Egy nap a Silóban – Ujjak nélkül is lehet zsiráfot faragni
Piliscsaba – A Budapesti Állatkert létesítményeinek és lakóinak modellezéséért a Parlamentben Magyar Termék Nagydíjjal tüntették ki a FÉBÉ Szociális Rehabilitációs és Szolgáltató Nonprofit Kft.-t, ezért Piliscsabára utazom, hogy megnézzem, kik és hogyan készítik ezeket a termékeket. Szöveg és fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Endreffy Attila útmutatása alapján hamar odatalálok a Siló főbejáratához. Az udvaron épp egy fiatalasszony sepreget. Érdeklődöm nála, merre találom az igazgató urat: „A főnökúr arra van, abban a házban” – mutat hadarva a főépület felé. Aztán még hozzáteszi: „Nekem meg dolgoznom kell, hogy tiszta legyen ez a járda.” Tetszik ez a kötelességtudat.
Az irodából Endreffy Attilával körútra indulunk. Különösen az állatkerti állatok készítése érdekel, ezért betérünk Víg Arankához, aki tervezte ezeket.
Kedves házaspár fogad. Aranka férje, Szabó Gyula hellyel kínál bennünket, majd mesélni kezdik, hogyan is kerültek ide. Egy alföldi faluban éltek, de miután szüleik meghaltak, úgy döntöttek, jobb lesz nekik egy olyan otthonban, ahol közel a segítség, ha baj van. Aranka 2,5 éves kora óta gyermekbénulásban szenved. Állapota az évek folyamán hol jobb, hol rosszabb. Édesanyjának hála, megtanult járni. Korábban még egy téeszben is dolgozott, telefonközpontosként, ahová biciklit hajtva ment el. Ez azonban már a múlt: manapság már erősen a tolószékhez van kötve. Egy nap váltogatnia kell ülő- és fekvőhelyzeteit. Az állatok tervezésekor is volt, hogy az ágyban ölében laptoppal feküdt, néha az ágy szélére hasalt és úgy tervezett.
„Az Állatkerttől kaptunk egy listát – mesél a munkáról. – 140 állat neve szerepelt rajta. Sokról azt sem tudtam, milyen fajta, amikor a nevüket elolvastam.” Nevet és belekezd a múltidézésbe. Immáron 2007 óta készíti ezeket a fa modelleket.
„A férjem rendkívül sokat segített: az interneten rákerestünk, és sok-sok képet megnéztünk, mire egy-egy állatról fogalmam lett. Gondot jelentett az, hogy ezek a faállatok gyakorlatilag kétdimenziósak, hiszen két oldaluk van és a vastagságuk nincsen megmunkálva, ezért hogyan ábrázoljuk őket úgy, hogy a gyerekek számára felismerhetőek legyenek.”
A problémát azonban kiválóan megoldották. A korábban rajzot tanuló Aranka ráérzett arra, hogyan lehet pár egyszerű vonallal is szemléletessé tenni az állatokat.
„Az állatokat egy óvodapedagógus és zoológus is bírálta – veszi át a szót Endreffy Attila igazgató. – Emlékszem, hogy sokáig gondban voltunk például az állatok királyával. Az oroszlán ugyanis mosolygott. Egyetlen vonal, a szája vonala túlságosan felfelé ívelt. A félelmetes ragadozó azonban csak a Disney filmekben barátságos, a mi fafiguráinkon komornak és méltóságteljesnek kellett lennie. Megszenvedtek vele, míg az a vonal valóban úgy ívelt, ahogyan annak kellett ívelnie.”
Aranka befejezte a megbízatást. Idén, egészségi állapotára hivatkozva abbahagyta a munkát. Sajnos nem bírja már a tervezést, nagyon megviseli szervezetét a munka.
Nem is tartjuk fel sokáig, továbbmegyünk, a faműhelybe. Bálint Ferenccel, az állatokat elektromos fűrésszel, egyesével kivágó munkással beszélgetünk. Ő kerekesszékes, végtagjai hiányoznak: láb és ujjak nélkül dolgozik. Beindítják a gépet és miközben a háttérben a munkások az újabb megrendeléseket – fapadok ülőkéjét, széklábakat – gyártanak, ő megmutatja nekem, hogyan fűrészelte ki egyesével az állatokat.
