Balás Benedek: „Megnyugvást jelent számomra egy-egy istentisztelet”

Az Alkotás úton, nem messze a BAH-csomóponttól teljesít szolgálatot az „evangélikus mentő”. Egyházunk nemcsak a gépjárművet, hanem annak teljes felszerelését is megvásárolta.

A mentőállomás még egy ilyen sárga színű rohamkocsival rendelkezik, a többi kocsi hagyományos fehér mentőautó. Szükség is van a sok kocsira, hiszen ők látják el az I., II., XI., XII. és a III. kerület egy részét is. Sőt ha kell, akkor más kerületekbe is átirányíthatják őket, illetve szükség esetén vidékre is ki kell menniük.

Általában a Szent Imre Kórházba és a Szent János Kórházba viszik a betegeket, attól függően, milyen beavatkozásra van szükség. Egy gépjárművet váltásban többen is vezetnek, a személyzet mindig három főből áll: egy gépkocsivezető, egy mentőápoló és egy orvos. 

Ottjártunkkor az „evangélikus mentő” – amely az ESET nevet kapta – épp szolgálatban volt, és nem is tért vissza beszélgetésünk végéig. Ennek örültünk is meg nem is. Egyrészről éreztük annak fontosságát, hogy ez a kocsi tényleg nagy szolgálatot tesz, másrészről összeszorult szívvel gondoltunk arra vagy azokra, akiken épp segíteni igyekeztek a személyzet szolgálatban lévő tagjai. 

Balás Benedekkel is picit félve ülök le beszélgetni: bármikor abba kell hagynunk, mert hívhatják. 

– Miből fogjuk megtudni, hogy a maguk mentőjének kell mennie?

– Minden gépkocsihoz hozzá van rendelve egy csengőjelzés. Amikor azt meghallom, akkor igyekezni kell. A bejelentés a központi 104-es számra érkezik, onnan a feladatot szétosztják az állomások között. Ha mi kapjuk, a vételtől számított egy percen belül már a gépkocsiban vagyunk és indulunk.

– 1984 óta vezet mentőautókat, ám jelenleg a gépkocsivezetésen túl plusz feladata a mentőállomás garázsmesteri feladatainak ellátása is. Mit takar ez?

– A garázsmester feladata, hogy feleljen az autók műszaki állapotáért, és ha valamelyikkel probléma merül fel, akkor intézkedjen a javításról. A gépkocsivezetők eligazítása, a beosztás is hozzá tartozik. Emellett természetesen én is vezetek gépjárművet, és a betegmentésben is tevőlegesen részt veszek az ápoló, illetve a mentőorvos irányítása alatt. Ha több sérült van, akkor elképzelhető, hogy mindannyiunkra esetleg több is jut, így mindenképpen képzettnek kell lennünk ilyen szempontból is. Évente vizsgázunk egészségügyi ismeretekből és KRESZ-ből is.

– Az új autó jól működik?

– A legkorszerűbb gépjárművet kaptuk az evangélikus egyháztól. Tökéletesen működik, kényelmesen lehet vezetni. A legjobb felszereltséggel bír, tolatókamerája van, amire nagy szükség van. Ha önök nem adják ezt, lehetséges, hogy állomásunk csak egy új gépjárműhöz jut.

– Hogyan lett önből mentős?

– Eredeti szakmám szerint autószerelő vagyok. Először egy műhelyben dolgoztam, aztán a Volánnál taxiztam. Ez egy négyéves időszak volt, amikor a munkám mellett hobbiként autóversenyzéssel is foglalkoztam, a Magyar Autósport Szövetség által szervezett raliversenyeken. A Budapest Rally negyedik helyét, valamint a Salgótarjáni Rally első helyét szereztem meg. Évente 8-10 versenyt rendeztek, én Ladával indultam.
Szüleimmel akkor Salgótarjánban laktunk, ám 1983-ban felköltöztünk Budapestre. Munkahelyet kerestem, egy hirdetésben figyeltem fel arra, hogy az Országos Mentőszolgálat gépkocsivezetőket keres a Markó utcában. Elmentem PÁV 1-es vizsgálatra, amely a megkülönböztető jelzést használó autóvezetők számára kötelező. Ott megfeleltem, felvettek. Másfél hónapos tanulóidőszak után pedig már én vezethettem az autót.

– A mentőzésben minden bizonnyal vonzhatta a korábbi raliversenyzői múltban tapasztalt gyorsaság…

– Az elején valóban jobban érdekelt az autóvezetés, mint az emberek mentése. Mivel sok esetben az ember valóban csak a gépjárművet vezeti, így nincs is mindennap arra szükség, hogy maga is tevőlegesen részt vegyen a mentésben. De aztán ez alakult.

– Milyen időbeosztásban dolgoznak?

