A szabadság foka – Múltidézés Balog Zoltánnal

– Mélység és magasság című interjúkötetéből tudom, hogy elnök urat családi kötelék fűzte a volt Német Demokratikus Köztársasághoz. Hogyan találta meg a lelkészi feladat, miként lett a Magyarországon gyülekező, várakozó menekültek lelkigondozója?

– Valóban: az NDK-ból házasodtam, és két évig a kinti teológiai akadémián tanultam, 1981-83-ig. Azután pedig egy posztgraduális ösztöndíjjal Tübingenbe kerültem – hat év magyarországi, gyülekezetben eltöltött lelkészi szolgálatot követően. Mind a két világról volt tehát benyomásom. Amikor hazatértem, az ökumenikus tanács vezetőségének ez volt a gondolata, hogy valaki, aki nyugati és keleti tapasztalatokkal rendelkezik, lelkigondozói munkát végezhet azok között az emberek között. Nagyon sokfélék voltak, a 16 éves kalandvágyó fiataloktól kezdve, akik bizony – s most nem akarok ünneprontó lenni, csak felidézem a tábori életet – a lelkészi fizetés többszörösére rúgó nyugatnémet segélyből esténként elég kapatosan, mulatozva élték át azokat a napokat, egészen azon családokig, akik komoly aggodalommal, szorongással vegyes félelemmel, a teljes lelkipásztori segítséget igényelték. Ott kellett mellettük állni, lelkileg támogatni őket. Két-, háromgyerekes családokról van szó, akik úgy érezték, hogy nem bírják tovább az NDK-ban, és mindenképpen el kell menniük. Lelkileg ott álltunk reményt adni nekik, éreztetni kellett velük, hogy ha az Úristent bevonják a döntésükbe, akkor ott van velük.

– Mit érzékelt, mi jellemezte legjobban a hangulatot? A feszültség, a várakozás, a bizonytalanság dominált? A most megjelent Oplatka-könyvben olvasom Elnök úr emlékezését, mely szerint a komikum, a fonákság, sőt a humor sem hiányzott, amit a különleges, abszurd helyzet szült a csillebérci volt úttörőtáborban...?

– Akkor én ott, a táborban döbbentem meg legjobban azon, hogy az NDK-ban mit jelentett az egyház, közösség, hit, keresztelő, mi az, hogy egyházhoz tartozni... Nagyon sok fiatalnak erről fogalma sem volt. Az egyház ott is nagyon bezárva élt, noha kint létem alatt sokkal nyitottabbnak éltem meg, mint a magyarországi egyházat. Tény, hogy volt egyfajta gettó jellege, annak ellenére, hogy sokan oázisként élték meg, hogy „a mieink között vagyunk”. 
Sokan úgy hitték, hogy ha Nyugat-Németországba mennek, ahol kereszténydemokrata kormányzás van, akkor nekik is gyorsan kereszténnyé kell válniuk, mert ha erről nincs papírjuk, akkor nem fogadják majd szívesen őket. Odajöttek hozzám, hogy keresztelkedni, konfirmálni szeretnének. Le kellett tehát ülni velük, és beszélgetni arról, hogy mit is jelent egy ilyen döntés, lelkileg, személyesen, a hitük szempontjából. Arról, hogy politikailag mit jelent egy kereszténydemokrata kormány, arról természetesen nem az én feladatom volt beszélni, annál fontosabbnak tartottam viszont, hogy nyíltan megfogalmazzuk: mit jelent egyáltalán tartozni valahova. Nem csupán egy új igazolvány, az NDK-s papírok helyett NSZK-s, vagy egy igazolás, hogy megkereszteltek a menekülttáborban... Súlyuk van ezeknek a választásoknak, döntéseknek, amelyek mélyen, a lélekben zajlanak. Megrázó emberi sorsokat, történeteket ismertem meg. Nagyon tanulságos és egyben megdöbbentő is volt azt hallanom, hogy sokan a menekülők közül nem is a borzalmasnak mondható politikai helyzet – a honeckeri kommunizmus elviselhetetlensége – elől, hanem emberi szükséghelyzetből választották a menekülés útját: rossz párkapcsolat, szülő-gyermek viszony, rossz munkahelyi kapcsolatok, a személyes életük megoldatlansága késztette őket a menekülésre. 

– Beavatták, a bizalmukba fogadták Önt, megnyíltak Ön előtt... Lelki gondozóként tudta-e tovább is kísérni őket, ismeri-e további sorsukat? Tart-e kapcsolatot valakivel?

– Igen, vannak, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Most meg fognak talán lepődni az olvasók: vannak olyanok, akik azóta visszajöttek. Ismerek egy NDK-s magyar házaspárt a gyülekezetből, ahol dolgozom – kétnyelvű, német-magyar protestáns gyülekezet lelkésze vagyok, illetve jelenleg nem állok aktív szolgálatban, mert parlamenti képviselőség miatt felfüggesztettem munkámat –, akik visszajöttek, mondván, mégis inkább jobb itt. Nem is a volt NDK-ba, hanem Magyarországra jöttek vissza, én konfirmáltam a kislányukat. Történt mindez úgy 18 évvel az események után – izgalmas volt átélni ezt a fajta kontinuitást, folyamatosságot abban a sok-sok törésben, amit a történelem jelentett a családok, emberek életében.

– Érezte-e, sejtette-e azokban a napokban-hetekben, hogy történelmet írnak?  Rá lehetett-e érezni arra, amire az ittlétünk alatt több előadó is utalt: nevezetesen az 1956 és 1989 között vonható párhuzamra?

