Dél-Korea lelkével ismerkedett Szöulban Gáncs Péter püspök

– Ki rendezte ezt a tanácskozást és egy magyar evangélikus püspök, hogyan kerül egy ilyen nemzetközi konferenciára?

– A dél-koreai fővárosban rendezett konferenciát a yorki St. John University, valamint Dél-Korea mintegy hatvanezer fős presbiteriánus gyülekezete, a Youngnak Church, az Örökkévaló Öröm Egyháza szervezte. Önmagában már az a tény, hogy a teológiai konferenciát egy ázsiai gyülekezet és egy európai egyetem közösen rendezte, sajátos ízt adott az ötnapos tanácskozásnak. Végig érezhettük, hogy gyülekezet és élet közelben vagyunk. Minden este közös istentiszteleten ünnepeltünk a többezres helyi gyülekezettel, ami valóban ünnepi élmény volt százfős énekkarokkal, a házigazdák felülmúlhatatlanul pazar vendégszeretetével.
Egy koreai útikalauz nyelvi rokonaik között első helyen minket, magyarokat említ. Ha nyelvi rokonságunkról pár nap alatt nem is győződhettünk meg, hiszen még a koreai betűket sem ismerjük, de igencsak távoli rokonaink nyíltszívű, figyelmes vendégszeretete a legnemesebb magyar hagyományokkal vetekedett.
A konferencia fő témája a kiengesztelődés és megbékélés volt. Célja alapvetően az volt, hogy demonstrálják számunkra, a világ keresztényei számára azt, hogy kíváncsiak a világ többi gyülekezetére és szeretnék nekünk elmondani azt a problémát is, amelyben nap mint nap ők élnek.

– A Koreai-félsziget immáron hat évtizede fájdalmas kettéosztottságban él. Mit mutattak meg nektek ebből?

– Hogy ne csak elméletileg foglalkozzunk a kettészakítottság problémájával, rögtön a konferencia elején elvittek miket egy egész napos kirándulásra a demilitarizált övezetbe, valamint a közös biztonsági zónába, hogy személyesen éljük át a szögesdrótok szívszorító látványát, amit hazánkban lassan már kezdünk elfelejteni. A határlátogatás legdöbbenetesebb élményét az az imaalkalom jelentette, amit a két Korea határán felépített Songak kápolnában tartottunk. A nemzetközi liturgiában én is imádkozhattam a gyertyákkal megvilágított, elsötétített imaházban. A szertartás végén drámai fordulatként szétszakították a szögesdrótokkal dekorált függönyt, és az üvegfalon keresztül szemünk elé tárult a ma még hermetikusan elzárt Észak-Korea.  Hatásvadászó színpadiasság, vagy reményébresztő prófétai jel? Szeretném hinni, hogy inkább ez utóbbi részese lehettem…

– Mennyiben volt más az ottani gyülekezeti élet, mint a mi magyarországi gyakorlatunk?

– Az imádságnak óriási a jelentősége a koreai kereszténység életében. Talán éppen ez lehet az egyik titka, magyarázat annak a ténynek, hogy legalább is protestáns szempontból, Dél-Korea a kereszténység által leginkább megérintett ország az egész ázsiai kontinensen. A közel ötvenmilliós lakosságból mintegy nyolcmillió a protestáns, és közel ugyanennyi a katolikus hívők száma. A koreai mindennapos kegyesség szerves része, hogy a kora reggeli órákban imaközösséggel alapozzák meg a napot. A legtöbb istentisztelet különös, számunkra kissé idegen eleme, hogy a prédikáció után a lelkész közös, hangos imádságra hívja fel a gyülekezetet. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a mi esetünkben, estéről estére, perceken át közel ezres tömeg imádkozott egyszerre, fennhangon. Mindez nem tévesztendő össze a pünkösdi közösségek nyelveken szólásával, de valószínűleg nem ezt fogjuk legelsőként átvenni koreai testvéreinktől.

– A fő előadásokat kik tartották és miről szóltak?

– A résztvevők 52 országból jöttek és neves előadók, így a Princeton, Yale professzorai szóltak hozzánk, de érdekesség volt, hogy meghívták az egyik legnagyobb, számunkra inkább karizmatikusnak tartható gyülekezet lelkipásztorát, David Yonggi Chot is, aki buddhistából lett keresztény. Az ő gyülekezetük a világ legnagyobb gyülekezete, hiszen több mint 800 ezer főt számlálnak. A nyolcvanas évektől működnek az országban. 
Az előadók között meg kell említenem a dél-afrikai Michael Lapsleyt is, aki országában a Healing of Memory Intézet Igazgatójaként tevékenykedik és az apartheiddel való megbékélés élharcosa. Annakidején Nelson Mandela mellett dolgozott, mindkét kezét egy levélbomba szakította le, így robotkezei vannak.
A délutáni szekciókban panelbeszélgetések folytak a konfliktusok békés kezeléséről, a megbékélésről és kiengesztelődésről. Dr. Balla Péter például az újszövetségi kiengesztelődésről tartott beszélgetést.
A két Korea viszonya is a középpontban volt. Emlegették a nemrégiben náluk járt Angela Merkel kancellárasszonyt, aki elmondta, hogy akárcsak a német újraegyesítésénél Koreában is hasonlóan fog lezajlani a folyamat: mivel a szögesdróttal való kettészakítottság természetellenes, ezért mindenképpen be fog következni az egyesülés. Ez váratlan folyamat lesz és sajnos áldozatok nélkül nem fog menni.

– Mit tesznek egyébként az egyházak újraegyesítés érdekében?

– A dél-koreai egyházak pedig nemcsak imádkoznak a kettészakadt ország újraegyesítéséért, hanem humanitárius segélyprogramokkal igyekeznek támogatni nehéz sorú északi honfitársaikat. Emellett komolyan veszik, hogy nem elég csupán érzelmileg, szívvel akarni az egységes Koreát, hanem fejben is előrelátóan és körültekintően kell felkészülni a remélhetőleg nem túl távoli egyesülésre. Érdekes volt hallani azt a tényt is, hogy vannak, akik egy megnyitott bankszámlaszámra már most rendszeresen befizetéseket eszközölnek azért, hogy ha egyszer az újraegyesülés lezajlik, legyen elég anyagi fedezet erre.         
Többek között, ezért hívtak meg minket közel hetven országból, hogy más régiók, népek és egyházak tapasztalataiból is okuljanak. Pontosabban fogalmazva, hogy közösen, egymástól tanuljunk, hiszen mi is nap mint tapasztaljuk, mennyire hosszú és összetett, mennyire nem fájdalom- és konfliktusmentes az egység, a közösség építése egy-egy ország, egy-egy régió, vagy földrész esetében. Az egyházaknak ebben a gyógyulási folyamatban fontos katalizátor szerepe lehet. De természetesen csak akkor, ha az egymás közötti „szögesdrótok” lebontásában is példát mutatunk. Ebből az szempontból katartikus élmény volt a felekezetileg is sokszínű tanácskozás záró úrvacsorai közössége.  

– Volt alkalom arra, hogy turistaként is szétnézzetek az országban vagy legalább Szöulban?

– A konferencia után, egyfajta ráadásként, még egy napig élvezhettem a helyi evangélikus gyülekezet és teológia vendégszeretetét. Imponáló volt a „megagyülekezetek” árnyékában élő mintegy ötezer tagot számláló kicsiny egyház világos identitása, küldetéstudata és élni akarása. Kis létszámuk ellenére már több mint ötven lelkészt állítottak szolgálatba, és évente két-három új gyülekezetet plántálnak. Önálló teológiai egyetemet tartanak fenn, ahol a lelkészképzés mellett szociálismunkás, logopédus, színművészeti, angol nyelvi szakot valamint felnőttképzést is kínálnak. Számunkra is bátorítás lehet távoli testvéreink hite, reménysége, missziói elkötelezettsége. Isten gazdagon megáldhatja a kicsik, kevesek hűséges magvetését is. A Lélek ajándékai nemcsak egy földrészre, egy országra, egy-egy kiválasztott közösségre áradhatnak ki, hanem bárhol, bárkire, aki bizalommal kéri az erő, a szeretet és a józanság Lelkét.