– Egy nap 12 órát dolgozunk, ami vagy reggel héttől este hétig, vagy este héttől reggel hétig tart. Korábban vállaltam esti műszakokat is, de most már ritkán járok éjszaka, mert a gépkocsikkal kapcsolatos ügyeket napközben lehet intézni. 14-15 szolgálatot kell adni egy hónapban, a többi idővel szabadon rendelkezik az ember. A fizetés miatt sokan másodállást is vállalnak. Én is dolgozom egy szállítmányozási és rendezvényszervező cégnek, teherautót meg rendezvénybuszokat vezetek. Volt olyan is, hogy harckocsit kellett vezetnem. Mindent el szoktam vállalni, ami autóval kapcsolatos. Szeretek vezetni, elvezetek 500-1000 kilométert, és bár elfáradok, mégis tudok koncentrálni. Egyhuzamban egyszer levezettem 1300 kilométert.

– Autóversenyeken még részt vesz?

– Manapság már nem. De például a Hungaroringen is szoktunk biztosítani.

– Akkor Felipe Massa baleseténél is ott volt 2009-ben?

– Igen. Mentőként szolgálatban voltam, de mivel súlyos volt a sérülése, őt helikopterrel vitték kórházba. 

Ekkor megszólal a csengő. Figyelünk. A másik mentőben dolgozókat hívják, így tovább beszélgethetünk. 

– Érdekes hivatás az Önöké, de azért nem irigylem, mert rendkívül stresszes lehet. És az embernek lelkileg is fel kell tudnia dolgoznia a történéseket…

– Engem a változatosság vonzott mindig. Az embernek azonban szüksége van arra is, hogy ki tudjon kapcsolni, és inkább külső szemlélőként tegye a dolgát, mintsem hogy átélje a történéseket. Ha nem tudjuk ezt megtanulni, akkor nincsen helyünk a mentők között.
Amikor leteszem a dolgokat, önkéntelenül is törlöm a történéseket. Furcsán hangozhat ez, talán lelketlennek tűnhetnek ezek a mondatok, de ez nem így van. Önvédelemből nem vehetem magamra mindenkinek a baját, mert akkor nem tudok segíteni.
Sokan egy év után feladják az itteni munkát, mert nem bírják. Sokszor nem mondják meg a konkrét okokat, miért mennek el, de tudjuk, hogy valószínű sok lett az élmény, amit nem tudtak feldolgozni.

– Vissza tud emlékezni olyan esetre, ami önt is rendkívüli módon megrázta, megérintette?

– Ami bennem évek után is megmarad, azok a tömeges balesetek szoktak lenni. A szajoli vasúti baleset a magyar vasút történetének egyik súlyos balesete volt. 1994 decemberében történt. Annyira nagy volt a szerencsétlenség, hogy Budapestről is több mentő ment le, én is egy gépjárművel mentem oda. Délután mentünk, és egész éjszaka ott voltunk, csak másnap reggel jöttünk vissza. Folyamatosan kellett segíteni, rengeteg fiatal volt a vonaton. Ez olyan élénken bennem van, hogy még most is pontosan vissza tudok emlékezni, mi volt, mit kellett ott csinálni. A föltornyosult vagonokba beszorult sérültek közül sokat csak éjjel tudtunk kimenteni.
Vagy 1987-ben, amikor a nagy hó volt, akkor is több napig kellett egyfolytában szolgálatban lennünk. A kolontári vörösiszap-katasztrófakor is, 2010-ben a helyszínen segítettünk. Mi már akkor érkeztünk oda, amikor a száznál több sebesült ellátása megtörtént, így inkább biztosítani kellett.
De bennem él még egy eset: amikor egy 16 éves fiú szenvedett motorbalesetet, a lánynak, akit vitt, olyan belső sérülései voltak, hogy nem élte túl a balesetet. Amikor ilyen fiatal életek mennek el, az mindig megrázó.

– Családja hogyan fogadja az ön munkáját?

– Feleségem is az egészségügyben dolgozott. Itt, a mentőknél ismerkedtünk meg egymással. Tudja, milyen itt a munka, így nem nagyon kérdezi meg tőlem, mi és hogyan volt. Nem is szeretem hazavinni a problémákat. Csak így lehet ezt a munkát sokáig csinálni.

– Lelkigondozást igénybe vehetnek?

– Van rá lehetőség, de nem szoktunk. 

– A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközségbe szokott járni. Gondolom, személyes hite az, ami segíti a gondok között.

– Havonta pár alkalommal tudok elmenni istentiszteletre. Ez nekem egyfajta megnyugvást jelent. Végiggondolja az ember a munkáját, és az Isten elé viszi a gondjait. 

Aztán megszólal újra a csengő. Ez már valóban őt szólítja. Mennie kell. Embereken segíteni.