– Talán jól hangozna, ha azt mondanám: én már akkor tudtam, hogy ez történelem, s majd egyszer én leszek az emberi jogi bizottság elnöke a magyar országgyűlésben, de nem így van (nevet). Amikor a Nagy Imre-temetésre „hazaszöktem” – ugyanis külföldre kimenni tanulni, majd hazajönni, és újra kimenni, ez szinte kivitelezhetetlen volt, mert az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) nem adott pecsétet, mondván, maradjak ott, ahol vagyok, de szabályosan hazaszöktem, akkor tehát az Orbán Viktor beszéde alatt, mikor azt követelte, hogy az orosz csapatok hagyják el az országot, nem helyeseltem neki. Arra gondoltam, nem lenne jó kockáztatni az ország nyugalmát, békéjét egy ilyen merész követeléssel, s nem bíztam egy ilyen radikális változásban, nem bíztam benne, hogy megtörténhet, még ha ez személyesen nekem is nagyon várva várt változás lett volna a német családi kapcsolataim miatt. Most viszont – húsz év után – azt mondom: nem volt elég radikális a változás... Az embernek a történelmi pillanat felismerése nem mindig adatik meg, emberileg nagyon mélyen átéltem, de nem voltak, nem formálódtak még bennem ilyen perspektívák, hogy ebből a történés-sorozatból mi lehet.

– Miért érzi fontosnak, hogy három ország egyházának tagjai ünnepelnek most itt Sopronban? Hogy nem csak történelmet idézünk, nem csak politikát elemzünk – bár kétségtelenül fontos mindkettő –, de a keresztény ember túl kell hogy lásson ezeken. Isten jelenlétét ünnepeljük, a tegnapban, a mában, a határok lebontásában, és a jövőre vonatkozó reményeinkben is benne bízunk...  Mit üzenünk a világnak ezzel a kimondottan egyházi hálaadással, emlékezéssel, ünnepléssel?

– Köszönöm ezt a kérdést, mert a pódiumbeszélgetés során erre nem volt mód kitérni. Nagyon fontosnak tartom, hiszen azt jöttünk megünnepelni, hogy a történelem Ura a Mindenható Isten, Jézus Krisztus Atyja, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez belső szükségszerűség. Nem azért, hogy lássa a világ, hogy mi is a világon vagyunk, vagy hogy lám, vannak egyházak, netán hogy az Istent „mindenhova belerángatjuk”... Nekünk ez belső igényünk. Hálát érzünk, és hálát adunk azért, hogy Isten kezében vagyunk!
Másrészt pedig hogy rámutassunk: ma is vannak reménytelen helyzetek, különösen itt Magyarországon, de Isten most is a történelem Ura! Nem úgy, ahogy ezt a hatalmasok vagy az áldozatok elképzelik: hogy Isten vagy a hatalmasok, vagy az áldozatok oldalán áll. Ne úgy, hogy minden döntés vele igazolható vagy éppen cáfolható. De valahol, rejtetten, az Isten gondviselésének része az, ami velünk történik. Ez persze nem ment fel minket a felelősség alól. Nem ment föl a bűneink alól – megbocsát, de nem azért, hogy erre számítva újra bűnöket kövessünk el –, de adhat egy olyan végső biztonságérzetet. Adhat egy belső szabadságérzetet.
Hiszen e nélkül a külső szabadság, amelyről itt oly sokat beszéltünk, nem ér semmi. A benső szabadság úgy kapható meg, a mai döntésekben, történésekben, hogy biztosít arról: bármi történik, mindig Isten kezében vagyunk. Isten kezében volt Kelet, Közép és Nyugat-Európa is, és néha felvillan ez, mint egy fénycsóva, s akkor mindenki rálát: hiszen ez nem lehetett csak a Gorbacsov, csak a Reagan elnök, csak a reformkommunisták vagy az ellenzék munkája... Valami több van emögött. Valakinek a keze nyomát ismerhetjük fel. Ez a hála és bizonyosság ami ennek felismerése nyomán fakad, a keresztény hitünk lényegét fogja kifejezni.

– Mennyiben formálta Önt, az az idő, amit Csillebércen töltött – adott-e új szempontokat, indította-e új útra, befolyásolta-e a pályája későbbi alakulását?

– Ha szabad a legszemélyesebb emlékeket idézni: én akkor emberileg, családilag nagyon mély, nagyon rossz helyzetben voltam. Ott tanultam meg azt, amit itt a kerekasztal-beszélgetésen is mondtam: amikor az ember elkezd a másik bajával, nyomorúságával foglalkozni, akkor ő maga is gyógyul. Ha nem is azonnal és nem is teljesen, de elkezd gyógyulni. Úgy gondolom, hogy ez az aktualitása számomra ennek a történetnek. Azóta, az elmúlt húsz évben is azt látom, hogy azok az emberek, azok a közösségek, amelyek hajlandók a mások bajával is törődni, nem csak a saját bajukkal foglalkoznak, azok újulnak meg lelkileg, azok jutnak előre, azok gyógyulnak, épülnek. Úgy érzem, hogy erre van ma is nagy szükség: hogy rájöjjünk, nem fogják mások megoldani a problémánkat – lehet, hogy mi sem fogjuk tudni politikailag, szociálisan, erkölcsileg, közéletileg –, de ha segítünk másoknak, akik még nagyobb bajban vannak, mint mi, akkor valamilyen módon mi is gyógyulni fogunk. Szerintem ez a keresztény alapigazság az, amire szükségük van, nem csak az egyházaknak, és nem elsősorban az egyházaknak, hanem a politikának és a politikusoknak is.