„Sok-sok szállal kötődöm az Istenhez” – Interjú Ottóffy Gáborral

– Miért lett épp gyermekonkológus? Hogyan választotta az onkológiát? Mi vezette ezen belül is a gyermekek irányába?

– Amikor a gyerekgyógyász szakvizsga után visszakerültem a klinikára, hiány mutatkozott ezen a területen orvosból. Kajtár Pál professzor volt akkor a Gyermekonkológiai Centrum vezetője. Az ő szakmai tudása, emberi nagysága, egyszóval az ő személyisége is vonzott abban, hogy végül gyermekonkológus lettem.
Sokat lehetett tőle tanulni nemcsak szakmai, de emberi oldalról is. A döntésemben tudat alatt persze benne volt az is, hogy szeretem a kihívásokat, azt, hogy érezzem, fontos, szükséges az a munka, amit végzek.
Természetesen kell, hogy értelme legyen az ember munkájának, hogy lássa, másokon segíthet, és főleg egy olyan szituációban, amikor már minden veszni látszik, megfordíthatja a folyamatot, és gyógyuláshoz segíthet.

– De sajnos nem mindig van gyógyulás. Honnan merít erőt ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a gyermekek elvesztését, azt, amikor az emberi erő már véges, az orvos sem tud segíteni, és a folyamatok megváltoztathatatlanok?

– Egyfajta tévhit él az emberekben, amikor azt hiszik, hogy itt rengeteg gyermek hal meg. A hozzánk kerülő gyermekeknek ugyanis háromnegyed része meggyógyul! Ez túlnyomó többséget jelent. Velük találkozni nagy erőt ad ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni azt, ha valakit közülük elveszítünk.
Sok esetben persze a gyógyulásnak ára van, a gyógykezelések során súlyos állapotok alakulnak ki, szövődmények léphetnek fel.
Azok a gyerekek, akik nem reagálnak a gyógykezelésekre, mégis minden esetben, utolsó erejükkel is igyekeznek tanulni és a jelenben élni, bíznak, reménykednek. Sokat lehet tőlük tanulni e téren.
A tragédiákat a mindennapi életben úgy igyekszem önmagamban is rendezni, hogy amikor nem végzem a munkámat, tudatosan kikapcsolódom. Sportolok, mindenféle sportot űzök: futok, kajakozom, lovagolok, teniszezem, nemrégiben pedig azt találtam ki, hogy veszek egy motort és motorozni fogok. Amikor lehetséges, felfedezem az élet szépségeit. Ezt minél többet és minél mélyebben kell látnia az embernek.
Oly rövid időnk van, látnunk kell a világ sokszínűségét, meg kell látnunk és meg kell tanulnunk megbecsülni azt, amink van. És persze Istent sem lehet kihagyni az életünkből. Személy szerint hiszek abban, hogy van élet a halál után is. Ez is nagyon fontos dolog, de nem szabad, hogy elhomályosítsa azt, hogy az örök élet előtt is van élet, és jelen pillanatban azt éljük. Fontos tanulság lehet ez mindenki számára.

– A pályázatra beadott leírásokban az egyik anyuka úgy jellemezte önt, mint aki a gyermekeknek az édesapjuk is az osztályon. Ez több, mint egyszerű orvos lét.

– Korábban, amikor belekezdtem ebbe a munkába, a gyerekekhez nagyon közel kerültem. Amikor meghaltak, és nem tudtak meggyógyulni, az nagyon fájt. Kezdtem egy idő után kérgesedni, igyekeztem magamtól érzelmileg távol tartani a gyerekeket. Ez működött, de utána azt vettem észre, hogy valahogy ez mégsem volt jó. Most  úgy érzem, hogy mivel minden gyermek különböző, minden orvos-beteg kapcsolat is más, a gyerekekkel is különbözőek lesznek a kapcsolataim, érzelmileg is különbözőképpen vagyok jelen, mint ahogyan az ember a gyermekeivel is különböző kapcsolatokat ápol.

