Afrikában önkéntesként – Interjú Bence Zsófi Anna gyógytornásszal

– Bejöttek várakozásaid Kenyát és az ottani munkádat illetően?

– Igen. Először azt hittem, hogy ez csak pár hónap lesz az életemből, de most, hogy hazajöttem, úgy érzem, ottmaradt a szívem egy darabja. Valamikor mindenképpen szeretnék majd visszamenni oda.

– Önkéntesként dolgoztál…

– Miután belevágtam ebbe az önkéntességbe, akkor jöttem rá, hogy ez nagyon drága dolog. Nem véletlenül a gazdagabb nyugati országok fiataljainak adódnak ilyen lehetőségek és Magyarországról kevesen vállalják az efféle küldetést. Szerencsés voltam, mert az EKMÉ-től is sok pénzt adtak erre, illetve az Északi Egyházkerület és a Kelenföldi Gyülekezet is támogatott.

– Odakint a szakmádban tudtál dolgozni, vagy másféle elfoglaltságod volt?

– Nairobiban egy irodában dolgoztam. A Heart to Heart nevű szervezet egy árva, illetve hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó projekt, az ő dokumentációjukat hoztam rendbe. Készítettem egy adatbázist, és egy internetes honlapot is. Kawangware nyomornegyedében gyűjtöttem össze a támogatott gyerekekről a hiányzó adatokat, amelyek addig borzasztóan hiányosak voltak, így sok utánajárást igényelt a rendszerezés. Van egy gyermekétkeztetési támogatás is itt, amit magyar adományokból, az EKME gyűjtéséből pénzelnek. Tapasztalatom szerint a legjobb helyre, közvetlenül azokhoz jutnak el a pénzek, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Bálint Beáta magyar misszionárius vesz részt ebben a tevékenységben, és nagyon lelkiismeretesen végzi a munkát.
Két hónapig Maralalban, vidéken voltam, ahol sérült gyerekek otthonában, gyógytornászként tevékenykedtem.

– Hány gyereket tartanak nyilván ebben az intézményben?

– 135 gyereket regisztráltak, akik mindannyian fogyatékosak: van, aki fizikailag, van, aki szellemileg, sokan pedig halmozottan sérültek. Kenyában a Samburu megyében élő samburu törzs alapfelfogása az, hogy a beteg gyerekeket nem nevelik fel. Kiteszik valahová, fa alá, árokpartra, de az is előfordul, hogy élve temetik el őket. Az intézetben lévő gyerekek egy része ilyen talált gyerek, sokukról nem tudják, mikor születtek, csak ránézésre és nevüket is később adják nekik. Élnek azonban közöttük olyanok is, akiknek tudják, kik a szüleik és haza is szoktak látogatni hozzájuk.

– Ki működteti az intézményt?

– Az intézmény gyakorlatilag privát kezdeményezés, egy samburu nő áll mögötte, aki sok támogatót gyűjtött, sőt a kenyai államtól is kap rendszeres támogatást.

– Tudtál Kenyában igazi lelki-missziói tevékenységet is végezni?

– Lehet, hogy érdekes lesz, amit mondok, de az afrikai embereknek nincsen szükségük a misszióra, sőt, inkább ők jöhetnének hozzánk misszionálni. Sokkal mélyebb és erősebb hitük van, mint nekünk. Sokkal többen járnak templomba, mint nálunk és egyértelmű, hogy szinte mindenki keresztény. Azt hiszem, ők misszionáltak engem az ottlétem alatt.

– Az emberben másféle kép él, ha Afrikára gondol…

– Nagyon sok keresztény egyház van az országban, és elég könnyen lehet egyházat alapítani. Nairobiban például van egy utca, ahol 11 különböző felekezethez tartozó keresztény templom áll.
Az ottani evangélikus-lutheránus egyház egy konzervatív felekezet. Amit Luther Márton nem mondott, az egyszerűen nincsen. A könnyűzenét a templomokban sok lelkész ellenzi, csak korálokat, zsoltárokat énekelnek.

–  A lelkészek afrikaiak?

–  Én a püspöki székhelyen voltam, ott van egy brazil lelkész is, de egyébként mindenhol helyi lelkész van. A püspökök is feketék, teljesen a saját lábukra álltak.

