Luther és a punkok: A könnyűzenével elérhetjük a fiatalokat! – Interjú Csadó Balázzsal, a M.Is.K.A. együttes vezetőjével

– Mit szólsz az eredményhez? Gondolom, örültél neki, hogy ilyen sokan rátok voksoltak!

– Örültem neki, természetesen. Ez egy jó visszajelzés a számunkra.

– Mit gondolsz, minek köszönhetitek ezt a népszerűséget?

– Őszintén szólva nem tudom, csak sejtéseim vannak…

– Mondjak egy sejtést? Felraktad a Facebookra is, és a rajongóitok rámozdultak.

– A Facebook profilunkat valóban ötszáz körüli rajongó kedveli. Akik kedvelik a zenénket, azok ilyen formán be tudtak jelölni ezen a szavazáson is. De a szavazás nem pusztán a zenéről szól, hanem inkább a zenekar ismerőseiről, és, hogy mennyi embert tudunk megmozgatni. A számok azt mutatják, hogy ez a fajta zene abszolút közösségépítő hatású és ez az erőssége. Akikkel együtt táboroztunk, vagy akikkel együtt zenéltünk, ránk szavaztak.

– Mikor alakult a zenekarotok?

– Körülbelül 2004-ben. Azóta 80-90 koncertünk volt.

– Hol szoktatok koncertezni?

– Változó. Gyülekezetekben, fesztiválokon, táborokban zenélünk, de azért nem csak ez az általános. Az ország számos pontján és számos szórakozóhelyén, így világi szórakozóhelyeken is felléptünk már. Egyszer a Magna Cum Laude elő-zenekara voltunk, máskor pedig a Falcongate, Szükségállapot együttesekkel zenéltünk együtt. De nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is zenéltünk már. Ausztriában Freistadtban koncerteztünk. Ami felejthetetlen élményt jelentett. Az ottani szervezők hallottak rólunk valahonnan és elhívtak. Először azt hittük, valaki csak viccel velünk, de mégsem. Németül és magyarul is kivetítettük nekik a számok szövegét, de ők inkább magyarul akartak velünk énekelni. Aztán voltunk Kárpátalján is, ahol cigány gyülekezetben zenéltünk, de Erdélyben is jártunk. Ami a fesztiválokat illeti, a Szélrózsa-fesztiválon már alap, hogy ott vagyunk, de a katolikus Ladik Fesztiválon és a Csillagponton is játszottunk már. Voltunk szabadkeresztyén szervezésű koncerteken és a Golgota Gyülekezetben is. Koncertszervező tevékenységünk egyébként nincsen, nem kell kilincselnünk, mert gyakorlatilag sok felé hívnak bennünket. Nagyon ökumenikusak vagyunk, elképzelhető, hogy ha összeszámolnánk, akkor akár ötven-ötven százalék lenne az evangélikus és nem evangélikus közönség előtt adott koncertek száma.

– Több számot találtam tőletek a neten és egy videóklipet is. Az hogyan készült?

– Korábban kiadtunk egy nyolc számból álló CD-t. Ezt egy házi stúdióban vettük fel, egy év alatt 550 darab fogyott el belőle. Gyakorlatilag null költségvetéses volt, annyiba került a CD- amennyiért adtuk. Bár igény lett volna rá, de nem gyártottunk többet. A MySpace-en azonban ezt a nyolc számukat meg lehet hallgatni, és le is lehet tölteni. Volt olyan, hogy szlovákiai magyar lakta területről vagy Szerbiából is rendeltek tőlünk. Könyvesboltokban nem terjesztettük, így szerintem sikeres, hogy ennyi CD elfogyott belőle.
Egyik számunkból, a Bátorságból pedig Győri Máté segítségével készítettük ezt a videóklipet. A továbbiakkal az a gond, hogy kellene hozzá ötlet is, de tervezzük, hogy fogunk még ilyeneket csinálni.

– Amennyien kedvelnek benneteket, szerintem annyian vannak ellendrukkereitek is, akiknek a ti zenétek már túl sok vagy épp túl kevés. A pop-rock irány is csak módjával elfogadott a kultur-protestáns körökben, a punk zenét már végképp polgárpukkasztónak és egyben a kereszténységgel összeegyeztethetetlennek tartják, ráadásul ott van a négyakkordos vád is: ilyen számokat bárki le tud játszani pár hét gitártanulás után. Mi a véleményed erről?