– Van valaki, aki esetleg szupervizorként, pszichológiai szakemberként segít önnek az esetek feldolgozásában?

– Időszakosan volt, hogy kerestem szakember segítségét. Most azonban Némethné Tóth Szilvia lelkigondozóként az itt dolgozó személyzet tagjaival is beszélget az érzéseinkről, alkalomadtán, egy-egy vizit végén vele ülünk le a felmerülő kérdések tisztázására.

– A pécsi evangélikus gyülekezet tagja. Milyen szerepet vállal a gyülekezet életében?

– Korábban két cikluson át a gyülekezet presbitere voltam, de ezt ma már nem tudom vállalni a munkám miatt. Amikor tehetem, járok istentiszteletre. Itteni munkám kapcsán újra és újra sok-sok szállal kötődöm az Istenhez. Mostanában ez azonban nem jelenik meg nálam erősen a gyülekezethez kötötten, ami nem jelenti azt, hogy nem fontos a számomra egyházam.

– 1977. január 1-jén alakult meg az onkohematológiai osztály. Ez a központ irányítja, szervezi, koordinálja és végzi az ebben a régióban élő betegek kivizsgálását, gyógykezelését, ellenőrzését, gondozását és követését. Mindenféle gyermekkori daganatfajta kezelését végzik itt. Átlagosan évente hány gyermeket gyógykezelnek?

– Országosan évente 250-300 új daganatos beteg van, ebből Dél-Dunántúlon, Somogy, Zala, Baranya, Tolna megyéből hozzánk 30-40 új beteg érkezik.

– Az osztály felújítása 2004-ben történt meg. Milyen a kórtermek elrendezése? A szülők együtt lehetnek gyermekeikkel ebben a nehéz időszakban? Hogyan oldják meg elhelyezésüket?

– Hét kórtermünk van, ahol a szülők reggeltől estig ott lehetnek gyermekeik mellett, éjszakára pedig a szülőszálláson oldjuk meg az elhelyezésüket. Ez fél kilométerre van innen, egy egyesület jóvoltából működik. Abban az esetben, ha a gyermek végstádiumban van, a szülő ott maradhat a gyermeke mellett. Egyébként viszont nem elég nagy az osztály ahhoz, hogy minden gyerekkel ott tudjon lenni a szülő éjszakára is.

– Kik segítik az osztály munkáját?

– Három orvosunk, tíz nővérünk van, de dolgoznak nálunk kórházpedagógusok is, egy lelkigondozó az evangélikus egyház jóvoltából, Némethné Tóth Szilvia, és egy gyógytornász egy alapítvány jóvoltából.

– Tavaly létrehoztak egy alapítványt, amelynek Eurakvilo lett a neve. Ez egy bibliai szó, tornádó erejű szelet jelent. Miért ezt választották?

– Az eredeti elgondolásunk az volt, hogy az alapítvány neve az lesz, hogy „Vissza az életbe”, de erről kiderült, hogy már foglalt. Azt tudtuk, hogy mindenképpen egy mosolygó vitorlás hajót szeretnénk a gyermekhospice-alapítvány logójának választani. Ahogy gondolkodtam a megfelelő névről, a Bibliából azok a képek, jelenetek jutottak eszembe, amikor valamilyen tengerrel kapcsolatos történet elevenedett meg. Így találtam arra a szakaszra, amikor Pál apostolt szállítják a római császár elé, és Kréta szigete mentén egyik kikötőből mennek át a másikba. Ez az északkeleti, tornádó erejű szél azonban lecsap a hajójukra. Ettől kezdve azt a célt, amely addig a szemük előtt lebegett, kénytelenek feladni. Megváltoztatják az irányt, kidobják a felesleges terheket, összevonják a kibontott vitorlákat, és abba az irányba kell menniük, amerre a szél sodorja őket. Közben egymásra kell figyelniük, bízniuk kell egymásban, bizalmat kell szavazniuk a vezetőiknek. Pál apostol a többnapos vihar alatt felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire fontos enni, mert ki tudja, mennyi ideig tart a vihar, és bírniuk kell energiával. A többiek is vele tartanak, esznek, aztán végül Málta szigetén zátonyra fut a hajó, de mindenki megmenekül. Egyetlen lélek, egyetlen élet sem vész el. Azt gondolom, hogy ebben a bibliai történetben olyan szimbólumok vannak, amelyek egy ilyen közhasznú gyermekhospice-alapítvány munkájához sok-sok módon kapcsolódik.

Egy gyerek szervezetében a rák felbukkanása tornádószerű szélhez hasonlítható a család életében, az értékek másfelé tolódnak, világosabbakká válnak, amikor ez bekövetkezik, és a mi életünkben is jelen van ez a hangsúlyeltolódás, hiszen nap mint nap az életünk újragondolására kényszerít ez a munka.

– Az alapítvány segítségével tavaly egy játszóteret is átadtak. Milyen volt ennek a fogadtatása? Mik a tapasztalatok?

– A gyerekek nagyon örültek neki. A szobám, a munkahelyem ablaka közvetlenül ide néz, és látom őket, ahogy birtokba veszik és ahogy gondtalanul játszanak itt. Bár nem mehetnek haza, sokuk nem beteg annyira, hogy az udvarra ne mehessen ki, így nekik ez most új lehetőséget jelent a játékra.

– Melyek a további terveik, tudnak valamilyen nagyobb fejlesztést létrehozni?

– Az alapítvány egyik fontos feladata, hogy olyan személyi fejlesztéseket végezzen, amelyek tovább tudják javítani az ellátást. Az onkológiai osztályon szeretnénk segíteni a csapatépítő tréning szervezését, a konferenciákra való eljutást, a nővérek és orvosok továbbképzését. Az alapítvány segítségével szervezzük az otthoni gyermekhospice-t a régióban. Az orvosok és nővérek ilyen irányú képzése folyamatban van. Kijárunk a családokhoz, és amíg lehet, abban támogatjuk őket, hogy a beteg gyerekek iskolába-óvodába tudjanak menni, továbbá az utolsó szakaszban, a végstádiumban arra törekszünk, hogy a lehető legkevesebb szenvedést, fájdalmat éljék át, a szövődmények a legkisebb mértékben forduljanak elő. Ezt próbáljuk az otthoni háziorvos, szakemberek és önkéntesek bevonásával megszervezni. Ez tehát az alapítvány másik nagyon fajsúlyos feladata.  

Amikor viharba kerülünk

1. csomó: Amikor viharba kerülünk, nehéz elfogadnunk azt a helyzetet, hogy széllel szemben nem lehet hajózni. Együtt kell sodródnunk vele.

2. csomó: Ha együtt sodródunk a széllel, irányt változtatunk. Levonjuk a felhúzott vitorlákat.

3. csomó: Kidobjuk a felesleges terheket a hajóból: megszabadulunk mindattól, amire már nincs szükségünk.

4. csomó: Bármilyen nagy is a vihar, önmagunkról gondoskodnunk kell, ennünk kell.

5. csomó: Hogy életben maradhassunk, akarnunk kell az életet.

6. csomó: Ha közben figyelünk a körülöttünk lévő emberekre, észrevesszük, hogy kiben bízhatunk.

7. csomó: Sokszor az a legnehezebb, hogy képesek legyünk elfogadni a segítséget.

8. csomó: Vihar közben rájövünk, hogy nem véletlenül élünk, és a megfelelő helyen vagyunk: ez belső mosolyt fakaszt.

9. csomó: Erre a felismerésre építve teremtő-alkotó erőnket cselekvéssé tudjuk formálni.

10. csomó: Végül magunk is segíthetünk másoknak, összefoghatunk.

11. csomó: Ha így teszünk, új kikötők várnak ránk.