„Néhány próba után az ember belejön, hogyan kell gyorsan dolgozni – magyarázza. – A megrajzolt vonalak mentén egyszerű kivágni a formákat. Most már akár percek kérdése és egy-egy figura elkészül.”
Ujjpercek nélkül, hihetetlen módon forgatja a fűrész fogai előtt a zsiráf-formát és már készen is van. Csak pár simítás van hátra. Az állatokba ezek után ügyes kezek beleégetik a mintákat, és csomagolás után már mehet is a bolt polcára a termék.
Közben megtudom, hogy az állatokon kívül elkészített létesítményeket (Elefántház, Főbejárat, Madárház) viszonylag könnyű volt megtervezni, hiszen ott megkapták az Állatkerttől az eredeti terveket, és az alapján lekicsinyítették a maketteket. Persze az Elefántház tetejének színe, az a bizonyos Zsolnay-kék még így is gondot okozott, és a Madárház tetejének cserepezése is nehéz munka volt. De sikerült és Szvitillné Ila pályázatíró segítségével a beadott pályázat is nyertes lett.
Endreffy Attila igazgató tovább vezet – szeretné, ha nem csak ezzel a faipari sikertermékkel ismerkednék meg, hanem az itt folyó egész munkáról átfogó képet kapnék. Ezért rövid pillantást vetünk még a faműhely egy másik részére, ahol hatalmas deszkákat dolgoznak fel, és egy másik szobára, ahol az asszonyok lakkoznak, majd átmegyünk egy másik épületbe.
A Johannita-ház egyik szobájában fogyatékosok épp a Szamos Marcipán díszdobozaiba apró szívecskéket csomagolnak. A dátum céduláját kell ráragasztaniuk, majd alaposan rányomniuk. Egy vak fiú és egy kerekesszékes asszony ül egymás mellett, és szorgalmasan jár a kezük. Egy másik szobában fém bilincsekre raknak gumírozást és ceruzabetéteket címkéznek fel. Hihetetlen türelemmel és gyorsasággal végzik a munkát.
Az uszodába és a mozgásterápiás stúdióba is betekintünk. Ide gyerekektől kezdve, idősekig és fogyatékosokig számos vendég jár. Mindenütt kedvesen fogadnak, a fényképezőgép láttán nem riadnak meg, csak annyit kérdeznek, hol lesznek majd láthatóak a fotók. Nagy az örömük, amikor megtudják, hogy egyházunk honlapja számára dolgozom.
A Kft. egy másik profilja a kiadványszerkesztés, a nyomda és nyomtatás, könyvkiadás. Egy másik épületben kaptak ők helyet. Szitár Zsolttal beszélgetünk, aki különösen büszke Túrmezei Erzsébet Összegyűjtött műveinek kiadására, de szinte ugyanolyan lelkesedéssel mutatja azokat a különböző felekezetek számára készített gyülekezeti újságokat is, amelyeket szintén náluk nyomtatnak ki. Ügyes, szép munkák ezek. Kapacitásuk lenne további egyházi kiadványok elkészítéséhez is, ha megrendeléseket kapnának.
Aztán igazgató úrral még sétálunk egyet a hatalmas kertben, kaktuszok, almafák között, egy sütkérező macskát riasztunk meg. Egy árnyas, fás részen megállunk: hatalmas kőtábla mered, réz levelekkel oldalában: „Társaink voltak – Mert nincs nekünk itt maradandó városunk” – áll rajta a felirat. Igen. Öten már elmentek. Csak idén ketten távoztak a Siló otthon lakói közül.
A szomorúság mellett tervekről beszélgetünk, merre lehetne terjeszkedni, ha… Álmodozunk, mit lehetne kezdeni a használaton kívüli, raktározás céljait szolgáló üvegházzal, hová és mit lehetne építeni még a területen, milyen formákban lehetne még gondolkodni. Sok a ha és sok a de, no meg a kérdőjel, de látva a kitartást, a céltudatosságot és az akarást, hisszük és valljuk, hogy talán idővel minden terv megvalósítható lesz. És persze mindeközben nem feledjük: Soli Deo Gloria.
Mit gyártanak a Silóban? – A termékekről készített cikkünket itt tekinthetik meg:
http://www.evangelikus.hu/publicisztika/mit-gyartanak-a-siloban/
Interjú Endreffy Attilával, az intézmény igazgatójával:
