Az egyház élő halként ússzon szemben az árral – Interjú dr. Fabiny Tamással

– Mit szól ahhoz, hogy a júliusban elfogadott új egyházügyi törvényt a január 1-jei hatályba lépés előtt alig két héttel a kormánypárti többség váratlanul hatályon kívül helyezte, majd az év utolsó munkanapján lényegében változatlan tartalommal újra elfogadta. Eszerint holnaptól mintegy háromszázról tizennégyre csökken a hivatalosan elismert magyarországi egyházak száma, körülbelül hetven vallási közösség státusáról két hónapon belül dönthet a parlament, a többiek pedig – ha regisztrálják magukat – egyesületként működhetnek tovább. Ön szerint mennyi volna az optimális vagy reális szám?

– Jézus Krisztusnak egy egyháza van. Nekünk, evangélikusoknak is az a szándékunk, hogy egy egységes egyház legyen. Ugyanakkor nem baj, hogy a századok során különböző keresztény felekezetek alakultak ki, hiszen ugyanazt az Istent többféleképpen, „sokszínűen” lehet vallani és követni. Az ekkleziológiai és a közjogi szempontok nem esnek egybe. Az nem áll, hogy Magyarországon tizennégy egyház van, hiszen számos, ebből a körből kimaradt felekezet megfelel az evangéliumi tanításnak. Valaki szellemesen mondta, hogy az utolsó napon majd nem azt kérdezik meg, hogy az általad képviselt közösség kapott-e regisztrációt a magyar országgyűléstől. Persze a jogi rendezésre azért szükség van.

– Már csak azért is, mert lassan csak az nem alapíthatott „egyházat” Magyarországon, aki nem akart. Ezzel már-már egyesületi szintre került az egyházi státus, jó néhány „egyház” pedig nyilvánvalóan üzleti vállalkozás fedőneve.

– Itt két végletet láthatunk. Az egyik a több száz egyház, mert az eddigi szabályozás valóban parttalan, mondhatni túl liberális volt, rengeteg visszaélésre adott lehetőséget. Hiszen száz ember tetszés szerint alapíthatott egyházat, csupán egy cégbírósági bejegyzés kellett hozzá, és senki nem vizsgálta, ellenőrizte az adott szervezet jellegét és tevékenységét. Főleg az elmúlt tíz–tizenkét évben intézmények alapításánál az úgynevezett kiegészítő normatíva vonzó volt sokaknak, és tényleg történtek kirívó, arcpirító visszaélések, egyháznak álcázott üzleti és egyéb vállalkozások sokasága jött létre. Például állatmenhelyet tartottak nyilván egyház név alatt, vagy bicikliláncot hoztak be tömegével mint „kegytárgyakat”. Mindez rossz fényt vetett a több száz éve működő, hazai és nemzetközi beágyazottsággal, elismertséggel rendelkező egyházakra is. Másrészt a jelenlegi leszűkítés a másik véglet. Nem is 14, hanem csak 8 felekezetről kellene beszélnünk, hiszen öt ortodox és három zsidó közösség szerepel a lajtromban. Mindez azért is kifogásolható, mert hosszú időn keresztül komoly egyeztetés volt az egyházi törvény tervezetéről a kormány, a KDNP és az egyházak képviselői között, az utolsó pillanatban mégsem a közösen kimunkált változatot fogadta el az Országgyűlés.

– Több történelmi egyház képviselője, nemrég pedig a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is kifogásolta a törvényt, különösen az elismert körbe kerülő egyházak kijelölését, és több valódi egyház kimaradását. Bizonyos kisegyházakhoz közelálló politikusok, közéleti szereplők és baloldali, liberális médiamunkások pedig élesen bírálták nemcsak a kormánypártokat, hanem a történelmi egyházakat is, hogy ehhez a törvényhez adták a nevüket, és úgymond önös érdekből nem vállalnak szolidaritást azokkal, akik a „privilegizált” körből kimaradtak. Vagyis két tűz közé kerültek, önök, evangélikusok is?

