„Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, a Krisztus” – Galli Istvánnal beszélgettünk Jány Gusztáv rehabilitációjáról

Patinás belvárosi ügyvédi irodába érkezem a megbeszélt időpont előtt pár perccel. Az ügyvéd urat íróasztala mögött találom, ahonnan fiatalos lendülettel pattan fel, hogy hellyel kínáljon. A barátságos fogadtatás pillanatok alatt eloszlatja minden szorongásom, hamarosan valóban felszabadultan kezdhetjük beszélgetésünket. 

– Ön az EHÉ-n egyházjogot oktat. Mesélne erről a munkáról pár gondolatot?  

– Ön mögött a falon lóg a kinevezés. 1996-ban Fabiny Tibor bácsi kért fel, hogy a leendő lelkészeket bevezessem a jogi gondolkodásba. Alapfogalmakkal ismerkedünk, az első félévben, majd a jelenleg hatályos egyházjogi szabályozások áttekintése, hogy mint szervezet jogilag hogyan működik az egyház. Ez heti egy óra, amit nagyon szívesen csinálok, jól érzem magam köztük. 

– Mivel foglalkozik még emellett? Milyen ügyei vannak?  

– Amióta ügyvéd vagyok – több, mint harmincöt éve – részt veszek az ügyvédi közéletben. Jelenleg az etikai bizottság elnöke vagyok és az országos kamarában fegyelmi bíró.
Megkaptam az Eötvös-díjat, ami az ügyvédi közéleti munkáért jár. Emellett, ennek az irodának vagyok tagja, ügyeket vállalok, főként peres és büntető ügyeket. Tanítok a Széchenyi egyetemen büntető jogot, hívnak államvizsgáztatni ide is, és az ELTE-re is, tagja vagyok a szakvizsga bizottságnak 

Beszélgetésünk elején kicsit bizonytalankodom, hiszen azért jöttem, hogy Galli Istvánnal Jány Gusztávról beszélgessünk, aki sokak szemében igen ellentmondásos személyiség. Ő vezette a Második Magyar Hadsereget a Don-kanyarban, ahol embertelen körülmények között harcolva nagyon sok magyar katona elesett. A Budapesti Népbíróság a háborúban betöltött szerepe miatt, 1947-ben golyó általi halálra ítélte, mivel egyrészt a háború Magyarországra kiterjesztését, az országnak a háborúba történő fokozottabb belesodródását megakadályozni nem törekedett, másrészről a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértve, emberek törvénytelen kivégzésének és megkínzásának felbujtója volt. Mindkét vádpontban a bűnösség megállapítása az akkori jogszabályok – így a Népbíróságokról elfogadott, törvénnyel megerősített rendeletek szerint is – jogszabálysértő volt. A Budapesti Népbíróság 3:2 arányban, és szótöbbséggel a Népbíróságok Országos Tanácsa is kegyelemre méltónak minősítette Jányt, és dr. Pálosi Béla is kegyelemre terjesztette elő. Tildy Zoltán köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt 1947. november 22-én elutasította. Jány az ítélet meghozatala után nem kért kegyelmet, mert azzal szerinte bűnösségét ismerte volna el.
Az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották a régi Gyűjtőfogház udvarán.
Negyvenhat évvel később, 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság – a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványára – Jányt az ellene emelt vádak alól jogilag felmentette. A rendfokozatát viszont közigazgatási úton vették el tőle. Az akkor honvédelmi miniszter, 1945-ben, – amikor még nem is volt itthon Jány – háborús bűnösnek nyilvánította, lefokozta és kicsapta a hadseregből. Ezért nem tudta a Legfelsőbb Bíróság '93-ban a rendfokozatát visszaadni. 17 éven keresztül senki egy szót sem szólt érte, pedig az evangélikus egyháznak egy hű fia volt, mert a Ludovika parancsnokaként berendeztetett egy evangélikus kápolnát, tiltotta a trágár beszédet, szinte bigott vallásos volt, rendszeres Biblia-olvasó, a sírján olvasható az a híres mondása, amit a siralomházban mondott: „Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, a Krisztus.”

A rehabilitációs eljárást kezdeményező riportalanyom, az ügyvéd határozottságával söpri félre kételyeimet:

– Nem történészek vagyunk, amiről most beszélünk az egy szimplán jogi kérdés, hiszen őt felmentették 1993-ban minden vádpont alól, bűncselekmény hiányában. Ennél tisztábbra mosni nem lehet. A rehabilitációs eljárás a rendfokozatának visszaállításáról szól. Ez olyan, hogy ha például valakiről – legyen akár büntetett előéletű – bebizonyosodik, hogy nem követte el ami miatt bevitték, akkor el kell engedni. Ez nem függ össze a korábbi, vagy későbbi tetteivel, de az adott esetben, ha nem bűnös, akkor jogtalanság elítélni. Így Jányit sem lehet elítélni valamiért amit nem tett. Ebben az esetben a bíróság megállapította, hogy a háborús bűnt amivel vádolták nem követte el, minden vádpont alól felmentették. Emiatt az sem jogszerű, hogy a rendfokozatát elvették. Jelenleg erről van szó. Ez pusztán jogtechnikai és morális kérdés. Ettől még lehetett volna kétbalkezes tábornok –persze hangsúlyozom, hogy az nem volt –, de a rendfokozatát elvenni nem lett volna szabad. 

