Élhetőbb, elfogadóbb, Isten közelibb hit – Elmélkedés egy dunántúli város evangélikussá való áttérésein

Dunántúli város, tradicionális evangélikus gyülekezettel. Valahol úgy, mint amikor az érett, megfáradt, gondokkal teli ember valami „mégis-hit fénnyel” az Úrra tekint rendületlen. Így terül el a város ölében, mint Isten tenyerében az evangélikus templom.  A város minden belső szöglete rejt valami meglepőt: a házak falából szellemházak rejtélyes ablakai, könyöklői, zegei-zugai, gerendái tűnnek elő. Érezni benne a rómaiságot, ami a város minden ízében jelen van. A precizitás és az itt különösen tisztelt és kultivált latin derű egyvelege ez.  

Az elmúlt tíz év alatt 124 felnőttkeresztelés volt mindenféle evangélikus háttér nélkül. 298 személy lett eredetileg római katolikus vallásúból evangélikussá. Két család járta meg visszatéréséig a Hit Gyülekezetét. Ehhez adódik még további 232 vegyes felekezetű házasságkötés. Az ezekből a házasságokból született gyerekeket evangélikusnak keresztelték, majd evangélikus iskolákba íratták ezeket a gyerekeket. Ez a mintegy 700 fő, egytől egyig katolikus hátterű volt. Ebbe a létszámba nem lettek számolva azok az alkalmazottak, akik a gyakorlati életben evangélikus munkahelyen dolgoznak, majd az évek során áttérnek hivatalosan is. Viszont mindössze négyen tértek át tőlünk katolikusnak.

Megmaradnak ezek az emberek nálunk? Szerencsére az elmúlt tíz év tükrében úgy tűnik, hogy igen, hiszen ismerjük életüket, elérhető közelségben vannak. Akkor 1.900-an voltunk, most 3.700-an vagyunk (ebből hivatalosan nyilvántartott 3.400 fő és mintegy 300 a „szimpatizánsok” száma).   

Mi lehet a magyarázata ennek a hétszáz főnek, akik gyülekezetünk majdnem húsz százalékát teszik ki? Mi lehet ennek a számaránynak az oka?

Mert vonzó felekezet vagyunk! Miért is? Mert az evangélikus vallás híd, arany középút, liberális, és flexibilis, nincsenek szélsőségek, nem politizálunk istentiszteleteken sem. Igaz, mindebben valahol veszélyként is szerepel az, hogy nem szabad „szolgáltató vállalattá” silányodnia azért, mert viszonylag kevés az előírt elvárás. A sokszínűségből adódik, hogy az erős identitástudat helyett inkább egy laza, liberális (Ez nem libellizmus! Szabad, de nem szabados. – a szerk.) közösség, ahol a „csapathoz” tartozás nemcsak közös vallási identitással bír, hanem egyesül számtalan hasznos és tartós kötelékkel is. Ez a kapcsolati, emberi tőkéje, így épp ezért sokszínűségében van erőssége.  

Gondoljunk a kazuális szolgálatokra is: az esküvőknél az elváltakra, és a vegyes házasságúakra, valamint a kereszteléseknél is a rugalmasságra: hit által kegyelemből, nem másért, nem másként. Egyértelműen az evangélikus egyház feladata lett az elmúlt évek során a hajléktalanok temetése, valamint azoké, akik anyagi okok miatt nem engedhetik meg maguknak a temetés tetemes költségeit. Utóbbi lelkiségéből adódóan, a hátramaradt családtagok közül, sokan jelentkeznek nálunk.  

Szimpatikus az egyház teológiai tanítása is. Természetesen egy-egy evangélikus családtag hatása is nagyon vonzó. Ennél azonban lényegesen fontosabb, hogy úgy tudja eljuttatni Isten üzenetét, szeretetét az emberek felé, hogy megfáradtságukban, hajszoltságukban azt az Istent lássák, aki a lelki támasz, a mindenhol jelenlévő, elérhető vigasz, barát.  

Természetesen megfigyelhető, hogy tanévkezdés körül megsokszorozódik a keresztelések száma, hiszen ez előnyt jelent az iskolai felvételiknél. Hozzá kell tenni, hogy ez csak azért „természetes”, mert az evangélikus iskola presztízshellyé vált. Ez azonban szerencsére úgy köszön vissza, hogy mára a gyerekek hozzák a szülőket, s nem fordítva, mint régen. Dokumentálhatóan a gyerekek hozzák a szüleiket, de a nagyszüleiket is nem egy esetben. Ez összefüggésben lehet azzal is, hogy nagyon keresett, látogatott a gyerek-istentiszteletek száma.  