– Ha nagyon punk akarnék lenni, azt válaszolnám, hogy konkrétan nem érdekelnek ez efféle beszólások!
Másfelől viszont az érdekes kérdés mindig az, hogy egy zene mitől keresztény vagy evangélikus. Mi mindannyian evangélikusok vagyunk, evangélikus gyülekezetekben nőttünk fel, végig az ifjúság tagjai voltunk, ifjúsági táborban kezdtünk el zenélni, evangélikus ifjúsági énekeket játszottunk egymásnak. Ezért nem titkolt célunk az, hogy a zenénket le tudja játszani bárki, a számokat pedig velünk együtt énekelhesse mindenki. Hiszen az evangélium megszólaltatása közérthető nyelven úgy gondolom, hogy igenis evangélikus, sőt lutheri hagyomány.
Ugyanakkor nem tartjuk magunkat képzett zenésznek, hobbizenészek vagyunk, de nem hobbi-küldetéssel! A küldetés az főállás! Persze mindannyian képezzük magunkat, és igyekszünk jobban játszani, de alapvetően a mondanivalón van a hangsúly.
Éppen ezért örülök annak, amikor a fiatalok láthatják rajtunk azt, hogy bárki létrehozhat egy együttest, bátran kézbe lehet venni a gitárt és zenélhetnek. Nekünk már az is jó, ha minél több fiatal zenél és érzi küldetésének azt, hogy Jézusról beszéljen. A szövegeinkből erőteljesen érezhető az, hogy kiben/miben hisszük, és ennek a meggyőződésnek a továbbadása az, ami motivál bennünket.

– A koncerteken a zenélés mellett mennyire van lehetőség a személyes meggyőződés továbbadására?

– Változó. Volt olyan időszak, amikor többet beszéltünk a számok között a hitünkről, máskor kevesebbet. Mostanában úgy érezzük, nem feltétlenül kell mindig beszélni, már csak azért is, mert a számok úgyis elmondják ezt, mondhatni magukért beszélnek a dalszövegek.
Hamarosan lelkész leszek, sok hely van, ahol beszélnem kell, ahol bizonyságot kell tenni. Ha zenélek, akkor inkább dalban mondom el az érzéseimet. Vannak csatornák, amelyeket az egy egységet alkotó zene és szöveg meg tud nyitni, és ha belebeszélnénk, lehet, hogy ezeket a csatornákat rombolnánk le.

– Meddig lehet szerinted a zenélést folytatni?

– Ameddig őszintének érezzük.

– Mennyiben alakult a csapatotok az évek folyamán?

– Korábbi dobosunk, Jani megnősült, dolgozni kezdett, és úgy érezte, hogy nem tudja már vállalni a kötött programokat, ezért Ervin érkezett a helyére. Nemrégiben pedig Ádám cserélt helyet Szabó Andrissal és ő lett a gitárosunk.

– Ha Csadó Balázs lelkész lesz és megnősül, akkor mi lesz?

– Én akkor is zenélni fogok. Leültünk a többiekkel és megbeszéltük a dolgokat. Tudatos döntés volt mindannyiunk részéről, hogy még több rászánással koncentrálunk majd a bandára, ha vége az iskolának.
Ez azt jelenti, hogy mivel más elfoglaltságaink miatt kevesebb időnk lesz, ezért tudatosabban kell majd szerveznünk az életünket. Ez persze anyagi kihívás is, hiszen a hangszerek nem olcsók, és néha sajnos az idő is pénz… De ennek ellenére a zenélés mindannyiunknál életformává vált. Végigküzdöttünk éveket azért, hogy legyen valami ebből az együttesből. Előbb volt meg az együttes ötlete is, és csak később lett felszerelésünk. Janinak például nem volt dobszerkója, csak egy lábgépe és egy pergődobja. Nagyanyáméknál gyakoroltunk úgy, hogy az üveges szekrényhez hozzátámasztotta a lábgépet és nyomta a ritmust, bent meg csörömpöltek az üveget. Aztán egy egész nyáron keresztül dinnyéket árult, hogy összejöjjön a pénz a dobra. Ez az árusítás nekünk is jól jött: a rosszabb dinnyéket ingyen ehettük meg. Nem panaszkodhatunk tehát, mert Isten mindig segített nekünk és új ajtókat és utakat nyitott meg előttünk. És tudjuk, hogy Benne a továbbiak során is bízhatunk!

– Te mióta zenélsz?

– Korábban, kisiskolásként tanultam zongorázni, de nem tudok játszani. Apukám gitározik a családban és évekig próbált meggyőzni arról, hogy gitározzak. De én nem akartam gitározni. Végül volt egy tábor Szügyben, ahol volt egy elektromos gitár, ami nagyon megtetszett és a Hatalmas vagy című éneket egy húron megtanultam nagy torzítással játszani és ez akkora örömöt okozott nekem, hogy teljesen belelkesedtem. Otthon autodidakta módon próbáltam meg tovább tanulni egy csehszlovák Jolana márkájú gitáron, ami nem jó, de legalább hangos.
Az együttes alap magja is ekkortájt alakult, Jani, Vera, Robi meg én, aztán később társult be Ádám, meg az öcsém, Gyuri, aki iskolában tanult trombitálni. Évekig a szügyi ifi úgy működött, hogy voltak a miskások és a miskások rokonai, ismerősei és barátai. Tehát a közösség nagyon meghatározó volt a kezdetektől fogva. Akárcsak lelkészünk Blatniczky János Dániel is, aki mindig nagyon támogatott és motivált bennünket, akár zeneileg, akár lelkileg. Tulajdonképpen ő mutatta meg a közös zenélés erejét és örömét, azt, hogy milyen fontos a közösség. Ez a mostani koncerteken is így van, nem az a jellemző, hogy vagyunk mi, A ZENEKAR – csupa nagy betűkkel –, hanem van egy zenekedvelő KÖZÖSSÉG, akiket a zene összeköt, és az egyik tag épp zenél, a másik ember meg éppen táncol rá. A lényeg, hogy együtt cselekszünk.
Külön öröm, hogy mindig találunk olyan embereket, akik csatlakoznak hozzánk, még olyan helyeken is tudunk újabb szimpatizánsokat szerezni, ahol nem ismerünk senkit. Az egész zenélésnek tehát abban van létjogosultsága, hogy keresztényeket láthatatlan kötelékekkel összeköt. Bárhová is megyünk, határokon belül vagy kívül, van egyfajta kapocs közöttünk.
És nagyon érdekes, hogy sokszor pont ezt a köteléket nem érzem komolyzenei koncerteken.
Jómagam is szeretem Bachot, voltam már Operában is, és végigültem mind a három és fél órát, de nem éreztem, hogy a zene nekem szólt volna. Sokszor a kantáták és a kórusművek nem azért szólnak, amiért megírták őket. Nem az Isten dicsőítéséről szólnak, hanem a szakmai tudásról. Az előadók iszonyúan képzettek, s nem alacsonyodnak le a közönséghez. Így aztán az emberek feje felett énekelnek el.

– De a zene szubjektív műfaj, az emberek azt választják ki belőle, ami maguknak tetszik.

– Hát épp ez az, hogy a zene témájában sokszor a szubjektumot nagyon kiemeljük. Az emberek abból indulnak ki, hogy nekik maguknak mi tetszik és ez alapján azt merik állítani, hogy ez vagy az a műfaj nem jó. Ez a legveszélyesebb. Én soha nem lennék olyan bátor, hogy arra ragadtassam magam, hogy kijelentsem, ez vagy az istenellenes csak azért, mert nekem magamnak nem tetszik. Érdekes, amikor mi meg tudjuk mondani, hogy Istennek milyen a zenei ízlése… Közben észre sem vesszük, hogy valójában arról beszélünk, hogy nekünk mi tetszik és mi nem. Alapvetően azt gondolom, hogy aki a könnyűzene-komolyzene vitát szítja itt még, az a kisebbség. Mellettük azonban már a legtöbben egészen másképp gondolkodnak erről, csak a hangjukat nem hallatják, mert beleuntak már abba, hogy állandóan meggyőzzék ezt a konok kisebbséget. Ha ezen vitázunk, akkor túlságosan csak saját szubjektumunkat hajtjuk.

– Amikor megalakultatok tudatosan választottatok zenei irányt?

– Hát nem. Fiatalok vagyunk, s alapvetően az határozta meg, hogy milyen zenét fogunk játszani, hogy mi magunk milyen zenéket hallgattunk. És ez adta magát, természetes volt, egy percig nem gondolkodtunk ezen, hiszen ebben éreztük otthon magunkat. Így lett ez a fúziós dolog, hogy ilyen zeni háttér és ilyen szöveg. Szerintem ez is valahol a népszerűségünk titka. Az emberek világában kell élnünk, mert a kereszténységünk is csak itt találkozhat az emberek hétköznapjaival. Ha a hitünk szerint élünk, akkor azt meg kell élnünk a maga valójában és nem szabad gátlásokat ragasztanunk magunkra.
A punk éppen azért alkalmas a fiatalok elérésére, mert felvet kérdéseket. Szembesít önmagunkkal és a problémákkal. Ott van a diszkós dalunk, ami arról szól, hogy biztosan jó-e az, ahogyan él az a fiatal. Ha ezt egy lágy, tingli-tanglival akarnánk aláfesteni, nem lenne akkora hatása. A fiatalok megszokják azt, hogy nem kell gondolkodni. De nem ez a cél, hanem épp az, hogy gondolkodjanak és legyen véleményük, alkossanak véleményt.

– A punkon kívül még milyen zenéket hallgatsz?

– Szeretem a raggae zenét, meg a folk műfajokat is, teljesen mindegy, hogy Afrika irányába indulunk el, vagy a dél-amerikai Bossa nova felé, esetleg a cigány autentikus zene felé. De ahogy már mondtam a komolyzenét is szeretem, főleg Bachot és Vivaldit. Igazából nem a stílus számít, hanem az, hogy ad-e valami többletet…

– Ki a te kedvenc evangélikus együttesed, a M.Is.K.Á.-n kívül?

