D. Keveházi László Sztehlora emlékező könyvét mutatta be a konferencián
Budapest – D. Keveházi László a Sztehlo konferenciára megjelent könyvét, a 100 éve született Sztehlo Gábor című életrajzi munkát (Luther Kiadó) mutatta be a hallgatóságnak. Keveházi, aki maga is Sztehlo gyerek volt megpróbálta objektíven készíteni művét, bár bevallotta, hogy ebben a könyvben a szíve és a lelke is benne van. Bemutatójában a Sztehlo Gáborról alkotott képünket szerette volna színesebbé tenni, néhány fontos jellemvonás, idézet és személyes emlék kiragadásával. Szöveg és fotó: Bolla Zsuzsanna
Keveházi először Sztehlo családi származásáról és tanulmányairól szólt:
„Vannak olyan családok, amelyek az reformáció első századaiban játszottak jelentős szerepet, aztán letűntek, esetleg kihaltak. Viszont vannak mások is, akik csak a legutolsó századokban lépnek porondra. De olyan nemzetség, amelynek tagjai szakadatlan sorban, századokon át szolgálták egyházunkat, csak kevés van. A Sztehlo család ilyen. Sztehlo a családjában hatodik lelkész volt. Édesapja Sztehlo Aladár ügyvéd, édesanyja, Haggenmacher Márta volt. Szülei igen nagy gondot fordítottak fiúk neveltetésére, aki hat gyermek közül a harmadik volt. A művelődésre, jó modorra nagy súlyt helyeztek. Társadalmi szintjük volt” – mondta Keveházi, aki ezután az életrajzi adatokat sorolta tovább.
Sztehlo Gábor elemi iskolájából az elsőt magántanulóként végezte, aztán a Deák téri iskolába járt majd a gimnáziumi esztendeit négy gimnáziumban töltötte. A cisztercitáknál, a Lónyay utcai református gimnáziumban, a fasori evangélikus gimnáziumban és Sopronban, a Berzsenyi Líceumban. Lehetséges, hogy itt rejlenek ökumenikus, határokon átívelő gondolkodásának gyökerei. Hatodikos gimnazista korában határozta el, hogy lelkészi pályára lép és a következő nyáron sokat értekezett Koren Emillel, akik akkor teológus volt és nagy hatással volt rá. A teológián egy finn ösztöndíjassal került egy szobába, aki úgy vallott róla már akkor, hogy „Sztehlo prófétai lélek és mindig megosztotta zsebpénzét másokkal.” Finnországba került, ahol a finn ébredés hatással volt rá és a népfőiskolai mozgalom.
Ezután Keveházi Sztehlo lelkészi szolgálatáról beszélt, és egy idézettel indított, amelyet egy Sztehlo gyerek vallott:
„Van, aki elangyalítja, pedig nem volt egy szent, nem volt egy angyal. Robosztus ember volt, felvidéki ősökkel. Sosem éreztem, hogy ő szent lenne, csak egy olyan ember volt, akinek számára Isten és Krisztus valóság volt és amit tett, az összefüggésben volt a hitével. Papsága nem a külsőből, hanem a belsejéből, a szívéből fakadt” – szólt az emlékezés.
Keveházi elmondta, hogy Sztehlo lelkiismeretesen végezte lelkészi szolgálatát Hatvanban templomot, Nagytarcsán lelkészlakást épített. Ez utóbbiról egy történetet is elmesélt:
„Amíg a lelkészlakás fel nem épült, addig Sztehlo a falu túlsó végén lakott. Minden reggel fél nyolckor felvette Luther kabátját és indult a falun végig, a templom felé. A gyülekezet tagjainak házai nyíltak meg előtte és csatlakoztak hozzá az emberek és végül együtt volt a nagytarcsai gyülekezet, mint egy család. Ez volt a nagytarcsai gyülekezet első ébredésének ideje.”
Keveházi megemlítette még, hogy Sztehlo az építkezés és gyülekezetépítés mellett könyvet is írt, kátékat, gyermekek és felnőttek számára, következő vonásaként pedig népfőiskolai érdemeit emelte ki.
„A népfőiskolai mozgalom Dániából indult ki és alapvető célja az volt, hogy a társadalmi, politikai, kulturális kihívásokkal szemben erősítse a nép paraszt származású fiataljait. Ez az eszme ragadta meg Sztehlot is, aki Magyarországon az evangélikus egyház népfőiskolai mozgalmának egyik zászlóvivőjévé vált. Elindultak a tanfolyamok Nagytarcsán, Fóton” – mondta az egyháztörténész, lelkész.
„Az egyház feladat Isten igéjének tisztán és igazán való hirdetése. De az igehirdetés nevelő munka is. Az ige nevelése nem csak a lelkiekre terjed ki, hanem megváltoztatja az élet külső körülményeit is” – mondta erről Sztehlo, aki tantárgyait három csokorba kötötte. Az egyik az volt magyarságunk, a második mezőgazdaságunk-, a harmadik pedig a hitünk címet viselte.
Keveházi nem talált magyarázatot arra, hogy ezután miért került a lelkész Nagytarcsáról Budapestre. Raffay Sándor püspök irodájában dolgozott sokat, ugyanakkor megbízták egy országos ifjúsági munka szervezésével is és a kórházlelkészi szolgálattal.
„Félénken kopogtatott be egy-egy kórtermi szobába és megkérdezte csendesen: van-e itt evangélikus? Lassan-lassan emelkedtek a kezek, köztük egy olyanoké is, aminek a mellén már akkor sárga csillag volt. Ez az asszony rákos betegségben szenvedett. Sztehlo akkoriban úgy tudta, hogy a máj segít a betegség leküzdésében. Vitt hát neki májat. Az asszony erre ezt mondta neki: Tisztelendő úr! Eddig egy szavát sem hittem, de most már hiszek!” – idézte Keveházi.
A lelkész negyedikként az óriási gyermekmentő-szolgálatot emelte ki Sztehlo tevékenységei közül. Raffay Sándor püspök, amikor a németek már elfoglalták hazánkat, behívatta őt, 1944-ben és a Jó Pásztor Bizottsággal felvette a kapcsolatot. Ő addig semmit sem törődött a politikával, de innentől kezdve valami megváltozott. Rájött arra, hogy a mentés egyetlen lehetséges módja a kiürült villák elfoglalása. Neki ez a szolgálat azonban életveszélyt jelentett, beidézték a nyilas pártházba is és meg is fenyegették. A gyerekeknek azonban ez a szolgálat életet jelentett és ő végezte a dolgát, dacolva minden veszéllyel.
„Ahogyan a háború vége felé közeledett 1500-1700 gyermeket és felnőttet sikerült mentenie. Volt olyan is, hogy talált egy kosarat, benne egy gyerekkel. Csak annyi volt ráírva egy cédulára: Zsuzsi vagyok. Sztehlo bement a gettóba egy furgonnal és egy sofőrrel és az árva gyerekeket egy pokróccal letakarva hozta ki őket onnan. Így került sor a sokat emlegetett gesztusra is, amikor egy orosz katona az egyik szőke kisfiúra fegyvert fogott és ő elé ugrott. Az orosz katona csodálkozva engedte le géppuskáját és a gyerek megmenekült. Sztehlo életmentő volt, a szó legszorosabb értelmében.”
Ezután Keveházi a lelkész nevelési módszereiről beszélt. Felelevenítette személyes emlékeit, hogyan került ő maga Sztehlo Gáborral kapcsolatba. Hadapródként nyugatról jött vissza, édesapja börtönben volt, édesanyja pedig a győri szeretetotthon konyhájában dolgozott és nem tudta őt elhelyezni. Túróczy Zoltán küldte őt Sztehlohoz. Félelmekkel érkezett a budakeszi útra. Gábor bácsi megölelte őt, bevitte a nagyfiúk szobájába és néhány nap múlva feloldódtak a félelmek.
Sztehlo családokba osztotta a gyerekeket, minden családnak édesanyja volt. Iskolát szervezett akkor, amikor Pesten romokat takarítottak és üldözött tanárokból pompás tantestületet szervezett.
Később megszületett az Ifjúsági Állam gondolata, Gaudiopolis, amelynek első minisztere Keveházi lett. Ezután jött az államosítás, amikor felajánlották Sztehlonak, hogy maradjon, de ő nem tudta ezt jó szívvel vállalni.
41 évesen újra segédlelkész lett Koren Emil mellett, de észre vette, hogy a gyülekezeti tagok közül fogynak az emberek, szerzett egy oldalkocsis motorkerékpárt és azzal látogatta a kitelepítetteket. Vállalta azt a fenyegetést is, hogy ha folytatja, akár hozzájuk is kerülhet.
1951-61-ig szeretetotthonokat szervezett, az egyházunk diakóniai szolgálatát építette ki, de érezte, hogy nem megy tovább.
Kitelepülő útlevelet ajánlottak neki, de ő látogatót kért. Svájcba akart menni korábban kiment családja után. A látogató útlevelet nehezen kapta meg. Itt egy, odakint pedig kettő infarktus érte, ami megakadályozta abban, hogy végül visszatérjen.
1974. május 28-án, egy padon ülve, szokása szerint várta a postást, aki egy paksamétával érkezett. magyarországi leveleket olvasott, és amikor a postás a leveleket kihordta és a padja mellett elkanyarodott, Sztehlo Gábor már nem élt. Olvasás közben érte a halál.
„Nem egyszerűen a Jó Pásztor Bizottságban dolgozott, a Jó Pásztor szolgálatában élt. Ő volt számunkra a példa. Megmentett bennünket az élet számára. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy ma kiket mentene Sztehlo, kik felé fordulna. Ajánlom életét, szolgálatát, az emlékező könyveket, Isten irgalmas kegyelmébe és áldásába, így emlékezvén rá őszinte tisztelettel” – zárta szavait Keveházi László, lelkész.