Aki az ötvenes években is misszionált – Beszélgetés Bánffy Györgyné Sátory Tildával

– A legsötétebbnek nevezhető ötvenes években úgynevezett flanelográfiás, gyerekeknek szóló missziói programmal járta az országot. Mit is jelentett ez konkrétan és hogyan jött ez a missziói felkérés?

– 1948-ban érettségiztem, aztán felvettek az egyetemre, magyar-angol szakra. Ezután jött a fordulat éve és kaptam egy levelet az egyetemről, hogy mivel az angol szak túlterhelt, engem áttesznek a marxizmus tanszékre. Év végéig még ott maradtam, de aztán otthagytam az egyetemet. Akkor már régen konferenciákra jártam, gyerek bibliaköröket vezettem, és pont akkor jött a felkérés az evangélikus egyháztól, nem mennék-e el gyerekmisszionáriusnak. Egy amerikai misszionárius nő járt akkor Magyarországon, az ő találmánya volt ez a flanelográf. Ez azt jelentette, hogy egy nagy állványon, óriási flanel háttéren a bibliai történet háttere volt felragasztva – Jordán folyó, Jeruzsálem…stb. Erre a háttérre a bibliai történet szereplőinek, megrajzolt, kifestett, flanellel hátul megragasztott képeit helyeztük. Ahogy meséltem a történetet, a szereplőket úgy mozgattam ide-oda ezen a háttéren.

– A gyerekek szerették ezeket az előadásokat?

– Ebben az időszakban még nem volt rádió, televízió, a gyerekek tátott szájjal nézték ezeket az előadásokat. Ez volt számukra a mozi, hihetetlen élményt jelentett ez az előadás számukra.

– Ez az időszak azonban az egyházak életében sem volt könnyű korszak, hiszen beszorították a működést a templomok belsejébe.

– Való igaz, hogy a gyerekeket nem lehetett az iskolában hittanórára beíratni, csak a templomban lehetett számukra gyerek bibliakört tartani. A misszió az úgy zajlott, hogy egy-egy gyülekezetbe lementem egy hétre, a szülők a munka után, késő délután elhozták a gyerekeket a templomba és ott tartottam nekik egy evangelizációt. Mindig megtelt a templom, mert a háború után az emberek ki voltak éhezve Isten igéjére. Megtanultunk egy-egy éneket, bibliai igét az alkalmon, majd a végén pár szót szóltam a szülőkhöz is arról, hogy milyen felelősségük van a gyermek lelki nevelése iránt, és hogyan lehet ilyen körülmények között is Istenhez vezetni őket. 20-25 bibliai történet volt így feldolgozva.
Akkoriban a Luther Otthonban kaptam szállást, ez része volt az úgynevezett fizetésemnek. Benczúr László volt a vezetője az otthonnak és egyben a gyerekmissziónak is. Ő nagyszerű ember volt, korábban egyetemi lelkészként is ismertem, olvasott, kulturált, mély hitű ember volt, akinek egész élete hiteles volt. Ő szervezte az útjaimat.

– Majdnem három évig végezte ezt a missziót. Nem félt attól, hogy megbüntetik emiatt?

– Fenyegetettséget én a magam nem éreztem. Mire felfigyeltek rám esetleg a környéken, addigra én már egy másik gyülekezetben voltam. Ilyenkor a fogadó gyülekezet lelkészét idézték be, és rajta csattant az ostor. Tehát a fogadó gyülekezet lelkészének tudatában kellett lennie azzal, hogy esetleg őt meghurcolják ezért. De mindenki szívesen vállalta ezt a kellemetlenséget a misszióért. Az tény, hogy egy-egy gyülekezetbe kétszer nem mehettem vissza. Ráadásul Benczúr László, aki gyakorlatilag a főnököm volt, szintén maga vállalt felelősséget ezért a munkáért, ő fedezte végső soron az én dolgaimat. A misszió úgy ért véget, hogy végül teljesen betiltották.

– Mi lett a bábokkal?

– Szétosztották gyülekezetekben. Úgy tudom, hogy több gyülekezet is kapott belőle és így ők tovább folytatták kicsiben a munkát.

– A szövegeket ki írta?

– Benczúr László szerkesztette akkoriban a gyermekmissziói folyóiratot, amely a vasárnapi iskolához adott minden vasárnapra egy igén és feldolgozta azt, hogy mit kell csinálnia annak, aki a gyerek bibliaórát tartja. Részt vettem ebben a munkában és a leglátványosabb történeteket elkészítettük flanelográfra. Volt a Luther Otthonban egy főiskolás fiú, Buhász Gyurka, aki csodálatos művészi hajlammal volt megáldva, ő készítette a képeket nekünk.

– Hogy érzi, a mai gyerekek között milyen lenne egy ilyen misszió fogadtatása?

– Nagy a konkurencia, a tévé, a videók, a DVD-k... Az unokáimat elnézve mondhatom, hogy a mai gyerekek annyira gyors gondolkodásúak és hozzászoktak ahhoz, hogy az események gyorsan peregnek, hogy ez nekik már túlságosan unalmas és vontatott lenne.

– Arról nem beszéltünk még, hogy milyen indíttatásból vállalta ezt a missziói munkát?

– Soproni vagyok, édesapán a Soproni Evangélikus Gyülekezet felügyelője volt, aztán egyházmegyei felügyelő is volt. Templomba járó, bibliaórás család voltunk. Édesapámat behivatták a pártbizottságra és mondták neki, hogy „hallottuk, hogy ön templomba jár, bár iskolaigazgató. Ugye ez nem igaz?” Mire apukám azt felelte, hogy ez így ebben a formában nem igaz, mert nem csak hogy templomba jár, de emellett bibliaórára is járok, gyülekezeti felügyelő is vagyok, presbiter is vagyok…, mire a párttitkár azt felelte neki, hogy „Menjen haza, mi nem találkoztunk egymással, soha nem is beszéltünk, nem akarok tudni erről!”

Három diplomájával végül egy elemi iskolában tanított, de élete végéig gyerekekkel foglalkozott, tanár maradhatott, így ezt nem érezte sosem hátránynak. Börtönbe nem csukták, szankciók nem érték, megúsztuk.

Tehát gyermekkorom óta mondhatom, hogy hitben nőttem fel, nem volt egy váltás az életemben hívő és nem hívő korszak.
17 éves koromban Balikó Zoltán vezetésével részt vettem egy gyenesdiási konferencián és ez a konferencia segített abban, hogy tudatosuljon és megerősödjön az, amit már addig is tudtam, hogy Isten szeret, Isten velem van, Isten nekem megbocsátott, Krisztus értem jött. Lassú hitbeli fejlődés volt, lassan alakult a hitem egyre mélyebbre és mélyebbre. Egyre jobban magához láncolt Isten szeretete.

– A misszionálás után hová ment dolgozni, esetleg tanult valahol?

– Nem mentem vissza az ELTÉ-re, hanem inkább a gyógypedagógiát választottam, a gyerekmunka miatt. A főiskolára „protekcióm” volt, hiszen az azt vezető Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra esküvői tanúnk volt. A gyógypedagógiai képzés akkoriban rendkívül összetett volt, a vakokkal, süketekkel, értelmi fogyatékosokkal együtt foglalkoztunk, gyakorlatilag a szakma mindegyik részét megtanultuk. Utána még elvégeztem a logopédus szakot is.

– A végzés után hol helyezkedett el?

– A Csalogány utcai intézményben súlyosan fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam. Őket tanítottam pár évig, majd a Margit körúti kisegítő iskolába kerültem, ahol már enyhén fogyatékosokkal foglalkoztam. Úgy érzem, hogy eredményes volt ez a gyógypedagógiai szervezettség. A mai integrálással nem értek egyet. Annakidején külön tudtunk mindegyikkel egyénileg foglalkozni és tudtuk, mi az, ami neki jó, mindenkit a saját képességeinek a plafonjáig tudtunk elvinni.

– Hívő emberként tudott nekik beszélni Jézusról?

– Sajnos erre nem voltak fogékonyak. Egyszer elvittem őket egy kiállításra, ahol volt egy feszület is. Valaki megkérdezte, „ki az a pacák, aki ott lóg?” Erre megpróbáltam nekik válaszolni, de nem nagyon értették. Egyszer volt egy sikerélményem. Egy kis fogyatékos gyereket gyógypedagógusként el tudtam odáig vinni, hogy kijárta a kisegítő iskola nyolc osztályát és utána elment dolgozni, esti tagozaton pedig elvégezze a gimnáziumot.