– Nehéz a válasz, de jelenleg a Keresztmetszet együttest mondanám.

– Hogyan látod az evangélikus könnyűzene jövőjét? Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy populárisabb legyen?

– Ehhez az kellene, hogy az egyház vállalja fel teljes mellszélességgel a könnyűzenei együtteseket. Ne csak azt mondják, hogy jaj, hát van ilyen is, valahol az oldalszélen, mintha szégyellnénk ezt, hanem igenis, támogassák, népszerűsítsék ezt a műfajt is. Azok a gyülekezetek (Hitgyüli, Golgota), akikre irigykedünk, mert növekednek, azok felkarolják a fiataloknak szóló zenét. Nálunk meg?…
Nézzük meg az evangelikus.hu-n felsorolt zenekarokat. Ott a Large Room, olyan jó szövegeik vannak, hogy az ember hátast dob tőlük! Aztán a Keresztmetszet, akik meg nagyon igényes zenét játszanak és szép magyarsággal szólnak. Vagy vegyük a Pécsi Gospel Kórust, akik világi színvonalon is jó gospel zenét nyomnak és lassan külföldön elismertebbek lesznek, mint idehaza. Koncertjeiken az örömről van szó. Megvannak tehát az alapok, amelyekre lehetne építeni. Sajnos egyelőre nem, hogy anyagi támogatást nem kapnak ezek az együttesek, de még talán imádságokban sem hordozzák őket! Ez pedig szomorú.
Csak, hogy tisztán lássunk. Nekem nincsenek csúcshangszereim, mégis csak az én cuccomra 700 ezer forintot költöttem. Persze a szüleim segítettek, én magam is dolgoztam érte, tehát ez egy elég kemény befektetés, de egyházi részről egyetlen fillért nem kaptam. (itt azért meg kell említenem Huszák Zsolt barátunk áldozatos munkáját és segítségét, akire eddig mindig számíthattunk! Köszi Maci!) A bandák többsége pedig – akárcsak mi – ingyen csinálja a koncerteket, némi útiköltségért. Így pedig elég nehéz videókat, hangfelvételeket készíteni, CD-ket kiadni. Sőt manapság sokkal inkább az Internetre kellene feltölteni a dalokat, és a fiatalok letöltenék onnan. Ha sokaknak tetszik, akkor ez generálja magát és embereket vonz. A YouTube-ra feltöltött videók egy bizonyos nézettség után gyakorlatilag ingyen reklámot kapnak. Mindezekben és mindezek mellett azonban elengedhetetlen lenne, a Magyarországi Evangélikus Egyház szerepvállalása.

– Korábban szó volt arról, lesz egy közös próbaterem. Aztán picit mintha az ötlet dugába dőlt volna…

– Az ifjúsági osztály számos cuccot megvásárolt már, de a terem kérdése nem oldódott meg. A legtöbben itt jönnek össze Budapesten, de órákat vesz igénybe a kicuccolás, szerelés és beállás, a terembérletek pedig drágák. Sokkal olcsóbban meg lehetne valósítani mindent, ha végre létrehoznánk az egyházi stúdiót és próbatermet, ahol minden evangélikus együttesnek lehetősége lenne próbálni. Itt felvételeket is lehetne készíteni, így valóra válhatna az az álom, hogy a hallgatóság ne csak koncertről koncertre hallgassa a számokat, hanem bármikor, amikor szeretné.
Most egyelőre csak az van, hogy mindenki magának maszekol, aztán vagy összejön egy CD-nyi anyag, vagy nem. Nálunk sem csak a lustaság miatt nem jött még össze az új CD, hanem az anyagiakon kívül azért sem, mert nem értünk a keveréshez, a vágáshoz. Egy hangtechnikus egy napi munkáját mi fél év alatt csináljuk meg és akkor még nem is szól olyan jól.
Azt hiszem tehát, hogy vezetőinknek az ifjúságot komolyabban kellene venniük és ez a könnyűzene komolyan vételével is járna. Aki ma fiatal, az holnap felnőtt lesz – elcsépelt gondolat, de ez már régtől így van. Persze, hogy elöregedik az egyház és nem lesz, aki fizesse az egyházfenntartói járulékot, ki adja oda az egy százalékot, ha nem foglalkozunk azzal, hogy elérjük a fiatalokat.
Luther Márton alapján, nekünk evangélikusoknak a zene egyházának kellene lennünk. Ő használta kora zenei ízlését, környezetének megfelelő zenét vitt be a templomokba, mi miért nem visszük a fiataloknak szóló műfajokat fiatalokhoz, hogy megszólítsuk őket?

IRÁNY A VÍZ:

VÁLOGATOTT FOTÓK: