„Istent a zene révén kell hirdetnem” – Interjú Birta Miklóssal

–  Nagy öröm számomra, amikor egy olyan jazz gitárossal beszélgethetek, aki magát hívő keresztény embernek vallja. Szerinted is ritkaság ez a művészek között?

–  Sok éven keresztül abban a hitben voltam, hogy egyedüli harcos vagyok ebben a szakmában és világi emberekkel vagyok körülvéve. Aztán egyszer csak elő-előbukkantak emberek innen-onnan, akikről kiderült, hogy ő ide jár gyülekezetbe, ő meg oda, de egymás között, keresztényként nem tartották a kapcsolatot, mert nem is nagyon tudták ezt egymásról. Ha munkánk révén összekerülünk egy közös produkcióba, akkor direkt módon ezt nem tartjuk számon, nem propagáljuk, hogy ki az, aki hívő és ki az, aki nem. Emiatt nincsen különösebb összetartás a keresztény zenészek között. Hogy ez így alakult, az semmiképpen sem jó vagy követendő.

– Hogyan lettél hívő ember? Mikor tértél meg?

–  1992-ben májusban, a főiskolai felvételim előtt tértem meg. A pasaréti Torockó téri református templomba jártam, nagyon jó tanítóim és nagyon jó lelkigondozóim voltak ott, de bizonyos fenntartással kezelték könnyűzenei hátteremet. Nem rosszindulatból, inkább azért, mert soha nem találkoztak még ilyen emberrel. Ráadásul én akkor még csak 22 éves voltam és fennállhatott annak a lehetősége, hogy bármivé is „elfajulhatok”, még mielőtt elkezdenék komolyan Jézussal együtt járni.
Azt mondták, hogy nem tudják elképzelni, hogyan tudnám az Isten Igéjét szolgálni egy jazzklubban. Mivel komolyan hallgattam szavukra, komolyan el is gondolkodtam azon, vajon folytathatom-e tovább a gitározást, amit tíz éves korom óta tanultam. Az igazság az, hogy semmi máshoz nem is értettem, ez foglalkoztatott, ezt tanultam, ez érdekelt, ezért komoly döntés előtt álltam. Még mielőtt elkezdődött volna a zenész pályafutásom, akár félbe is szakadhatott volna…

– De mégis felvételiztél…

– Igen. A dolog pikantériája az volt, hogy a megtérésem utáni hónapban mentem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakára és tudtam, hogy ez egy mérföldkő lesz az életemben: vagy felvesznek, vagy nem vesznek fel. Tudtam, hogy nem egyedül megyek oda, hiszen megtértem. A bibliaolvasó kalauz szerint aznapra az volt az ige, hogy „ha az Úr velünk, kicsoda ellenünk.” Reggel ez még nem sokat mondott nekem. Megcsináltam a felvételit. Délután, az eredményhirdetés előtt a tanszak vezetője odajött hozzám és azt mondta, hogy „Nézze Miklós, maga nyilván tudja, hogy jól sikerült a felvételije. Fel tudjuk magának ajánlani, hogy felvesszük második évfolyamra, de ahhoz, hogy diplomát kapjon, meg kell lennie az összes vizsgájának. Ha tehát tudja vállalni, hogy egy év alatt megcsinál két évet, akkor nyer egy évet és három év alatt lediplomázhat. Akkor értettem meg, hogy „ha az Úr velünk, kicsoda ellenünk” mondtat mit is jelent a számomra.
Nyílván Isten a Biblia soraiban azt nem üzente volna meg szó szerint, hogy lehetek-e jazz zenész vagy sem, de a tanszék ezen határozatával megmutatta, hogy mellettem áll és támogat ezen a pályán. Megálltam Isten előtt és az Ő kezébe helyeztem a döntést, ő pedig ezt az igét adta és megerősített azzal, hogy rögtön második évfolyamra vettek fel.

– Zenészként szolgáltál gyülekezetben?

– Szolgálni sokáig nem tudtam. A református egyházban többségében az orgona szól az istentiszteleten, ami nem baj, de lehet, hogy ezzel a fiatalokat nem tudják olyan erővel már megszólítani.

– És most hová jársz gyülekezetbe?

–  1996-ban feleségemmel Floridába mentünk, amerikai református gyülekezetbe. Ott nagyon tetszett, hogy egy hiteles, élő gyülekezetet láttam, de az orgona mellett gitár, zongora és más hangszeri kíséret is segít a közös éneklésben. A gyülekezetben ez nem okozott problémát, én ott láttam először azt is, hogy hívő embereknek ez a fajta zene a legtermészetesebb dolog.
1999-ben újra egy évre New Yorkba mentünk, ahol találtunk egy olyan gyülekezetet, ahol én is szolgálhattam zenéléssel. Amikor hazajöttünk, tudatosan kerestünk magunknak gyülekezetet, olyat, ahol könnyűzenei istentiszteletek vannak.

– A karizmatikusok felé vonzódtál emiatt?

– Nem. Bár karizmatikusokat biztosan találtam volna, de rossz tapasztalataim voltak velük. A mai napig fenntartással vagyok velük szemben, nem a zenei résszel, hanem a liturgiával, ami azt körülöleli. Tehát nem arra a fajta istentiszteletre gondolok, ami náluk van. De tudatosan kerestünk olyan gyülekezetet, ahol fiatalok vannak, ahol kisgyermekesek vannak (három fiam van), hozzánk hasonló problémákkal, tapasztalatokkal. Én pedig mindenképpen szolgálni akartam és tenni a dolgaimat. Így aztán másfél év alatt kikötöttünk a Szabad Evangéliumi Gyülekezetben, amelynek Monty Tailor a vezetője.

– Mondanál pár szót a gyülekezetről?

– 1981-ben jött Monty Magyarországra misszionáriusként, aztán elvégezte a Református Teológiát. Magyar felesége lett, gyerekei születtek. Szinte magyar, hiszen élete nagyobbik felét itt élte le nálunk és nem is szándékozik visszatérni az Egyesült Államokba. Ebben a gyülekezetben az a tanítás, hangulat és liturgia van, amit mi Amerikában láttunk. Jó a közösség és már nyolc-kilencedik éve oda járunk. Bár már elköltöztünk Érdre, mégis visszajárunk a XIII. kerületben lévő gyülekezetbe. Ez lett a lelki otthonunk.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Huszák Zsolttal és az evangélikus egyházban szervezett zenei táborosokkal?

– Már pontosan nem is emlékszem. Zsoltban viszont érzem azt a küldetést, amit én is érzek, hogyha keresztény zenélésről van szó. Felismerte ő is azt, hogy a fiatalokat zenével meg lehet fogni.
Mesélte nekem, hogy annakidején Luther kocsmákba járt és az ottani zenéket írta le, és azoknak dallamára templomi énekeket írt. Nekünk is ezt a példát kellene követni: mai zenékbe kellene Istenről szóló üzenetet berakni. Azt hiszem, hogy én is a tehetségemet és a tálentumomat Istentől ezért kaptam. Nem azért, hogy történelmi tradícióknak megfeleljek, hanem hogy Istennek és minél több fiatal számára tegyem kézzelfoghatóvá az evangéliumot. Nem akarok se többet, se kevesebbet kiolvasni a Bibliából, csak annyit, amennyi ránk tartozik. Ha kaptam egy tehetséget, mint zenész, mint tanár, ha kaptam egy elhivatottságot, akkor kötelességem ezzel a dologgal valamit kezdeni és keresni a lehetőséget arra, hogy Istent a zene révén is hirdessem.

– Nyáron az Evangélikus Zenei Táborban tanítottál… Milyenek a tapasztalataid?

– A táborban külön öröm volt számomra, hogy nem csak zenélésről szólt az egész nap, hanem voltak beszélgetések, ahol pont olyan kérdéseket lehetett feltenniük a fiataloknak, amelyek engem is foglalkoztattok olyan idősen, mint ők.

– Például?

– Hogy mi végre vagyunk mi a világban? Hová megyünk? Mi Istennek a célja velünk? – Nagyon megérintett az egész Győrben zajlott hét.

–  Mi lesz a következő közös munka?

– Maci meghívott a Szélrózsa Bandbe. Számokat írok, hangszerelek és remélem, hogy az Isten ez ügyben is fog kapukat nyitni. Már nagyon régóta várok erre. A saját munkámban (tanítok, zenélek) nem éreztem azt, hogy Istennek szolgálok, úgy, mint egy lelkész. Nekem a munkámban nem volt missziós területem, de most úgy érzem, hogy megtaláltam ezt a részt. 1999-ben, mielőtt az Egyesült Államokba mentem, csináltam egy funky evangélizációs lemezt. Ott követtem el a hibát, hogy angol nyelven készítettem, mert odaszántam, azzal szerettem volna bemutatkozni. Tíz éve ott áll fiókban befejezetlenül… Tíz éve nem tudom megválaszolni, miért.

– De funkyt szerinted lehetne magyarul is énekelni?

– Sokat gondolkodtam ezen. Én magam keveset értek a szövegíráshoz. Ki tudom azonban választani, hogy mi a jó szöveg, nem csak a tartalmát illetően, hanem hogy hangulatában passzol-e a zenéhez, nem csak a rímelés, szótagszám tekintetében, hanem hogy vannak-e benne olyan szófordulatok, amelyek jól illeszkednek a zenei stílushoz.
Vannak kollégáim, akik nem szeretik az amerikai zenét magyar nyelven énekelni, de én ezzel vitáznék, és azt gondolom, hogy ez csak a jó szövegen múlik.
A mi anyanyelvünknek van egy fajta tradíciója, a magyar népzene, költészet, aminek van egy hangulata, amivel azonosítjuk a saját anyanyelvünket és ezt szembeállítva más tradíciókkal sántít, ha ezeket a másfajtákat át akarjuk ültetni magyarra. Ilyenkor érezzük azt, hogy ezek sehogyan sem alkalmazhatóak, mert nem illeszkednek bele abba a közegbe, és nem tudunk azonosulni velük, mert nem érezzük anyanyelvinek.

– Te most egy olyan könnyűzenéről beszélsz, ami még nincsen Magyarországon?

– De, van már, hiszen sokan próbálkoznak kisebb nagyobb sikerrel, de még nem forrott ki. Én viszont hiszek abban, hogy vannak tehetséges szövegírók, akik meg tudnák ezt csinálni. Hisze, hogy tudunk olyan keresztény könnyűzenét is csinálni, ami a fiatalokat megfogja, és amivel be lehetne őket hívni a gyülekezetbe.

– A kérdés azonban mindig visszatérő: össze tudnánk-e kovácsolni egy olyan egyházi profi gárdát, akik színvonalas zenét játszanának egyházi rendezvényeken?

– Ez komoly gond. A gyülekezetek értelemszerűen mindig maguk közül választják ki azt, aki a zenei szolgálatot elvállalja. Ők önként vállalják ezt a fajta munkát a gyülekezetben, szolgálatként, amatőrként.
Viszont ha a gyülekezetekben lenne olyan igény, hogy professzionális zenét játsszanak az alkalmaikon, akkor meg kellene fizetni a zenészeket, azaz nekik főállást kellene biztosítani, és alkalmazni kellene őket, éppúgy, ahogyan a lelkészt is.
A profi zenét most még csak úgy tudjuk megoldani, hogy professzionális zenészeket hívunk, akiket meg kell fizetni, de nem hívők. Ha hívők, akkor nem biztos, hogy profi zenét játszanak, de ingyen végzik a szolgálatot. Ez a mérleg két serpenyője.
Azt gondolom, hogy zenei táborok kiváló alkalom arra, hogy a fiatalokban felkeltsük az igényt a magas színvonalú zenélésre. Hosszabb távon azonban az lenne a megoldás, ha őket támogatnánk a képzésben, és végül állást ajánlanánk nekik a gyülekezetekben.
Ha most a Szélrózsa Bandet össze tudnánk kovácsolni, ez az együttes lehetne az alap, akikkel evangelizációkra járhatnánk. Csak az a baj, hogy sok helyen még ma is fenntartásokkal viseltetnek a könnyűzene iránt, pedig ha az egyházak nem nyitnak efelé, akkor nem fogják tudni a fiatalokat megérinteni.