Vonzó az evangélikus egyház közéleti jelenléte is. Tudják, látják az emberek, hogy jelen vannak lelkészeink, számíthatnak rájuk az emberek, megközelíthetőek, megszólíthatóak és elérhetőek. Nagyon jó a visszhangja például az Alpha kurzusoknak is, ahol nagyon sok az útkeresők száma is bármely korosztályból, bármely vallásból. A legutóbbi képzésen például a csoport fele volt nem evangélikus, s a képzés után a rendszeres összejöveteleken zömében megmaradtak a más vallásúak is.  

Az evangélikus egyháznak is vannak veszteségei máshol tartott esküvőkkel, illetve néhány alkalommal a lelkészben, a gyülekezetben való csalódás miatt. Azonban ezt ellensúlyozza az életkísérésben való jártasságuk, hogy ismerik híveiket, nyomon követik életüket, és sokféle kegyesség felé nyitott az egyház. 

Ami természetesen nem azt jelenti, hogy langyos vallás lenne akár Isten felé, akár a történelmi egyházak között, vagy éppen „rózsaszínű”. Az evangélikus Biblia-központúság talán élhetőbb, szilárdabb, megalapozottabb. Felelősséggel tudja, érzi, hogy a magyar társadalomra is erősen jellemző a szekularizáció, a materializmus, a teljesítménykényszer… Éppen ezért igyekszik azt a hitet vinni a világba, ami lutheri öröksége: csak Isten által, hitből igazulunk meg. Mindig is az egységet igyekszik mélyíteni. Viszont mégis akár a számadat, akár a megkérdezett áttértek is azt igazolják, hogy nem tartalmat, csak formát váltottak: élhetőbb, elfogadóbb, Isten közelibb hitre tértek.  

*** 

Csilla alacsony, tűzről pattant, csupa élet, aktivitás. Ami szívén, az a száján. Szeme vagány fénye adja meg lelkének játékos, mélyen érző kisugárzását. Az alkalmazottak közé tartozik, és egyike annak a három embernek, akik a nyáron tértek át együtt. 

– Milyen érzés neked evangélikusnak lenni? Jól, jobban érzed e magad nálunk, evangélikusoknál? 

– Igen, jobban érzem magam. Az iskolai munkám során – hiszen egyházi iskolában tanítok – sok evangélikus kollégával kerültem kapcsolatba. Minden évben részt veszek az országos evangélikus pedagógus találkozókon. Így szorosabb kapcsolatba kerültem más településen dolgozó evangélikus kollégákkal, akik közül az évek alatt mély barátságok is kialakultak. Nagyon jó volt érezni, hogy szívélyesen, melegen, fenntartások nélkül fogadtak maguk közé. A felém áradó szeretetből éreztem úgy egy idő után, hogy közöttük a helyem. Különösen szép emlék volt az, amikor nekünk, katolikusoknak is lehetővé tette Ittzés püspök úr, hogy úrvacsorát vegyünk. 

– Volt-e a családodban evangélikus?  

– Férjem családja révén van evangélikus. Apósom élt egy jellemzően dunántúli sváb településen. Ő, és a rokonsága, kitelepített családja volt meghatározóan evangélikus mentalitású. Mi katolikus nevelést kaptunk, férjem édesanyja is ebben a szellemben hitt. Viszont sógorom három gyermeke élete során katolikusból lett reformátussá, még általános iskolás korukban, a református pap hatására. Egész szép kis ökumenizmus, és ebből adódóan tolerancia is jellemzi a családunkat. Mikor meghalt apósom, nagy űrt hagyott valamennyiünkben. Őt temette az evangélikus lelkész anyósom mellé, a katolikus temetőbe, evangélikus szertartással. Felejthetetlenül megindító volt, és tulajdonképpen ez adta a második lökést családilag az evangélikussághoz. 

– Mennyire éltél gyerekkorodban, illetve most hitéletet? Változott-e az életed közben? 

– Vallásos katolikus családból származom. Templomba jártunk még a hatvanas években is, Jézuska jött, gyerekmisére jártam, bérmálkoztam. De mindig féltem a gyónástól, erőszakosnak éreztem. Házasságkötésünkkor az életgyónásomkor gyóntam utoljára. Voltaképpen én nem katolikus vagyok, hanem Istenhívő. Én formát váltottam, nem tartalmat. Jó érzésű keresztény embernek érzem magam, aki Istennek hálás hívője vagyok. 

–  Tudják már a katolikusok döntő lépésed? 