– A helyi kultúrával mennyire tudtál megismerkedni?

– Előre elhatároztam azt, hogy mindent úgy fogok csinálni, ahogyan ők és befogadó, nyitott leszek az afrikai élet minden rezdülése iránt. Jó volt ilyen szempontból, hogy egyedül voltam, ha akartam volna sem tudtam volna elzárkózni. Két hétig egy afrikai családnál laktam: csak azt ettem, amit ők, azt csináltam, amit ők. A samburuk között, Maralalban az otthonban éltem, de itt is sok tradicionális törzsi emberrel ismerkedtem meg, sokan vannak, akik hagyományos ruhákban járnak, gyöngyökkel díszítik magukat. Nairobiban aztán egy vendégház kis szobájában kaptam szállást, de itt is főleg a helyiekkel barátkoztam.

– Mit ettél? Milyen kenyai ételkülönlegességek vannak?

– Szerintem egyáltalán nem változatosak az ottani ételek. Van pár ételféle, és azt váltogatják. A legáltalánosabb az ugali nevű kukoricalisztből készített étel, amit sűrűre főznek, kiborítják a fazékból és tortaszerűen felvágva, kézzel eszik. Ehhez sukuma wiki nevű káposztalevelet esznek. Húst csak a tehetősebbek fogyasztanak, ahogyan rizst és burgonyát is csak a gazdagabbak.

– Ezek mellett milyen zöldségeket tudnak termeszteni?

– Kenyában gyakorlatilag mindent kapni lehet, csak legyen pénz a megvásárlásukra. Az ország természeti adottságai fantasztikusak. Amikor a fővárosból vidékre mentem, gyakorlatilag a szavannától (síkság, egy-egy fa, zebrák) kezdve a magas hegyekig (örökzöldekkel és bárányokkal) mindenféle tájegységgel találkoztam.

– Ivóvizetek honnan volt?

– A csapvizet nem lehet meginni, üveges vizet kell venni. Sokszor vízhiány van a nagyobb városokban, de ha van a háznál fúrt kút, akkor onnan tudják biztosítani a vízellátást.

– Volt lehetőséged többször is utazni az országban?

–  Sajnos mivel önkéntes alapon voltam kint, ezért erre nem nagyon jutott, ráadásul a nemzeti parkokban a belépő a külföldiek számára nagyon drága. Voltam ugye Maralalban, voltam a Viktória tónál Kisumuban és a Nairobi- illetve Hell’s Gate nemzeti parkokban. Gyönyörű az egész ország! Amikor utaztam, akkor busszal tettem ezt és nagyon szép vidékeken jártam. Kelet-nyugati irányban van ugyan egy vasút, de más hálózat nincsen. Vannak nagy buszok, de a legtöbb az a kisbusz, a matatu, amin a városban is a tömegközlekedés folyik. Erre sokszor rengetegen szállnak fel.

– Hogyan kommunikáltál?

– Nairobiban mindenki beszél angolul, hétéves kortól tanulják a nyelvet, így alapvetően angolul beszéltem velük, de tanultam szuahéliül is. Alapvető kommunikációra már képes vagyok. A gyerekotthonban, Maralalban már kicsit nehezebb volt, mert sokan csak a saját törzsi, samburu nyelvüket beszélik, de még ha sokszor mutogatással is, itt is mindig boldogultam.

– Szeretnéd esetleg jobban elsajátítani a nyelvet?

– Igen. A szuahéliben van egyfajta logikátlanság, akárcsak a magyarban. Érdekes volt azonban tapasztalnom, hogy a Nairobiban beszélt nyelv mennyire keveredett az angollal és egyszerűsített szuahélivé vált. Sokszor, ha szuahéliül is beszélgettek előttem, értettem nagyjából, miről folyt a diskurzus. Például időhatározókat, számokat, a napok nevét angolul mondták és szuahéliül nem is értették.

– Az istentiszteleten milyen nyelven beszéltek?

– A központban, a püspöki székhelyen angol és szuahéli istentisztelet is van. Kawangwareban szuahéliül prédikált a lelkész, de a kedvemért lefordította angolra is. Mivel rettenetesen hosszan prédikált, az istentisztelet dupla annyi ideig tartott.