– Szakértői szinten részesei voltunk az év közepéig a jogszabály-előkészítő folyamatnak, de a közösen elkészített változat valóban az utolsó pillanatban jelentősen megváltozott, mi is meglepetéssel láttuk a végül megszavazott törvény szövegét. Én is fenntartásokkal fogadtam, hogy ezután a parlament lesz jogosult az egyházak bejegyzéséről dönteni, mert ez óhatatlanul átpolitizálja ezt az ügyet. Mi azt javasoltuk, hogy továbbra is a cégbíróság objektív mérce alapján döntsön az egyházak bejegyzéséről.

– Európában nincs példa az új magyar gyakorlatra?

– Legalábbis szokatlan, hogy parlament döntsön egyházak bejegyzéséről. Nagyon hangos kritikák ugyan nem hangzottak el a törvénnyel kapcsolatban a történelmi egyházak részéről, de elmondtuk kételyeinket, fenntartásainkat bizonyos fórumokon. Sürgetően szükséges orvosolni azt, hogy az elismert körből kimaradtak olyan kisegyházak is, amelyek tagjai a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának, elismert hazai és nemzetközi gyökereik vannak, mint például az anglikánok vagy a metodisták. Ezért írtunk levelet a miniszterelnöknek december elején, hogy ezek a felekezetek is megtarthassák az egyházi státust. Egyébként lehet, hogy a metodisták kimaradásának az az egyik oka, hogy Magyarországon két metodista egyház is van.

– Érdekes módon egyes baloldali médiumokban csak a korábban SZDSZ-képviselő, s Gyurcsány Ferenc mellett nyíltan politizáló Iványi Gábor metodista közössége érdekében kampányolnak ezerrel a „jogvédők”, a MEÖT-tag Magyarországi Metodista Egyházról viszont szót sem ejtenek. Megint a szokásos balliberális kettős mérce?

– Mi egyértelműen a MEÖT-höz tartozó metodistákért emeltünk szót, de személy szerint Iványi Gábor közösségét is indokoltnak tartom egyházként bejegyezni, ettől még nem kell azonosulni az ő politikai nézeteivel. Egyébként a karitatív tevékenységük, a szegényekért és a hajléktalanokért végzett munkájuk valóban tiszteletre méltó. Rájuk is gondolva tettem szóvá, hogy nem tartom szerencsésnek az egyházi kör radikális szűkítését. A törvény karácsony előtti visszavonása, majd minapi újratárgyalása előtt pedig a református és az evangélikus egyház elnöksége levelet írt Lázár János fideszes frakcióvezetőnek, kérve, hogy bővüljön a regisztrált egyházak köre, ami a törvény tegnapi újbóli elfogadása során sajnos nem valósult meg. A jelen szabályozást nem tartjuk jónak, ugyanakkor nem szeretnénk egy platformra kerülni a balliberálisokkal és a szocialistákkal a kormánypártok bírálatában sem.

– Nem éppen az gerjeszt sok indulatot, nemegyszer alantas támadásokat, hogy egyes felekezetek közmegítélésénél összekeverednek az egyházi és a politikai szempontok, illetve érdekek? Mint például a Hit Gyülekezetével kapcsolatban.

– Isten őrizze az egyházakat attól, hogy a pártok a maguk ízlése szerint próbáljanak közöttük különbséget tenni! Ez nem a politika feladata. Sem jobboldali, sem baloldali politikusok nem osztályozhatják az egyházakat. Elképzelhetőnek tartom, hogy politikai megfontolás van a Hit Gyülekezetének a KDNP-s javaslat ellenére történt beemelése mögött. Ez a mi híveink körében is meglepetést, sőt helyenként zavart okozott. Nem állítom, hogy ezek a vélelmek teljesen megalapozatlanok, ugyanakkor úgy látom, a Hit Gyülekezete sokat változott – mégpedig pozitív irányban – ahhoz képest, amilyen akár néhány éve is volt. Teológiailag nekem nem kell minden egyházzal egyetértenem, de ettől még nem vonom kétségbe a létezéshez és a nyilvános tanításhoz való jogukat. Ugyanezt gondolom a világvallások nálunk is működő közösségeiről, például a muszlimokról vagy a buddhistákról.

– Vagyis nem ért egyet azzal a váddal, hogy az új egyházügyi törvény kapcsán a történelmi egyházak összezárták a soraikat, hogy háttérbe szorítsák a kisegyházakat és a rendszerváltás után alapított új felekezeteket?

– Legyünk önkritikusak: a történelmi egyházak azért többnyire hallgattak. Nem zárták össze a soraikat, de „elszenvedték” azt, ami történt velük. Nem igazán voltak, voltunk proaktívak, főleg azután, hogy azt láttuk, az általunk is kimunkált törvénytervezet átíródik és helyette valami mást fogadnak el. Ezután minden egyház föltette a kezét, és azt mondta, hogy itt olyan folyamatok történnek, amelyeknek mi nem vagyunk a részesei. Nagy bajnak tartom, hogy a kormány nem konzultál érdemben az egyházakkal. Azt sem szeretném ugyanakkor, hogy az emiatt megfogalmazott elégedetlenségünkkel számunkra hiteltelen politikai erőkkel kerülnénk egy platformra.

– Az a tény, hogy a kormánypárti többség végül nem az egyházakkal egyeztetett törvénytervezetet fogadta el, és nem vette figyelembe az önök ismételt kérését sem, nem éppen az egyik bizonyítéka annak, hogy nem létezik az állam és a történelmi egyházak baloldalon máig imamalomszerűen ismételgetett „összefonódása”?

– Szerintem általában véve nincs szó összefonódásról, bár azt a kritikát én is el szoktam mondani, hogy vallás és politika néha összekeveredik, főleg a nyilvános retorikában – de nem annyira egyházi tisztségviselők, mint inkább egyes, magas rangú politikusok részéről, és ez félreértésre ad okot. Az állam és az egyház szétválasztásának a retorika szintjén is meg kell valósulnia. Egyébként én még az előző, szocialista kormányzat idején elmondtam egy rádióműsorban, várom már azt az időt, hogy egy polgári kormány kritikusa lehessek. Ezzel színt vallottam politikai rokonszenvemről, ugyanakkor arra is utaltam, hogy az egyház a polgári kormánynak is egyenrangú, tőle független partnere kíván lenni, a kritikus szolidaritás jegyében. Az egyház ugyanis nem természetes szövetségese egyetlen pártnak vagy kormánynak sem, a szövetségért kölcsönösen meg kell dolgozni, egymás szabadságának és önállóságának tiszteletben tartásával. Rossz tapasztalataink egyébként nemcsak baloldali, hanem jobboldali kormányokkal és önkormányzatokkal is vannak.

– Posztmodern, eszmeileg zűrzavaros, értékrelativista, „politikailag korrekt” korunkban, amikor a keresztyén hit és vallásgyakorlat egyre inkább gyengül és visszaszorul, az állam és az egyházak szétválasztása helyett nem inkább az állam és az egyházak folyamatos párbeszédét és szorosabb együttműködését időszerű és indokolt felvetni, támogatni, szorgalmazni a közjó, és a nemzet fennmaradása érdekében?

– Az elválasztás azért kell, hogy megtörténjék, hogy egyértelmű legyen a szereposztás és világos a munkamegosztás. Az egyház akkor tud egyház maradni, ha kívülről senki nem szólhat bele az életébe, másfelől az egyház ne akarjon politizálni! Amikor egyesek az egyházak társadalmi szerepvállalását, szolgálatát kifogásolják, azért tévednek, mert összekeverik az államot a társadalommal. A társadalomnak, az embereknek szükségük és igényük van az egyházak szolgálatára, segítségére, vigasztalására, és természetes, ha az egyházak meg akarnak felelni ezen igényeknek, miközben az evangéliumi missziójukat igyekeznek betölteni. Ennek érdekében valóban szükség van az egyházak és az állam, a kormányzat – mint két egyenrangú fél – folyamatos, érdemi párbeszédére. A problémát a mi részünkről abban látom, hogy a másik fél részéről nemigen látjuk azt a megfelelő felhatalmazással és befolyással bíró partnert, akivel a legfontosabb kérdésekről nemcsak tárgyalni tudunk, hanem meg is állapodni, és aki a megállapodást képes a gyakorlatba ültetni.

– Az Orbán-kormány másfél éve alatt nem sikerült ebben előrelépni az előző nyolc év szocialista–balliberális egyházmellőző-kiszorító kormányzásához képest?

– De igen, több tekintetben történtek pozitív változások, az egyházi közszolgálati intézményeknek járó, de korábban jogellenesen visszatartott kiegészítő normatív támogatás kifizetésétől az egyházi kárpótlási folyamat közelgő, a történelmi egyházak számára örvendetes lezárásáig. Egy lényeges kérdés maradt még nyitva: valamikor elő kell venni majd a kommunista diktatúra által elvett egyházi földek rendezését, például azért, mert 1948 előtt az egyházi iskolákhoz mindig tartoztak saját földek. Persze ebben a kérdésben az egyházaknak önmérsékletet kell tanúsítaniuk. Másfelől ki lehet mondani azt a társadalmi elvárást, igényt is, hogy az egyházak teljesen tartsák el magukat, ne kapjanak semmiféle állami támogatást, de ennek az az előfeltétele, hogy kapják vissza korábbi tulajdonukat, vagy legalább egy részét, és azzal gazdálkodjanak.

– Válság, adósság, megszorítás, szegénység, bizonytalanság – ezek az elmúlt év talán leggyakrabban előforduló szavai, korántsem csupán idehaza. Németországban jellemző módon a „haragpolgár” (Wutbürger) lett tavaly az év kifejezése. A növekvő gazdasági, szociális problémák, nehézségek közepette az egyházak mennyire tudnak részt vállalni a teherviselésben, a rászorult emberek mindennapi gondjainak-bajainak kezelésében, a feszültségek, indulatok csillapításában?

– Az egyházak társadalmi szolgálatában hagyományosan, mondhatnám, jól bejáratottan jelen van a karitatív munka, a segélyezés, a szociális- és betegellátás, nekünk, evangélikusoknak is több városban vannak jól működő intézményeink. Inkább azt emelném ki, hogy az új szükségletekre újszerű módszereket, formákat kell kitalálnunk. Például észre kell vennünk, hogy a gazdasági válság, a szociális gondok következtében megromlott a társadalmi légkör, az emberek türelmetlenek, idegesek, indulatosak, gyorsan egymásnak ugranak. Ha valahol, itt, a mindennapi élet sűrűjében kell jobban az egyháznak – a tagjain, hívein keresztül – jelen lennie, és jó szavaival, segítő cselekedeteivel kovászként, sóként átjárnia a társadalmat. A mai, gyakran feszült, irigy, gyűlölködő, haragvó légkörben nyugtatni, békíteni kell az embereket, a „haragpolgárokat” a lakóhelyi közösségben éppúgy, mint a munkahelyen, az utcán, a tömegközlekedésben, a hétköznapi konfliktusok során, és természetesen a közéletben is. Még akkor is vállalni kell a békítő, közvetítő szerepet, ha ez időnként és helyenként nem népszerű, sőt kockázatos. Mások mellett különösen fontos feladatuk az egyházaknak is, hogy tagjaik személyes példamutatásával és a közgondolkodás, közhangulat erőteljesebb formálásával ne találjanak nagy számban támogatókra a szociális válságot, az emberi nyomorúságot meglovagoló bűnbakkereső, kirekesztő, gyűlölködő, mások emberi jogait és méltóságát súlyosan sértő, szélsőséges nézetek és törekvések.

– Ennek egyik feltétele az volna, hogy a tömegmédiában – főként, bár nem csupán a közszolgálati csatornákon – a hitüket megvalló közéleti szereplők, értelmiségiek, szakértők és egyszerű emberek az elmúlt húsz évben tapasztaltnál gyakrabban kapjanak szót és elmondhassák véleményüket fontos közdolgokban, erkölcsi és világnézeti kérdésekben. Mint gyakorlott újságírót, volt televíziós szerkesztőt kérdezem, lát-e erre esélyt?

– Igen, de hozzáteszem, az lenne a jó, ha a több megszólalási lehetőség nem korlátozódna a hivatásos egyházi emberekre, és nem is az egyházaknak fenntartott műsoridőre. Oda kéne eljutni, hogy hitvalló, tanúságtevő keresztények is elmondják a véleményüket világi műsorokban, bármilyen társadalmi kérdésről, közügyről. Az egyház ugyanis a protestáns felfogás szerint nemcsak a klerikusokból, hanem a laikus hívekből is áll. Ha sok keresztény ember elmondhatja és el is meri mondani világi médiumokban, műsorokban a véleményét például a házasság, a család, az abortusz, az eutanázia, vagy akár a gazdasági, szociális gondok kérdésében, annak valószínűleg nagyobb hitele és súlya van, mintha egy püspök fejti ki e kérdésekben az egyháza hivatalos álláspontját. Ebben az összefüggésben szeretném, ha az egyházi rádió- és tévéműsorok kevésbé belterjesek lennének, vagyis nemcsak a szorosabban vett egyházi témákkal foglalkoznának. Azt szeretném, ha a keresztények proaktív módon és társadalmi arányukhoz hasonló mértékben élhetnének s élnének a nyilvánosság lehetőségeivel. Ahogy Jézus tanította apostolait: amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek, kovászként járjátok át a tésztát, hogy kenyér lehessen belőle. Úgy látom, az átalakuló közmédia vezetői általában nyitottak és fogadókészek erre, de még ki kell munkálni, hogy a konkrét társadalmi, kulturális, gazdasági és egyéb műsorok készítésében hogyan vehetnek részt, szólalhatnak meg elkötelezett keresztény emberek. Például a gazdasági, pénzügyi válság okainak és kezelésének kérdésében a hívő keresztényeknek markánsan más a szemléletük és a véleményük, mint a világi közgazdászok, politikai és pénzügyi szakértők többségének. A keresztény embernek ugyanis nem a szerzés és a fogyasztás, hanem a létezés, a teljes, örök élet a központi érték, és ha ezt kellő súllyal képviselni tudjuk, talán gyorsabban megtaláljuk a válságból kivezető utat.

– A keresztyén embereknek azért is nehéz megszólalni, mert legtöbbször árral szemben kell úszniuk. Ön gyakran vállalja a többségi állásponttal, sőt a hatalommal szembeni kritikus hangot, ami azért nem jellemző a történelmi egyházak vezetőire.

– Azt vallom, amit Péter és János apostol mondott az őket felelősségre vonó nagyhatalmú főtanács előtt, hogy „nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk”. Legyen szó a hajléktalanokról, a romákról, a családokról, vagy az említett egyházi törvényről, nekünk mindig a lelkiismeretünkre kell inkább hallgatnunk, és nem a hatalom oldalára állnunk. Éppen azért van lelkiismeret-furdalásom, mert amikor elfogadták a hajléktalankérdést kriminalizáló törvényt, az egyházi vezetők között én sem emeltem föl a szavam, pedig ez a törvény részben fölösleges, részben végrehajthatatlan, legfőképpen pedig embertelen. Természetesen valamilyen megoldást kell találni arra, hogy emberek életvitelszerűen ne az utcán, közterületen lakjanak, háljanak és végezzék biológiai szükségüket, de a hajléktalanokat elzárással és pénzbírsággal fenyegető szabályozás rossz. Szerintem az a jó megoldás, amit mi csinálunk több városban: olyan hajléktalanszállókat kell létesíteni és üzemeltetni, ahova nem félnek bemenni ezek a szerencsétlen emberek, mert emberségesen bánnak velük. Az is fontos, hogy a lehetőségeink szerint segítsünk azoknak a nehéz helyzetbe került devizahiteles egyháztagjainknak, akik nem tudják fizetni a lakásrészletüket. Jó példának tartom a református egyház mentőöv programját, amely pénzbeli albérlet-támogatást és életmód-tanácsadást is nyújt a hitelük törlesztésére képtelenné vált, kilakoltatott gyermekes családoknak. Igazán jelentős segítséget azonban az egyházak akkor tudnának adni több százezer bajba jutott devizahiteles családnak, ha visszakapnák annak idején elvett vagyonukat, és azzal tudnának sáfárkodni.

– Az tud segíteni a rászoruló, elesett, gyenge felebarátján, honfitársán, aki erős, meg tud állni a saját lábán. Nyilván nem véletlenül helyezte ön egyházkerületének novemberi közgyűlésén a jövő évi egyházi munkaprogram fókuszába a megerősödést. Hol, miben szükséges és lehetséges megerősödnünk?

