A templomépítő – Interjú Nagy Tamás építésszel

– Mit hozott magával a csornai szülői ház légköréből? Lehet boldogulni a mai világban ezzel a csendes, szolid evangélikus lelki-szellemi örökséggel? 

– Két testvérem és jómagam viszonylag korán, 14 éves korunkban kollégiumba kerültünk otthonról, előbb Győrbe, középiskolába, majd Budapestre, egyetemre. Gyermekkorunkban a földi paradicsomot jelentette az otthoni nagy kert, a gyümölcsös. Csak iskolás korunkban kezdtük érezni a szorongató szegénységet. Petróleumlámpa mellett tanultunk,  az 1960-s évek elejéig nem volt villany a házunkban, és a vizet is kútról kellett hordani. A családi békesség megvolt, mégis kemény élet volt ez. Édesapámat rendőri felügyelet alá helyezték 1956-os szereplése miatt, és gyakran zaklatták. Szüleim állandó stresszben éltek, mégis sikerült számunkra egy védett világot teremteniük.
Szellemi örökségem inkább genetikai örökségnek nevezhető. Édesapám kitartó, ambiciózus ember volt a szakmájában: tanítóként mindent megtett azért, hogy az általa vezetett kórus jól teljesítsen, jól szerepeljen, utazhasson, sikere legyen. Édesanyám hasonló áldozatos módon éjszakába nyúlóan túlórázott ingyen, hogy munkahelyén a pénzügyi adminisztráció teljesen rendben legyen. Úgy gondolom, hogy ez a kitartás, ez az ambíció a jóra az, ami nélkül hiába a tehetség, nem lehet jó építész valakiből. Ez összeegyeztethető a keresztény szemlélettel, ha nem megy mások rovására, elvégre a kapott talentumokat nem szabad elvesztegetni. Szüleim szelíd, de határozott attitűdje, személyes példája mindig előttem van. 

– Az építészet világába lépve hogyan haladt tovább? 

– Az építészek körében szigorúan csak a szakmai teljesítmény számít. Szigorú a mérce, mérhető a teljesítmény. Aki az első munkában töltött évek alatt jót produkál, az előtt nyitva áll az út. Ez azonban nem könnyű, hiszen az építésznek nagyon sok partnerrel kell együttműködnie, sokféle, eltérő érdekű embert kell meggyőznie arról, hogy amiben hisz, az lesz a jó. Szerencsére, ez nekem többnyire sikerül. Lehet, hogy azért, mert a kötelező mértéket meghaladóan részt veszek a kivitelezés irányításában is. Ez nagyon időigényes és idegőrlő munka. Nekem megéri, hogy többnyire fizetés nélkül is felügyeljem, figyelemmel kísérjem az építési munkákat. Ha a munkások érzékelik, hogy velük vagyok, jelen vagyok, akkor egy kis idő múlva már ők maguk is törekszenek a minőségi munkára, ők maguk sem tűrik a hibákat. Állandó harcban, készenlétben kell állnom ilyenkor. A szüleimtől látott szelíd, de határozott attitűd kell a csapatmunka kialakításához, és kell az elszántság, az irracionálisnak tűnő kitartás a munka minősége érdekében.
Dolgoztam pár évig  New Yorkban egy tervezőirodában. Ott az elképzelhetetlen volt, hogy kimenjek a helyszínre. A művezetést a tervező építész óradíjának töredékéért dolgozó felügyelő végzi. Itthon éppen az ellenkezőjére, az állandó jelenlétre, a meggyőző jó szóra van szükség. Itthon csak így lehet jó épületet létrehozni. Az aszódi gimnázium például ilyen erőfeszítés nélkül nem készülhetett volna el megfelelő minőségben a határidőre.  

– Templomok és  iskolák tervezőjeként, építőjeként ismerjük. Szólna pár szót a szakrális tér kérdéséről?

– Alapvető, hogy nekünk, protestánsoknak a templom az, ahol az Ige megszólal – és ez lehet akár egy üres szoba is, nem kell feltétlenül szakrális tér. Az építész azonban segítheti ezt a folyamatot a maga eszközeivel, a tér arányaival, a színekkel, a fényhatásokkal sokat tehet azért, hogy az Ige eljusson hallgatóihoz, létrejöhessen az Isten és ember közötti kapcsolat.
A történeti templomépítéssel szemben ma már sok esetben közösségi központok épülnek. Minivárosok jönnek létre egy településen belül: templom, parókia, közösségi terem, esetleg óvoda vagy iskola is – afféle Insula Lutherania, magyarul evangélikus sziget. Aki itt mozog, az Isten közelében érezheti magát templomon és istentiszteleten kívül is. Amerikában és Nyugat-Európában már régebb óta gyakorlata van az ilyen építészetnek, nálunk a rendszerváltozás óta lehet ilyen tereket kialakítani. Nemcsak a protestánsok körében terjed a gyakorlat: a gödöllői katolikus templom köré is tervezhettem ilyen „szigetet”. 

– Min dolgozik most?

– Pápán a meglévő evangélikus templom, parókia és lelkészi hivatal mellé iskolaépületet és gyülekezeti központot szeretnének építtetni. Itt is lenne Insula Lutherania. A tervek készek, a finanszírozáshoz azonban EU pályázaton kell nyernünk. Polgárdi Sándor esperes úr és a pápai gyülekezet minden eszközzel segíti a tervek megvalósulását. 

– Egy sikeres tervező építész hogyan, miért vállalja a tanítást a praktizálás mellett?

– Ez az építész-szakmában természetes, sőt, erkölcsi kötelesség is. Ha egy építész jól teljesít, akkor már harminc éves kora körül meghívják tanítani valamelyik felsőoktatási intézménybe. Előbb óraadónak, majd később státuszba is. A fizetés alacsony, de mindannyian kötelességünknek érezzük, hogy átadjuk tudásunkat a fiataloknak. Magyarországon a legjobbak mind oktatnak, senki nem tér ki a felkérés elől.
Engem is meghívott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (korábbi nevén a Magyar Iparművészeti Egyetem). Jó színvonalat, sajátos iskolát tudtunk formálni a kis létszámú, 12-14 fős évfolyamokon. Amióta tanszékvezető vagyok, az elsőéveseket tanítom a szakma alapjaira. Láttam, mennyire fontos, hogy a különböző hátterű fiatalok közösségének kialakulását segítsem, és élményszerűvé tegyem nekik a képzést. Így például a tanév során készült tervek közül a legjobbat meg is építjük a nyáron, közös munkával. Az elmúlt években többször építettünk Erdélyben, egy alkalommal egy haranglábat egy kis gyimesi faluban, idén pedig az őrség egyik aprófalvában egy fahidat fogunk elkészíteni.
Látnom kell itt is, hogy JELENLÉT nélkül nem megy – de ha rászánom az időt és az energiát, akkor a személyes ráhatással komoly nevelő hatást is elérek. Rengeteget kivesz az emberből, de megéri!