– Akkor az afrikai testvérek örülhettek ennek…

–  Látod, bennünket európaiakat ez valahol kicsit idegesítene, de az afrikai mentalitáshoz hozzátartozik az, hogy ők soha nem sietnek, mindig ráérnek, így nem vették ezt tehernek, meghallgatták mosolyogva.

– Az átlagember ott miből él?

– Úgy képzeljük, hogy az átlag afrikai nyomorog. De ez tévedés. Építsük le ezt a képet: Ott is vannak gazdagok, tehetősek és persze nyomornegyedben élők is, akik a mindennapi falatért küzdenek. Az átlag meg a teljesen megszokott hétköznapi életét éli és abból él, amivel épp foglalkozik.
Nairobi legnagyobb nyomornegyedében Kiberában nyolcszázezer ember él kis hullámlemez tetejű kuckókban. Egy-egy házikóban akár nyolcfős családok nyomorognak. Kétszer jártam ott, iszonyú nagy szemét van, a szennyvíz középen folyik, keskeny kis utcácskákon lehet járkálni. Ez tényleg nyomor, engem is megviselt az ittlét. De például Kiberának is vannak jobb részei, valahol itt lakik a svéd nagykövet is.
Kawangwareban inkább egy József Attila korabeli munkásnegyedet kell elképzelni, kőházakkal, külön vécével és fürdési lehetőséggel. Itt az embereknek van pénze evésre és alapvető szükségletek kielégítésére, bár iskoláztatásra már nem mindig. Mi, elkényeztetett európaiként megszoktuk, hogy van külön szobánk, hogy anyukánk nem a szobában, hanem külön helyiségben főz, itt azonban az a természetes, hogy egy szoba van, a sarokban a főzőalkalmatossággal.
Van arra is példa, hogy valaki ezt az életmódot annyira megszokja, hogy bár megtehetné, mégsem költözik el innen, szereti Kawangwaret.
Általános, hogy az emberek nem tartalékolnak. Itt a boltban nem lehet egy liter tejet kapni, hanem fél litert, vagy két decit, húszdekánként lehet a cukrot és lisztet is venni, annyira csak az aznapira gondolnak. Az árak olyanok, mint nálunk, Magyarországon.

– Áram van a házakban?

– A kőházakban már igen, de áramkorlátozás van, nap közben nincsen. Ezt a szárazság miatt vezették be.

– Milyen volt az időjárás ottlétedkor?

– Amikor szeptemberben megérkeztem szárazság volt, már egy éve nem esett az eső, halott állatok feküdtek az út mentén, mert nem volt ivóvizük és nem volt mit enniük sem. De aztán október végén beköszöntött az esős időszak, egészen december közepéig nagyon sokat esett. A hullámlemezeken dübörgött az eső. Amikor eljöttem februárban, megint esni kezdett, ami nagyon furcsa, mert most száraz évszak van. Kicsit felborult a rendszer.

– Mennyire volt hátrány az, hogy fehér bőrű, ráadásul pedig nő vagy?

– Sötétedés után ez mindenképp hátrány: az, hogy fehér vagyok, az azt jelenti számukra, hogy sok pénzem van, hogy nő pedig azt, hogy gyenge vagyok. Világosban is mindig megnéztek, különlegesnek tartottak. Barátságosak, kiabálnak az ember után, de a legtöbben nem zaklatni akarják az embert, csak meg akarják mondani, hogy nagyon szépnek tartanak.

– Az afrikai nők mennyire vannak hátrányos helyzetben?

– Manapság már elfogadott az, hogy a nők is járhatnak egyetemre. De általában minden házimunkát ők végeznek, a férfiak ebben nem nagyon segítenek. Valaki kérdezte, hogy miért csupa fiú van a képeimen, miért csupa fiú között voltam. Ezen gondolkodtam és rájöttem, hogy alapvetően a lányok nem túlságosan aktívak, csak ülnek csendben, más mentalitásúak, nem vettek részt a gyülekezeti kirándulásokon sem.

– Milyenek az emberek?

– Az egyik alaptulajdonságuk, hogy alapvetően nem problémáznak dolgokon, állandóan vidámak és bár sokkal durvább gondjaik vannak, mint nekünk, mégis mosolyognak és boldogok. Mi európaiak nevetségesek vagyunk az apró-cseprő problémáinkkal. Nekik nincsen pénzük vacsorára, és tudják, hogy honlap reggel sem fognak enni, mégsem panaszkodnak erről sosem.