– Tartok tőle, még nem tudják, de felvállalom. Csak nem akarom megbántani az érzéseiket. Most van a körzetünkben éppen papváltás. Nagy a keserűség, és úgy gondoltam, megvárom az újat, hiszen pár nap múlva lesz. Igazgatómmal és lelkészünkkel is megbeszélgettük, óvatosak, tapintatosak legyünk, ne bántsuk meg a katolikusok érzéseit. Amúgy tudom, hogy megszidást, legorombítást kapok legenyhébb formájában. Ez is az egyik nagy problémám régóta: hogy lehet szeretetet hirdetni elfogadás nélkül? Nem vagyok már gyerek, hogy leszidjanak.  

– Mit remélsz az evangélikus egyháztól, és Te magad mit szeretnél tenni? 

– Szabadon, élhetően élni a hitemet. Lelki békére vágyok, és arra, hogy tudjam, hogy egyaránt figyel rám Isten, a lelkészem szükség esetén, és a közösség. Mikor áttértem olyan szeretetet kaptam ismeretlenül is a közösségtől, amit nem lehet szavakkal elmondani. Nagykorúvá lettem hitben is. És miután tanító vagyok, a gyerekek nevelésével és tanításával szeretnék továbbra is foglalkozni szellemüknek, lelküknek, hitüknek értően. Ilyen irányú feladatokkal szívesen hasznossá tenném magam. 

* 

Rozi. Magas, energikus. Kifejezetten az a típus, akinek jól áll az enyhe teltkarcsúság. Ő is friss áttértünk, és csak baráti szálon kapcsolódik Csillához. Óvónő. Túl egy nyári költözésen, és egy betegségen. Kicsit fáradt testben-lélekben még.

– Gyerekkorodban milyen volt a kapcsolatod a vallással? 

– Mindig érdekelt, bár a családomban apám KISZ-titkár, majd párttitkár volt. Ezzel együtt mi meg voltunk keresztelve. Én már gyerekként fohászkodtam Istenhez. Nem tudom, kitől tanultam ezt, de nyaranta faluhelyen eljártam templomba, ahol szentképeket kaptam. Emlékszem családi történetekből, hogy nagymamám katolikus volt, nagypapám evangélikus, de három évet vártak, hogy összeházasodhassanak a különböző vallásuk miatt.  

– Mi vezetett az evangélikusokhoz?  

– A második férjem. Előtte nem volt kapcsolatom az egyházakkal. Bár nem kötöttünk egyházi házasságot, lányunkat megkereszteltük. Jó pár éven át járunk már vele. Olyan, mintha minden istentisztelet nekem, az egyéni lelki, szellemi dolgaimnak, problémáimnak szólna. Mindig találok benne valamit, ami segít az akkori problémákon, elgondolkodtat. Magánéletemben, kapcsolataimban sem szeretem a sallangokat, a hacacárét. Azért is éreztem mindig is hitelesebbnek, mert az evangélikus egyházban a lelkészek olyan életet élnek vállaltan is, mint mi: van családjuk, gyerekeket nevelnek, Ők értik a problémákat amiken keresztül megyünk.

Meg a lányom példája is. Evangélikus iskolába járt, de katolikus hitoktatója volt. Mégis, egy idő után annyira elege lett, hogy saját maga írt egy kérvényt, had járjon evangélikusra. Olyan volt a lelkész személyisége, kisugárzása, és a kialakuló bizalmi viszony meghatározó ezekben a kapcsolatokban. Voltaképp ezen múlik a hitelesség kérdése. 

– Mit vársz az evangélikus egyháztól?  

Kapni szeretnék. Derűt, megnyugvást, feltöltődést. Istentől, a lelkésztől vasárnaponként, és amennyiben lehet, a közösségtől. Nem folyton penitenciákat. Nagyon jó volt érezni azt a fogadtatást, ahogy vadidegenként befogadtatok.  

*  

Dóra. Hosszú, barna hajzuhatag keretezi kreol arcát. Meleg, barna tekintetéből életvidámság és humor árad. Talpraesett, kreatív, ösztönösen is jó menedzser típusú ember. Már tavaly elvégezte az Alpha kurzust, most pedig Evangélikus Hittudományi Egyetem által szervezett akkreditált továbbképzésre jár.  

– Van-e összefüggés választott hited, és az egyéniséged között?  

– Igen, mindig is az evangélikus vallás állt közelebb a személyiségemhez, az általa hirdetett normák emberközpontúsága, emberközpontúsága. Élhetőbb, toleránsabb, megbocsájtóbb. Ez volt az, ami egybecseng az én életfilozófiámmal. Hiszek a jóságban, a szeretet megváltó és mindent megbocsátó erejében. Az szerintem sokkal erőteljesebben megvalósul az evangélikusban, míg a katolikusok többnyire a dogmáikkal vannak elfoglalva, és a lényegből kevesebbet sugároznak át. Ott meg se hallgatnak, csak azt nézik, fizetem e az egyházadót. Gondolj például egy temetésre. Pedig én azt hiszem, a papnak előbb lelkileg kellne mellettem állnia, nem pedig azután, ha már kifizettem minden felmerülő tartozásom. 

– Milyen volt az utad, amíg közénk értél? 

– 10 éve dolgozom ebben az iskolában, akkor költöztem ide. Közelebbről akkortól van jobban rálátásom az evangélikus vallásra, addig csak „elméletileg” tudtam róla, személyes tapasztalatom nem volt. Az előző városomban nem ismertem meg mélyebben az ottani evangélikus közösséget, és nem találkoztam gyülekezeti tagokkal sem. Itt az iskola légköre és igazgatónk szellemisége nagyon hamar „megfertőzött”, korán azonosultam az itt folyó lelkiséggel, gyerek- és emberközpontúsággal. Gyakorlatilag a lelkem már régóta evangélikus, az életemet is eszerint élem, a mostani áttérésem csak adminisztratív, a hitem és a  mindennapjaim nem változtak meg. Sokan nem is tudják, hogy katolikus vagyok/voltam, annyira evangélikus lettem az évek alatt. 

– Milyen volt korábbi hitéleted? Mennyire változott meg gyerekkorod, és mostani magad képe a vallásról, a hitről?  

– Katolikus családban születtem, egyértelmű volt, hogy katolikus neveltetésben részesüljek. Gyerekkoromban rendszeresen jártam templomba, „minden lépcsőfokát” megjártam a kereszteléstől az elsőáldozásom keresztül a bérmálkozásig. Korán (19 évesen) férjhez mentem, és bár a férjem nem volt katolikus neveltetésű, én mégis ragaszkodtam az egyházi esküvőhöz. Ehhez előtte felkészítő alkalmakra kellett járnunk, miatta. A nyolcvanas években nem volt egyszerű és könnyű a hitéletet felvállalni, de ennek ellenére vagy ezzel együtt én hűségesen ragaszkodtam a szüleimtől „örökölt” felekezetemhez, bár már ekkor is volt több dolog, amit már kislányként is kritizáltam, nem értettem meg és nem értettem vele egyet. De a tekintélytisztelet miatt elfogadtam. Házasságkötésem után – talán a férjem hatására, talán az életkörülmények alakulása miatt (főiskola + építkezés + gyerekek egyszerre) – hanyagoltam a rendszeres hitélet gyakorlását, már csak alkalmi templomba járó lettem. Ezek az alkalmak egyre ritkultak. Bár éreztem egyfajta hiányt a lelkiségemben, de nem tudtam, mi az, amire vágyom, hisz ekkor már a katolikus fenntartással kezeltem. Ekkor költöztem ide, és tapasztaltam, éreztem meg, hogy ez az érzés az, amit évek óta keresek.  

– Mit vársz az evangélikus egyháztól? 

– Nincs különösebb elvárásom, csak annyit szeretnék, hogy teljes jogú tagként is ugyanazt az életérzést, szeretetet, emberközpontúságot közvetítse felém, mint eddig. Az egyházért elsősorban az iskolámon keresztül tudok tenni, hisz itt szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással állok helyt.

* 

Bea. Kreol bőr, nagyon finoman, markánsan metszett arcél. Valami déli, mediterrán kisugárzása van. Tekintete, melegen tiszta zöld szeme az első pillanattól közvetlenséget, nyíltságot, bizalmat  sugároz.  

„Betérésem?” – kérdi. Édesanyám evangélikus, édesapám katolikus vallású volt. Azt hiszem megegyezés, vagy szokás szerint, minket gyerekeket az édesapa vallása szerint kereszteltek meg. Nem neveltek vallásosan a szüleim. Édesanyám 2008. februárjában távozott el. Temetése evangélikus szertartás szerint zajlott a katolikus temetőben. Már a szertartás is nagyon megtetszett, és a lelkész elmondta, hogy a következő vasárnapi istentiszteleten megemlékeznek édesanyámról. Elmentem aznap, és nagyon jól éreztem magam lélekben. Nagyon jó volt a közvetlenség, a liturgia. Azóta általában mindig részt veszek az istentiszteleten. Idén „hivatalosan” is áttértem az evangélikus hitre. Ilyen rövid az én történetem.  

Lelketekben a templom, és Isten mosolya fénylik. A valahová-valakihez kötődés, az odatartozás érzése pedig létbiztonsági szükséglet valamennyiünk számára, ahogyan az önazonosság érzése is. Hozott Isten evangélikusként közöttünk Benneteket!