– A 2012-es év jeligéje egyházunk számára Pál apostol második korinthusi levelének e verse, amit Jézus mond Pálnak: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Ezt úgy helyes értelmezni, hogy mi gyarló emberek önmagunkban erőtlenek vagyunk, de Istentől kérhetünk és kaphatunk erőt feladataink elvégzéséhez. Ennek az igének a fényében azt tartom az egyik legfontosabb célnak, hogy az egyház megerősödjön hitében, híveiben, közösségeiben, a keresztény kérdések és válaszok hiteles megfogalmazásában és bátor képviseletében. Az egyház ne döglött halként sodródjon a „fősodorral”, de élő halként ússzon szembe az árral. A magunk megerősítése után következik a többiek erősítése, vigasztalása. Luther mintegy fél évezrede azt írta az egyházról, hogy az a testvérek kölcsönös beszélgetése és vigasztalása. Én püspökségem elején a beszélgető egyház modelljét hirdettem meg, és úgy látom, ez jó úton van a megvalósulás felé. Öt-hat év elteltével úgy érzem, most a vigasztalás ideje van itt. Üljünk le, álljunk oda a bajba jutott ember mellé, figyeljünk rá, és segítsünk neki, ha mással nem tudunk is, legalább jó szóval. Emellett nagyon fontos feladat a családok, a házassági kapcsolatok erősítése, beleértve a lelkészcsaládokat is, mert a társadalom bizalmi tőkéjének, összetartozásának, együttműködési készségének és képességének alapját az egészséges, harmonikus, gyarapodó családok alkotják. A diakóniai és a társadalmi szolgálatunk erősítését azért hangsúlyozom, mert a gazdasági, pénzügyi nehézségek miatt új emberi nyomorúságokkal, válsághelyzetekkel találkozunk. Az új kihívásokra válaszolva a történelmi egyházak létrehoztak egy keresztény roma szakkollégiumi hálózatot, az evangélikus egyház Nyíregyházán vállalta a kollégium fenntartását, amely szeptemberben indult húsz roma diákkal. Ez a kezdeményezés fontos lépés a cigányokat és a magyarokat elválasztó fal lebontásában, a mélyszegénységben élő roma fiatalok felemelésében, a leendő cigány értelmiség felnevelésében és helyben tartásában. Az sem baj, ha ez az új cigány értelmiség minél nagyobb mértékben keresztény elkötelezettségűvé válik. Egyébként az egyházi oktatási intézmények is sokat tehetnek a társadalomban meglevő cigányellenes nézetek és megnyilvánulások visszaszorításáért.

– A jelen sokasodó gondjai, problémái, feladatai közepette jut-e idő és energia a reformáció 500. évfordulós ünneplésének előkészületeire?

– Folyamatosan a tavaly elfogadott menetrendünk szerint készülünk a 2017-es évfordulóra, a Luther fellépésével kezdődő szellem- és világtörténeti fordulatra. Most ősszel jelent meg egy 12 részesre tervezett, tudományos igényű Luther-sorozat első kötete. Azt valljuk továbbá, hogy amit egykor a könyvnyomtatás jelentett a reformáció életében, azt a szerepet ma a digitalizálás játszhatja. Ezért – nem kevés anyagi ráfordítással – óriási méretű digitalizálási program keretében teológiai és egyéb művek sokaságát tesszük elektronikusan is hozzáférhetővé. Folyik annak az Evangélikus Múzeumnak a bővítése és korszerűsítése, amely Luther Márton eredeti, kézírásos végrendeletét tárhatja a látogatók elé. Vagy említhetem a szívemhez talán legközelebb álló vállalkozást: Richly Zsolt rajzfilmrendező – Lackfi János íróval együttműködve – 13 részes sorozatot készít Luther Márton életéről. E nemzetközileg is piacképes vállalkozáshoz keresünk most támogatókat. Folytatjuk aztán a tematikus évek szervezését is. Most „a reformáció és a nők” éve következik, ami azért is érdekes, mert a magyar protestantizmus történetében jelentős szerepet játszottak a nők. Szeretnénk, ha a magyar parlament a reformáció évének nyilvánítaná 2017-et. Mi, magyar evangélikusok mindenesetre protestáns és katolikus testvéreinkkel együtt már javában tervezzük, hogy méltóképpen megemlékezünk a fél évezredes évfordulóról és későbbi hatásairól, ma is érvényes üzenetéről. Nem tévedés: szükségesnek és lehetségesnek tartom a katolikusok bevonását is a reformációi megemlékezésekbe. Ma már nem a kölcsönös kiátkozás, hanem ellenkezőleg, egymás értékeinek megbecsülése, az egymástól és közös Urunktól való tanulás jellemezheti egyházaink életét.