– Szerinted honnan merítenek erőt ehhez?

– Abból a bizonyosságból, hogy Jézus Krisztus meghalt értük és Megváltójuk segíteni fog nekik bármilyen kemény élethelyzetben. Megszégyenítő a Krisztus-hitük. Imádkoznak egész nap, ha bármilyen problémájuk van, azonnal fohászkodni kezdenek. Ha valami gondom volt, engem is erre bíztattak. Tudják, az nem segít, ha a másik embernek panaszkodnak, sokkal inkább célt ér az, ha Isten kezébe teszik le gondjaikat.
Másik alaptulajdonságuk még az időnélküliség, az „african time”. Ha megbeszélünk valakivel egy találkozót, simán belefér, hogy másfél órával később érkezik oda. Egy-kettő programot terveznek be egy napra, de azt becsületesen megcsinálják. Így aztán mindig van idejük egymásra, mindig van idejük beszélgetni a másik emberrel.
A harmadik alaptulajdonságuk pedig az, hogy nem beszélik ki a másikat a háta mögött. Mi szeretünk ítélkezni a másik felett, szeretjük megmondani a véleményünket. Ők ugyan odafigyelnek a másik dolgaira, el is mesélik ezt a barátaiknak, de nem kommentálják, nem ítélkeznek, nem fúrják a másik embert. Jóindulatúak, de persze befolyásolhatók is, sokszor kritika nélkül elfogadják a kijelentéseket és hagyják magukat félrevezetni, ami kiszolgáltatottá teszi őket.

– Internetes naplót vezettél a kintlétedkor. Ebben leírtad, hogy a maláriát és a tifuszt is elkaptad, sőt kórházba is kerültél.

– Már kintlétem legelején elkezdődtek a gyomorproblémák. Most utólag már tudom, akkor kaptam paratifuszt, ami egy gyengébb változata a rendes tifusznak, ami ellen azonban be voltam oltva. Az orvosok azt mondták, hogy mivel oltásom van, nem lehetek tifuszos. Később azonban a betegségek fokozódtak és egyre gyengült a szervezetem. Kaptam egy tüszős mandulagyulladást, majd hólyaghurutom lett. Végül kórházba kerültem, ahol volt pár kritikus nap, amikor nem tudták, életben maradok-e vagy sem. Ráadásul kimutatták a maláriát is. Szerencsére azonban a hazautazás előtti időszakban már jól voltam, így volt még két hetem, hogy visszarázódhattam az ottani életbe.

– Milyen tapasztalatokat szereztél a kinti egészségügyi ellátással kapcsolatban?

– Mivel Kenyában nincsen szociális ellátórendszer, nagyon sokan nem tudják megfizetni a kórházi ellátást. Sokan halnak meg maláriában és tifuszban is, pedig ezek gyógyítható betegségek lennének, de nincsen pénzük sem orvosra, sem gyógyszerre. Az HIV fertőzés is nagyon elterjedt, a tévében most tartanak felvilágosító óvszerreklámokat. Egyrészről a családtervezés miatt, másfelől pedig a betegség gyors terjedése miatt is fontos ez a program. A szexualitás még mindig tabutéma, mert bár nyilvánvaló, hogy ha valaki jár valakivel, akkor le is fekszenek egymással, és nem kellenek ehhez házassági papírok, viszont az, hogy ennek milyen következményei lesznek, arról mély hallgatás van.

– Előadást fogsz tartani utadról az EKME következő alkalmán (Üllői út 24. – 2010. 03. 22., 17.30)

– Feladatomnak tartom, hogy mivel az utazásom és a kintlétem költségeinek nagy részét ez a szervezet fizette, én azzal viszonozzam ezt, hogy elmondom, mit tapasztaltam odakint egy képekkel tarkított előadás során. Az EKME alkalom mellett azonban már több gyülekezeti felkérésem is van, de szívesen vállalok még szeretetvendégségeket, ha valakinek felkeltettük az érdeklődését, kérem, jelentkezzen. (bencezsofi@vipmail.hu)