Albert Schweitzertől Közép-Ázsiáig, avagy misszió a XXI. században

– Miért pont Közép-Ázsiába ment? Hogyan merül fel egy informatikusban, hogy misszionáriusként végezzen önkéntes munkát egy távoli iszlám országban?

– Egy olyan szervezet segítségével, illetve munkatársaként jutottam ki, amely keresztyén szakembereket közvetít főleg muszlim és hindu országokban működő keresztyén hátterű szervezetek, vállalkozások, cégek számára, ezzel segítve a sokszor csak hátrányosan megkülönböztetett, de gyakran kifejezetten üldözött keresztyének életét, életben maradását. Mindenféle szakterületre keresnek és közvetítenek szakembereket, így itt is voltak az ápolóktól a gazdasági szakemberekig az élet legkülönbözőbb területeiről önkéntesek. Ami engem illet, már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy informatikusként önkéntes munkát vállalva kipróbálhassam magam. A küldő szervezet többek közt Nepálban, Jemenben és ebben a bizonyos országban ajánlott önkéntes-munka lehetőséget, és az utóbbi felkérésre mondtam igent. A szervezet munkatársai közül többet megismerhettem egy budapesti előadáson, így a választás arra az országra eshetett, ahol ismerősök is dolgoztak. 

– Mit jelent a misszió ma? Mi motiválta akkor, amikor úgy döntött, hogy otthagyja az állását, a családját és hónapokra elmegy egy ismeretlen, sőt ellenséges közegbe saját költségén, hogy ott ingyen dolgozhasson? 

– Elég régóta járok az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) alkalmaira, ahol gyakran voltak olyan előadások, amik arra serkentik az embert, hogy mások élményei után testközelből a gyakorlatban tapasztalja meg az önkéntesség szépségeit, kihívásait.
Hogy miért fontos a misszió? Az első gondolatom a kérdés hallatán, hogy el kell menni, meg kell ismerni a kisebbségi-keresztyén közösségek életét, és azonnal világossá válik. Olyan keresztyénekkel ismerkedtem meg, akik az elmúlt mondjuk tíz évben kerültek kapcsolatba a keresztyénséggel és az ő bizonyságtételük és életük bátorító.
Az egyik kollégám elmesélte, hogyan változott meg az élete az öngyilkosság határáról a hívő vallásosságig. Egy másik pedig az alkohol és drog rabságából szabadult a keresztyén hit és közösség segítségével. 

– Hogyan kell elképzelni a XXI. században a missziói munkát? Folyik aktív térítés, ahogy az esetleg sokunk romantikus fantáziájában él, vagy ma már mások a módszerek?

– Ami engem illet, én nem végeztem úgymond hittérítői munkát, de ez általában is igaz a külföldi önkéntesekre. Téríteni inkább a helyi keresztyének szoktak. Mi a saját szakmánkban nyújtunk segítséget, hogy megkönnyítsük a helyi közösség életét. Nekem például egy a helyi viszonyokra szabott adatbázist kellett létrehoznom egy kisipari termeléssel és kereskedelemmel foglalkozó kisvállalkozás számára, ami nyilvántartja a raktárkészletet, eladásokat, segít a költségelemzésben, és még sorolhatnánk. 

– Miért fontos ezt a helyszínen végezni? Az ember azt gondolná, hogy ma már az ilyesmit az interneten keresztül a távolból is meg lehet oldani, nem kell a személyes jelenlét. Mi az oka, hogy mégis oda kellett utaznia?

– Ennek is két oldala van. Egyrészt a specifikáció alatt jó, ha személyesen is tudunk találkozni, sokkal hatékonyabb így, másrészt számomra fontos volt, hogy a közösség részeként megismerhessem a helyiek életkörülményeit, az önkéntesek munkáját, részévé akartam válni az ő életüknek. 

– Mi volt a legemlékezetesebb élmény, amire a legszívesebben gondol vissza?

– Nehéz választani egyet-egyet a sok élmény közül. Talán a hosszú beszélgetések a helyiekkel, a lelkesedésük, megtérés-történeteik. Érdekes volt felfedezni néhány ősi közös szót, ami a nagy távolság miatt különösen is megérinti az embert. Azt hiszem, érdemes volna a nyugati keresztyéneknek kipróbálni magukat a kisebbségi-keresztyén létben, jobban értékelnénk, amink van. Átélhettem a súlyát a döntésnek, hogy elmenjek-e egy illegális gyülekezeti alkalomra, vagy maradjak inkább otthon a biztonságban. Meg kell mondjam, sokszor győzött a félelem és otthon maradtam, pedig vágytam rá, hogy közösségben halljam az igét és ne csak az interneten. Mindenesetre érdekes volt ott valahol Közép-Ázsiában hallgatni a Kossuth Rádión például Kovács László evangélikus lelkész igehirdetését Dunakesziről, jól esett a magyar szó ott a távolban... 

– A beszélgetésnek erre a pontjára érve az olvasóban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért olyan fontos a titoktartás, illetve a titkolózás?

– Az engem küldő szervezet sok olyan országban végez munkát, ahol hivatalosan tilos mindenféle missziós tevékenység végzése. Ez az adott közép-ázsiai ország is ilyen volt, és bár konkrét térítő munkát nem végeztünk, éppen a törvények betartása végett, mégis a keresztyén közösségek bármilyen támogatása veszélyes vállalkozás lehet. Mégis fontos, amit egy ilyen szervezeten keresztül az önkéntesek végezhetnek. Láttam a mindennapi vallási elnyomás alatt élő testvérek bizonyságtételeit, meghallgattam megtérésük történetét, bepillanthattam küzdelmes mindennapjaikba. 

– Ha útravalót, tanácsot kérne egy leendő önkéntes, mit javasolna neki? Van-e olyan tanács, amit szívesen megosztana?

– Mindenképp javaslom, hogy sokat imádkozzon, hogy az elhívás nagyságát és valódiságát mérlegelni tudja, hiszen gyakran olyan helyzetekre is fel kell készülni, amire amúgy nem számítunk a mindennapi életünkben. A természeti csapásoktól, a mindennapi élet nehézségein át akár a terror-veszélyig sok minden előfordulhat, jól jön a bizonyosság, hogy nem csupán saját elhatározásból keveredtünk az adott helyzetbe, hanem van, aki mögöttünk áll és védelmez a veszélyben. 

– Mi volt az a pont amikortól úgy érezte, hogy igen, indulni kell?

– Mindenek előtt Albert Schweitzer életrajzát említeném, ami már gyerekkoromban nagy hatást gyakorolt rám. Ahogy már említettem, régóta járok az EKME előadásaira, ahol sokat hallani az egyesület és partnerszervezeteinek munkájáról.
Egyszer csak azt kezdtem észrevenni, hogy egyre sűrűsödnek a jelek, amik a külmisszió felé terelték a gondolataimat. Jelentős fordulópont volt, amikor az utcán azzal szólított meg egy ismerős, hogy hallott egy pont nekem való lehetőségről. Ekkor már komolyan elgondolkoztam, hogy ez már talán valóban elhívás, ha nem csupán bennem merül fel a gondolat, de környezetem is folyamatosan ezt közvetíti. 

– Egyedül indult útnak? 

– Igen, egyedül, de természetesen ott már vártak, és egy igazi közösségben élhettem. 

– Ha valaki eljut addig a pontig, hogy valóban ezt az utat látja követendőnek, és elhatározza, hogy önkéntesnek áll, mivel kezdődik a szervezés, mi a menete a kapcsolatfelvételnek?

– Volt egy interjú, egy úgymond felvételi elbeszélgetés. A szervezet segít országot, megfelelő munkát találni, ahol az önkéntes tevékenykedhet, viszont pénzbeli támogatást nem biztosítanak. Az anyagi fedezetet mindenkinek magának kell megszervezni, támogatókat, szponzorokat találni, akik aztán az önkéntes imádságos és anyagi hátterét biztosítják. Nekem ezt a hátteret elsősorban az EKME jelentette, akik a repülőjegyemet térítették, amit ezúton is szívből köszönök nekik.