– Ha jól értem, nem is jogi alapon támadják... 

– Ezt maga nagyon jól látja, sajnos nem jogi alapon állnak hozzá. Azt nem lehet megtenni, hogy valakitől elvesznek valamit, mert elkövetett egy bűncselekményt, majd nem adják vissza, pedig már kimondták, hogy nem követte el. Ez nem csak erkölcstelen de jogtalan is. Úgy lehet fenntartani, hogy nem kapja vissza a rendfokozatát, hogy "csak". Én bízom benne, hogy visszakapja. 

– Kérem meséljen arról, ki is volt Vitéz Jány Gusztáv magyar királyi honvéd tábornok? 

– Ő volt a második magyar hadsereg parancsnoka, ez talán köztudott. Egyszerű szülőktől származott. Édesapját Hautzingernek hívták, azért vette fel a Jány nevet, – az édesanyja volt Jány Irma – mert a vitézi rendbe fel akarták venni és oda akkoriban csak magyar névvel lehetett. Már a első világháborúban harcolt, mint hadnagy, a második magyar hadsereg főparancsnoki kinevezése előtt már a Ludovika főparancsnoka. Ízig-vérig katona volt, soha nem politizált, még áttételesen sem. Párt-politizálni akkor is tilos volt – mint ahogy most is – a katonáknak. Katona ember volt, aki esküjéhez híven végezte, legjobb tudása szerint azt amit rábíztak. Az tény, hogy a Donnál olyan feladat elé állították, aminek nem tudott megfelelni. De senki nem tudott volna. Például – ez még a '47-es perben elhangzott, és ezt szakértők ma is megerősítik – a terepviszonyoktól függően egy védővonalat egy hadosztálynak 7-9 km-t reális tartani. Kint a Donnál volt olyan hadosztály, amelyiknek 43 km volt a védelmi vonala. Ez nyilvánvalóan nem volt összefüggő, hatalmas lyukak szabdalták, ahogy a szakvélemény fogalmaz; fátyol-szerű volt. Ez nem azért volt így, mert ő nem tudta, hogy ezt nem így kell csinálni, ez nem tőle függött, hanem ezt bízták rá. Amikor '93-ban tárgyaltuk ezt, a Legfelsőbb Bírósági Tanács elnöke azt mondta, hogy azt tudta volna tenni, hogy kimegy a frontra és feltartja a kezét. Na, de hát ez az ember az egész életét – akkor már a 60. életévében volt – a hadseregben élte le. Arra tette fel az életét, hogy az eskü szent és kötelező, a haza védelme mindent megelőz, mert ott a hazát védték, ezt ma már a történészek is megállapítják. Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy pont ott kellett-e védeni a hazát, de ez természetesen nem Jány döntése volt. Én őt egy hős katonának tartom, aki minden elé, a maga személye elé helyezte a parancs teljesítését és a haza védelmét. A parancs teljesítése nélkül nincs hadsereg. Ma is úgy szól a törvény, hogy a parancsot meg kell tagadni, ha az nyilvánvaló bűncselekményre szólít fel. Egy rendőrparancsnok sem adhat parancsot, például bankrablásra. Itt azonban nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet. Itt arról volt szó, hogy vezesse a hadsereget és fejlődjön fel a Donhoz, foglaljon védelmi állást. Ez nem bűncselekmény volt. Ezek szabályos szolgálati parancsok voltak, amiket ő adott és továbbított, szintén szabályos parancsok voltak. Állítólag tizedelésre is parancsot adott, de még a népbíróság '47-es ítélete is megállapítja, hogy amire úgymond felbujtott, az végül nem történt meg. Viszont a jog szerint a felbujtás csak akkor az, ha meg is történik. Ha én azt mondom magának, hogy menjen és verjen fejbe valakit, az csak akkor minősül felbujtásnak, ha maga azt meg is teszi. Amíg nem, addig maximum azt lehet rám mondani, hogy borzasztóan udvariatlan ember vagyok, de nincs bűncselekmény. Nincs alap-cselekmény amire felbujtás vonatkozik. Ha ezt egy másodéves joghallgató nem tudja, akkor hazaküldjük, hogy ezt még gondolja át. Ilyenformán a '47-es ítélet egy jogi fércmű, ami önmagának mond ellent. 

– Hogyan bukkant az esetre és miért érzi ezt szívügyének? Hogyan lesz valakiből egy 1947-ben kivégzett tábornok ügyvédje? 

