vannak már kialakult módszereim és tapasztalatom arra nézve, hogy hogyan mondhatom el nekik a lényeget. Ady Endre az italozástól szenvedett, Balassi Bálint lovat lopott – ők mind példák a szenvedélyre és a bűnre. Hogy lássák, még a nagy emberek is követnek el bűnt. De van szabadulás mindenből Jézus Krisztus által.  Aztán cigányoknak fel szoktam olvasni a Miatyánkot vagy a szeretet himnuszát lovári nyelven, amelyet Choli Daróczi Józseftől kaptam.

– A műsora után van lehetősége a fogvatartottakkal beszélgetni?

– Szoktam kérni, hogy hadd maradhassunk még, és ha valakinek van valamilyen észrevétele, gondolata az elhangzottakkal kapcsolatban, akkor azt átbeszélhessük.

– Volt esetleg olyan is, hogy valakivel többször is találkozott?

– Sajnos sokan nemcsak pár hónapra, hanem évekre vannak odabent. Volt természetesen olyan, akivel többször is találkoztunk.
Sokan írnak verseket is, ezeket odahozzák, megmutatják, a véleményemet kérik. Jobbakat és rosszabbakat is. Sőt van, aki „leszerelés után” detektívregényt írt. Sokan zenéléssel próbálkoznak.

– Ön már több mint negyven éve zenéléssel foglalkozik. Milyenek voltak a kezdetek? Volt valami előképzettsége ehhez?

– Ez nem csak képzettség kérdése. Természetesen Kodály Zoltán és Bartók Béla hazájában volt előképzettségem. De meg kellett tanulnom, hogy mit nem tudok. Amikor azt hittem, hogy én találtam fel a meleg vizet, akkor jött egy olyan kritika, amelyet nem is értettem. 16 éves voltam akkor, amikor megkaptam, kire emlékeztet a zeném. Kottatárban néztem utána, kik is ezek az emberek, miért hasonlítják az ő munkájukat az enyémhez. Mivel szegedi vagyok, ott mindig volt elég költő, művész, akiktől lehetett ismereteket csipegetni. Mindig a társadalomról daloltam. Arról, hogy ott vagyok közöttük. Hogy mitudatunk legyen.
Ha két ember beszélget, akkor elbeszélnek egymás mellett, mert mindenki mondja a sajátját, és nem figyelnek oda a másikra. Karinthy ebből jeleneteket írt. Húzom a belem – mondja az egyik ember, mire a másik mit sem törődve a mondattal, simán köszön és elmegy mellette.
A börtönökben is fontos ezt a mitudatot erősíteni. Vagyok én, aki itt vagyok közöttetek. És volt valaki, aki eljött közénk, és megfeszítették. És miután rájöttünk a feltámadásától kezdve arra, hogy mit akart, azóta egyre többen vagyunk, akik követni akarjuk őt. És akkor már nem én meg te vagyunk, hanem mi. Ez sokakat megdöbbent. Mert ilyen közösségben ők még nem voltak. Maximum olyanban, hogy egy kocsmában megbeszélték, hogy hogyan fosztanak ki egy boltot, és amíg egy figyelt, addig kettő felfeszítette az ajtót, és kihurcolta a cuccokat. Eddig tartott nekik a közösség. De mindenki akar valamilyen nagyobb közösséghez tartozni. Sokszor nem tudják, miért vannak ott egy-egy foglalkozáson, istentiszteleten. Amikor meghirdetik az alkalmakat, akkor sokan eljönnek. Ott ülnek a nehézfiúk, piszkálják az orrukat és teszik a flegma megjegyzéseket, de egyszer megszólal bennük valami, és elkezdenek figyelni. Nem lehet mindig megtértekkel beszélgetni. A tanítás is úgy szól, hogy azok közé menjünk, akiken segíteni kell.
Aztán amikor egy-egy ilyen fiú megjelenik Bibliával a kezében a sétálón, megkérdezik, mi az a könyv. És elkezdik ők is olvasni. Vagy csak kitépnek belőle egy lapot, és cigarettát sodornak belőle.
Volt ebből egy érdekes szituáció: egyszer egyik fellépésem előtt, Baracskán a folyosón találtam egy csikket, ami a Biblia papírjából volt sodorva. Kisilabizáltam, melyik bibliai igehely volt az. Bementem, és elmondtam nekik, hogy valaki most elszívta ezt az igét. Lenyelte a tüdejébe a nikotinnal együtt. És ennek az újszövetségi igének volt egy zsoltáros parafrázisa, amit elénekeltem nekik. Nagy hatást értem el.

– A turné alatti élményeiből naplót ír…

– Naplót eddig is írtam, de most szeretném a mostani tapasztalatokat a korábbiakkal könyvvé dolgozni és valamikor a nyáron megjelentetni. Isten közel van, ezt meg kell mondani az embereknek. És azt hiszem, ezek olyan történetek, amelyek közelebb hozhatják őt bárkihez.

– Isten mióta fontos az Ön számára?

– Gyermekkorom óta. Református családban nőttem fel. Családom mindig is hátrányos helyzetben volt, de ez nem elsősorban a hitünkből fakadt.

– Mit szól a rendszerváltás utáni életünkhöz?

– Semmit. Nem érdekel. Számomra az a fontos, hogy legyen elég támogatója az elesetteknek. Most jó az önkéntesség fogalma, amelyet politikai programmá tesznek.

– A börtönbeli fellépéseken túl hol találkozhatunk Önnel?

– Ez a börtönturné körülbelül egytizede az én éves fellépéseimnek. Templomokban, művelődési központokban lépek fel. Egy gitáros énekes vagyok a sok közül. Iskolákban és egyetemeken is tartok rendhagyó történelemórákat 500 év magyar történelméről.

– Képzelje: a nyolcvanas évek végén magyartanárom mutatta meg nekem egy ilyen történelemleckéjét. Sokat tanultam belőle.

– Ennek örülök! Tanulni mindig kell! Én is folyamatosan tanulok.

– Például?

– Szeretnék összerakni egy DVD-t is, sok zenével, verssel, adatokkal. Ezért aztán ahelyett, hogy egy kiadványszerkesztővel csináltatnám ezt meg kettőmillió forintért, inkább elmentem egy tanfolyamra, és megtanultam azt a programozást, ami ehhez a munkához kell.
Nemrégiben egy pályázatíró tanfolyamon vettem részt. Előtte felkerestem egy pályázatírót, aki tetemes összeget kért. Úgy voltam vele, hogy csak meg tudom tanulni ezt a hottentotta nyelvet. Sikerült.

– De egy művésznek csak nem kellene ezzel foglalkoznia… Ez nem tartozik szorosan az alkotói tevékenységhez.

– Dehogynem, ez is művészi tevékenység. Ha fellépésem van, van pénzem. Ha van pénzem, akkor tudok fejlődni, olvasni és dalokat írni.
Nekem kell leírni azt, hogy miből áll a művészi tevékenységem, amiért pénzt kérek. És hogy miért nem tudom kifizetni egy CD sokszorosítási díját, és miért kérek ehhez támogatást. Meg ahhoz kérek támogatást, hogy megírhassam azt, ami még nincsen megírva.
Mert ezáltal vásárolok magamnak szabad időt arra, hogy művészi tevékenységet folytathassak, és akár 500 év magyar történelmét elénekelhessem másoknak…  

Honlap: http://dinnyes.com/

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben