Egy nő bármire képes a gyermekért – Interjú Majoros Ildikóval

– A férjeddel 14 éve vagytok együtt, hét évig azonban nem lehetett gyermeketek. Küzdelmeidet egy könyvben írtad le, amellyel szeretnél meddőségben szenvedő lányoknak, asszonyoknak segíteni. Tudom, hogy nehéz erről beszélni, de mégis mi volt a baj, amiért nem lehetett ilyen sokáig gyermeked?

– 1997-ben ismerkedtünk meg a férjemmel. 1998-ban összevesztünk egymással, aztán volt egy könnyes kibékülésünk, amelynek az lett az eredménye, hogy terhes lettem. Akkor azonban nem tartottam meg a gyermeket, és volt egy abortuszom. Mai fejemmel már semmi pénzért nem tenném ezt meg. Nem akarok emiatt magyarázkodni, leírtam ennek pontos történetét a könyvben: a lényeg, hogy a rossz döntés megszületett. A dolgot nem tudtam magamban lezárni, iszonyú erővel tört rám a lelkiismeret-furdalás, és mintha valamit átállítottak volna az agyamban, ott lüktetett bennem az érzés, hogy nekem mégiscsak kell egy gyerek.
Már kamaszkorom óta rendszertelen volt a menstruációm, a baba is azért fogant meg, mert nem tudtam sosem kiszámítani, mikor lehet peteérésem. Ráadásul a szakításkor abbahagytam a gyógyszer szedését, és mivel azt hittem, hogy még egy ideig védettségem lesz, ezért akkor nem védekeztünk.
Mivel az abortusz után a gyerek csak nem akart összejönni, orvoshoz mentem. Peteérést elősegítő hormontablettákat kaptam, mindenféle előzetes vizsgálatok nélkül, amelyektől aztán szépen meg is híztam.
Aztán a párom megkérte a kezemet, összeházasodtunk, és onnantól elkezdtük tortúránkat az orvosokkal, és vállvetve küzdöttünk. A könyvben betűkkel jeleztem az egyes orvosokat, mert egyiktől mentem a másikig, mindig újabb és újabb reményekkel telve. Az A betűvel kezdem, de végül, mire meglesznek a gyerekeim, eljutok J-hez.

– Kiderült végül, mi volt a probléma? Miért nem estél teherbe?

– Először is inzulinrezisztenciám van, ami a cukorbetegség egyik alapja, amikor még nincsen kifejlődött cukorbetegség. Ennek a mellékhatása az, hogy a petefészkek becisztásodnak, a petefészek betokosodik. Több petesejt érésnek indul, de a rugalmatlan, vastag petefészekfalon nem jutnak ki, és nem tudnak kiszabadulni. Emiatt volt rendszertelen a menstruációm, illetve ha volt is, akkor olyan megvonásos vérzésem volt, mintha fogamzásgátlót szedtem volna.
És volt még egy baj, az endometriózis. A petevezetéken keresztül a méhnyálkahártya kijutott a hasüregbe, ami összenövéseket okozott a hashártyával és a belekkel. Több műtétem is volt: a cisztákkal és az endometriózissal is.

– Hol sikerült végül megoldást találni?

– Nem akarok nevet mondani, csak annyit, hogy aki hasonló cipőben jár, annak azt ajánlom, hogy ne egyszerű nőgyógyászhoz menjen. Én végigjártam pár helyet, és ma már tudom, hogy egyedül a meddőségi centrumban tudnak megoldást a problémára. Hét év alatt rengeteg mindent végigcsináltam, egyik orvostól mentem a másikig, mindegyikben reménykedtem, gyötrődtem. Rengeteg vizsgálatot végrehajtottak rajtam, minden műtétet, amit kértek, megcsináltattam, rengeteg pénzt fizettünk ki, csak hogy valami megoldásra jussunk.
A nőgyógyászok többségének a meddőség túl nagy falat. Ez külön szakterület, az orvosnak specialistához kellene küldenie a pácienst, de nem ezt teszi, hanem elkezd kísérletezgetni, amivel időt, pénzt és lehetőségeket rabol a meddő pártól. Úgy érzem, sokkal hamarabb teljesülhetett volna a gyermek utáni vágyunk, ha annak idején alapos vizsgálattal kezdték volna a kezelésemet.
A meddőségi centrumba már csomó aktával mentünk, alapos előtörténetem volt, de ott fordult elő először, hogy ezeket átnézve, ámde félretéve, először mindent alaposan megvizsgáltak rajtam és a férjemen is. Ott éreztem először, hogy valóban sikerülhet az álmunk.

– Két inszeminációd volt, de ezek sikertelenek voltak, végül a lombikbébiprogram segített…

– Úgy gondolom, hogy a meddőségnek többek között alapvetően lelki oka is van. Nálam az abortusz miatti lelkiismeret-furdalás, a gyermekkori szorongásból kialakult későbbi pánikbetegség és az, hogy nem hittem bizonyos módszerek hatékonyságában: így például az inszeminációban sem. A végén már éreztem és tudtam: nekünk csakis lombikbabánk lehet.

– Orvostól orvosig mentél a vizsgálatok miatt. A műtétek miatt szabadságon is voltál. Akkori munkahelyed hogyan tolerálta ezt?

– Nehezen. A nőgyógyászoknál folyó kezelésekre még csak-csak el tudtam járni, ám amikor a műtétek és az inszeminációk miatt hosszabb ideig távol kellett maradnom, azt kezdték nehezen viselni. Amikor pedig kiderült, hogy lombikbébiprogramunk lesz, már kirúgással fenyegettek. De akkor ez engem már nem érdekelt. Már csak egy célom volt, megajándékozni a páromat, magamat és a világot egy gyermekkel.

– Hogyan lehet elviselni hét év gyötrelmeit? A könyvedben írod, hogy sokszor dühös voltál, kétségbeesett, rengeteget sírtál…

– Borzalmasan nehéz időszak volt. Amikor az ember benne van, és tudja, hogy miért csinálja, nagyon nehéz minden hónapban ugyanazt a pofont megkapni. De egy nő a gyermekéért mindent megtesz. Van egy gyönyörű vers, amely a könyvemben is szerepel, ez rengeteg erőt adott: 

Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

– Miből merítettél energiát? Akkoriban még nem voltál hívő ember…

– De ez fokozatosan kialakult. Visszatekintve elmondhatom, hogy amint terhes lettem, teljesen megváltozott számomra a világ. Sőt az alatt a hét év alatt is rengeteget változtam.
Ez hozta magával az istenhitet is. Nem tagadtam meg soha Istent, de nem voltam hívő ember.
Amikor próbálkoztunk, akkor mindenben valamiféle jelet láttam. Ha nem sikerült, próbáltam okokat keresni.
Sokáig az abortuszt sem tudtam hová tenni. Arra vezettem vissza a sikertelenséget, hogy annak idején ezt megtettem, és ezért most évekig bűnhődnöm kell. Hét évig kellett bűnhődnöm.
A lelkiismeret-furdalás még ma is bennem van, de már tudok sírás nélkül gondolni arra a meg nem született gyermekre. És tudom, hogy Isten megbocsátotta már nekem azt, amit akkor tettem, az emlék azonban örökre velem lesz.
Erőt az adott, hogy valahogy éreztem, hittem, hogy előbb vagy utóbb sikerülnie kell annak, hogy nekem gyermekem legyen. Nem tudtam volna gyermek nélkül élni.

– Négyen vagytok testvérek, lánytestvéreid sorban szülték a babákat. Gondolom, ez is rossz hatással volt akkor a lelkedre…

– A nővérem és a húgom is szült. Amikor az ő örömüket láttam, együtt örültem velük. Aztán jött az érzés: ha nekik sikerült, nekem miért nem?
Jól jártak velem, mert imádtam a gyerekeiket, s mellettük mindent meg is tanultam, ami egy kicsi gondozásához kell. Aztán amikor megszülettek az ikreim, már gyakorlott voltam e téren.
Lelki átalakulásom szociális téren is sokkal érzékenyebbé tett. Nincsenek előítéleteim, oda tudok fordulni bármilyen fogyatékosságú emberhez. Nyitottabb lettem. Sok erőt adtak az internetes sorstársak. Fórumokon összeismerkedtünk, sokukkal személyesen is találkoztam. Azóta a kapcsolatok megszűntek, néha-néha írunk még egymásnak, de ez is sok erőt adott akkor.

– A párod hogyan viszonyult ehhez a küzdelemhez? Gondolom, egy férfi egészen másképp dolgozza fel a dolgokat. Ennyi küzdelmes év a kapcsolatotokat is megedzhette!

– Nagyon örülök annak, hogy neki legalább nem volt baja, így nem rajta múlt a dolog. Hála Istennek, annyira szeretjük egymást, hogy kitartott mellettem. A férjem egy nagy mackó, egy rocker, százkilós, hosszú hajú, szőrös ember, de a szíve vajból van. Imád engem mindennel együtt, ezt nyugodtan ki merem jelenteni, és én is nagyon szeretem őt. Nélküle nem is bírtam volna ki ezt a tortúrát. Kellett, hogy mellettem legyen, hogy biztasson, vigasztaljon, bátorítson. A vizsgálatok még jobban összekovácsoltak bennünket.
Amikor őt vizsgálták, az nagyon megrázta lelkileg. Nem mertem hozzászólni, mert azt hittem, összeroppan. Amikor meglett a jó eredmény, szemmel láthatóan fellélegzett.
A meddőség arra jó, hogy a rossz házasságoknak véget vessen, és a jókat még jobban összekovácsolja. A nehéz időszak alatt kibukik, ha egy szerelem nem egy életre szól.

– Végül két petesejtet ültettek be nálatok, és mind a kettő meg is fogant. Nem féltél az ikerterhességtől, illetve a két babától?

– A lombikbébieljárás során van egy fázis, amikor megtermékenyítik a petesejteket, és figyelik, melyik hogyan fejlődik. Mindennap telefonon kérdeztük az eredményeket. Nálam 21 petét szívtak le, ebből 15 maradt meg, és gyönyörűen fejlődtek. Az ötödik napon ültették be őket, de a doktor nem mert többet beültetni, csak kettőt.
Az első ultrahangon először csak egy terhesség látszódott a monitoron, és csak egy következő vizsgálatnál derült ki, hogy kettő babánk lesz. Én nagyon örültem, de a férjem szinte szárnyalt a boldogságtól. Onnantól kezdve már semmitől nem féltünk! A 16. héten pedig kiderült az is, hogy egyik fiú, a másik pedig lány, úgyhogy még boldogabbak lettünk.

– Pángyánszky Ágnes lelkésznővel az ikresanyuka-lét hozott össze benneteket, azóta a gyülekezet tagja is lettél.

– Olyan két és fél évesek lehettek Ági gyerekei, amikor egyszer babakocsival elmentem mellettük az utcán, akkor állított meg, és csodáltuk meg egymás gyerekeit. Aztán a barátság elmélyült, sőt más dimenziót is kapott, hiszen meg is keresztelkedtem, és férjemmel a tizedik házassági évfordulónkon össze is adott bennünket, mert annak idején nem volt templomi esküvőnk. Volt már, hogy egybefolytak a „szálaink” a jótékonykodásban is.

– Például?

– Már pár éve jótékonysági Mikulás-műsort csináltam, többek között tavaly is. Egy másik lánnyal krampuszoknak öltöztünk be, volt egy Mikulásunk is. Házakhoz jártunk ki megrendelésre december 5–7. között. Pénzt azonban senkitől nem fogadtunk el, hanem azt kértük a gyerekektől, hogy ezúttal ők is adjanak nekünk ajándékot, megunt játékokat, könyveket, ruhákat, amelyeket majd rászoruló, illetve beteg gyerekek között osztunk szét. A gyerekek és a munka mellett, ráadásul beteg anyósom ápolása és temetése után kifogytam az energiából. Az ajándékok, játékok viszont ott voltak, ezeket aztán átadtam Ágiéknak, a gyülekezet fiataljai pedig becsomagolták őket, és egy cipősdoboz-akció keretében át tudták adni karácsonykor a szegényebb körülmények között élő gyerekeknek. Nagyon jó, hogy így végül sikerült megvalósítani azt, amit szerettem volna.

– Egyébként mivel foglalkozol?

– Korábban egy multicégnél ügyfélszolgálati asszisztens voltam, de onnan elbocsátottak a gyermekszülés és a megemelt követelmények miatt. Aztán sok helyen keresgéltem, most egy üzletben dolgozom. Tanulok, a munka mellett leérettségiztem, jelenleg szociális asszisztensi tanfolyamra járok és a német nyelvvel ismerkedem. De igazán az anyaság az, amiben végre kiteljesedhettem, és egyelőre ez köti le energiáimat. Ha a gyerekek felnőnek, akkor e téren is minden bizonnyal lesz továbblépés az életemben.  

Kapcsolódó link:

http://www.sohafelnemadni.hupont.hu/