– 1993-ban egy rendkívüli jogorvoslat történt, amit felülvizsgálati eljárásnak neveznek és a legfelsőbb bíróság folytatja le. A legfőbb ügyészség kezdeményezte az eljárást. Nem lévén rokona aki megtehette volna, így a bíróság engem kért fel a védelem ellátására A rendszerváltásig Jány Gusztáv egy hazaáruló becstelen, tömeggyilkos, fasiszta bitang és még kitudja mi volt a hivatalos propaganda szerint, így 1989-ig fel sem merülhetett a kérdés.
Miért szívügyem? Az édesapám második világháborús repülő-tiszt volt századosi rangban és innen van, hogy már otthon is sokat hallottam Jányról. Apám nyolcvanöt évig élt, és az utolsó években már bottal járt, de még akkor is a botjára támaszkodott és fel állt mikor kimondta Jány Gusztáv nevét, olyan tekintélye volt, úgy tisztelte. Hát talán emiatt szívügyem, szeretném, hogy a rehabilitáció teljes lenne. Amit a legfelsőbb bíróság tehetett, meg is tett, de nem léphetett a büntető eljárás keretein túlra. Mivel a rendfokozatát közigazgatási eljárásban vonták meg tőle, azt a bíróság nem adhatta vissza. Ezért fordultam januárba a hadsereg főparancsnokához, a köztársasági elnökhöz, hogy alkotmányos jogával élve állítsa helyre a rendfokozatát. Ez az eljárás folyamatban van. Hangsúlyozom, hogy itt nem az ő katonai, vagy hadsereg-történeti szerepét kell vizsgálni. 

– Miért akarja a rehabilitálást, miért fontos ez 64 év után? Szempont-e, illetve lehet-e szempont ön számára Jány Gusztáv evangélikussága? 

– Számomra jogilag fontos, szakmailag pedig ügyvédként kötelességem mindent megtenni az ügyfelemért. Magánemberként pedig valóban büszke vagyok arra, hogy Jány evangélikus volt. Személyes kötődésem nincs hozzá, apám sem ismerte személyesen, hiszen hatalmas rang és körülbelül húsz év korkülönbség volt köztük. 

– Mire alapozza azt, hogy valóban ez az ember jó ember volt és nem egy hazaáruló, aki a halálba küldte a katonáit, ahogyan azt sokan állítják? 

– Az hogy jó ember valaki, vagy nem, az nem jogi fogalom. Tisztességes magyar katona volt, aki nem küldte halálba az embereit. Nem ő üzent hadat a Szovjetuniónak, nem ő találta ki, hogy oda kell mennie a hadseregével. Parancsot hajtott végre. A katonaságban nincs kis- és nagyparancs. Egy vezérezredest ugyanúgy köti a parancs – a feltétlen végrehajtás kikényszerítése érdekében – ugyanolyan szankciókkal, mint egy bakát. Amit megtehetett az az volt, hogy azzal a feltétellel fogadta el a kinevezést, hogy benyújtott egy listát, hogy a feladat végrehajtásához milyen felszerelésre, fegyverzetre, téli ruházatra, élelmiszerre lesz szükségük és úgy indult útnak még nyáron, hogy ígéretet kapott a legfelsőbb vezetéstől, hogy ezeket meg is kapja. Semmit nem kapott meg. Ez nem rajta múlott. A háború borzalmas. Az viszont, nem igaz, amit például Nemeskürty írt, hogy a 2. hadsereg odaveszett. Valóban 2/3-a odaveszett, de az, hogy 1/3-a haza tudott jönni, azoknak a drákói parancsoknak köszönhető, ahogy rendbe szedte a visszavonuló sereget. 

– Hová kellett benyújtania a kérvényt ebben az ügyben és mért pont ott döntenek? 

– A rendfokozat visszaállítása a hadsereg főparancsnokának, vagyis a köztársasági elnöknek a hatásköre, ahogy a tábornokok kinevezése is az Alkotmányban rögzített joga. 

– Ki az, aki az ellenérveket hozza az önéivel szemben? Várhatóan mikor és hogyan születik majd döntés? 

– Ez egy kérvény, nem egy tárgyalás. A köztársasági elnök egy hivatali előterjesztés alapján dönt. Nyilván nem a köztársasági elnök személyesen kezdi el kutatni az esetet. Az ellenzője a balliberális sajtó, aki jogilag nem ellenfél, de ők azok akik ezt támadják. Határidő nincs megállapítva. Az eljárás folyamatban van, véleményem szerint a közeljövőben meg kell szülessen a döntés. Bízom benne, hogy kedvező döntés születik, vagyis visszakapja a rendfokozatát. Ennek semmilyen anyagi következménye senkire nézve nem lesz, ez kizárólag erkölcsi kérdés. Képletesen mondtam, de szó szerint is lehet érteni; rá lehet majd vésetni a fejfájára a rendfokozatát. 

– Tervezi-e még más régen élt evangélikusok ügyének újratárgyalását? 

– Gyakorló ügyvédként nem keresem az ügyeket, ez pont fordítva működik, az ügyek találják meg az embert. De, hogy ne bújjak ki a kérdés alól; nem tudok olyan evangélikusról akinek jogilag függőben lenne a helyzete, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ilyen.