„Igaz hittel és reménnyel, rengeteg imádsággal kell folytatnunk a belső építkezést” – Interjú Andorka Árpáddal, a Tolna-Baranyai Egyházmegye felügyelőjével

– Idén december 12-én lesz húsz éve, hogy először iktatták be egyházmegyei felügyelőnek. Ez az időszak egyháztörténeti szempontból is igen nagy távlat. Milyen érzések, emlékek kavarognak Önben?

– Leírva soknak tűnik a húsz esztendő, de szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan tovaröppenek az évek. Mintha csak ma lett volna, amikor Hafenscher Károly esperes úrral együtt szolgálatba indított D. dr. Harmati Béla püspök úr a szekszárdi evangélikus templomban. Az iktatásról készült fényképeket nézve látom, hogy mennyi nagyszerű ember testben már nincs közöttünk (áldott emlékű szüleimmel együtt), emlékük mindörökké velünk maradnak.

Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt, legtovább Krähling Dániellel, most pedig már a második ciklusra készülünk Szabó Vilmos Béla esperes úrral. Rajtuk kívül sokakat kellene még említenem, de azt gondolom, hogy a helyhiány miatt erre most nincs lehetőségem.

A legnagyobb eseménynek azt tartom, hogy éppen húsz évvel ezelőtt került vissza a Magyarországi Evangélikus Egyház kezelésébe a Bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium és Kollégium. Aki látta az indulást és látja a mostani állapotokat, az csodáról, isteni csodáról beszél. A 206 éves intézmény szinte minden területen európai és országos rangot vívott ki magának, nagy örömünkre. Mindebben elévülhetetlen szerepe volt és van Ónodi Szabolcs igazgató úrnak és hűséges munkatársainak.

Azután erre a húsz éves időszakra esett, hogy a két egyházkerület háromra növekedett – bárcsak a lélekszám növekedett volna ilyen arányban....

Vannak azonban szomorú emlékek is; egy-egy templom kiürülését, használhatatlanná válását, egy-egy anyagyülekezet teljes elnéptelenedését látni, sosem egyszerű. De volt sok öröm is, hiszen két új templom, egy szeretetintézmény és gyülekezeti házak épültek az egyházmegyében. Nagyszerű események, rendezvények indultak el a Tolna-Baranyai evangélikusoktól: a Szélrózsa ifjúsági- és az országos találkozók – hogy csak a legnagyobbakat említsem, de számos kerületi alkalmat is mi indítottunk el.

Természetesen a felsoroltak csupán szösszenetek a húsz évből.

– Szűkítsünk egy kicsit, és nézzük csak az elmúlt hat éves ciklust. Milyen örömök és bánatok jellemezték a Tolna-Baranyai Egyházmegyét?

– Az elmúlt hat esztendőben, az egyházmegyében tulajdonképpen rendben folyt a munka, az építkezés. Külön örömömre szolgált, hogy az úgynevezett esperesi vizitációkra – több évtized után – sor került, melyeken én magam is részt vettem. A lelkészek és gyülekezetek egyaránt a vizsgálatokat igen jól fogadták, hiszen elsődleges célunk a segítségnyújtás, a problémás esetek tisztázása volt.

Hatékonyan és jól működött az új felállású egyházmegyei presbitérium, közgyűlés és a számvevőszék. Nálunk egyszer sem maradt el ülés határozatképtelenség miatt... Jó volt egyházmegyei, egyházkerületi és országos rendezvényeken látni a gyülekezeti tagjainak aktivitását. De rossz volt megtapasztalni, hogy néhány gyülekezetnél békétlenség ütötte fel a fejét. Minden esetben őszinte párbeszédre, és a problémák megoldására törekedtünk, ezek többé - kevésbé sikerrel végződtek.

Jó volt megtapasztalni, hogy több gyülekezetnél újabbnál újabb kezdeményezés volt a gyülekezeti tagok aktivizálására, testvéri közösségek építésére. Például erdei istentisztelet, gyülekezeti nap, gyülekezeti hétvége, stb. Öröm, hogy az LMK-k, vagyis a lelkészi munkaközösségek mindig igen jó hangulatban, szép számú részvétel mellett zajlottak. Jó volt látni, hogy a lelkészeink többsége békességben él családjával és az egyházközségben is.

– Egy újabb hatéves ciklus kezdetén vagyunk. Mik a tervek, elképzelések?

– Mindenek előtt szeretném megemlíteni, hogy a jövő évben lesz az egyházmegyénk alapításának háromszázadik évfordulója. Nagyon szeretném, ha ezt méltóképpen tudnánk megünnepelni.

Változatlanul fontosnak tartom – erre a törvényi előírás is kötelez minket – a gyülekezeti vizitációkat, ahol nemcsak a lelkészekkel, hanem a presbitériumok tagjaival is találkozhatunk, és élő párbeszédet folytathatunk a gyülekezet örömeiről és gondjairól. Ha kell, akkor segítünk a problémák megoldásában.

Jó lenne, ha sikerülne minél több embert (elsősorban presbitert) megszólítanunk a gyülekezeti munkatárs-képzésben való aktív részvételre. Ennek elsődleges célja az lenne, hogy segítsük a lelkészeinket a sokrétű munkájukban. (Persze az sem lenne baj, ha a lelkészek is élnének a segítségnyújtás adta lehetőséggel.) Az országos és kerületi rendezvények mellett szeretném, ha mindenütt sor kerülne gyülekezeti napok megszervezésére, azért, hogy a híveink tudjanak testvéri közösségben egymásnak örülni. (Hála Istennek, nem kell kitalálni, csak át kell venni a tapasztalatokat azoktól, akiknél már működik ilyen rendezvény.)

A szórvány gyülekezetekben a legfontosabb, hogy biztosítsuk a szolgálatokat. Igen nehéz, sokszor embert próbáló feladat ez, de vallom, hogy nem szabad elengedni a kicsiny lélekszámú településeken élők kezét.

A tervekkel kapcsolatban végezetül még egy gondolat: jó lenne, ha a következő ciklusban az egész egyházmegye vezérigéje lenne az gyik konfirmációi igém: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)

– Felügyelő urat Gáncs Péter püspök úr is mindig a „nagy statisztikusként” emlegeti, és amikor felügyelő úr egy-egy konferencián szembesíti a résztvevőket a legújabb népegyházi statisztikai adatokkal, az bizony nem mindig a legoptimistább percek közé tartozik. Ön hogy éli meg gyülekezeteink fogyását? Milyen missziós lehetőségeket lát megoldásként?

– Sokszor idéztem, most is megteszem: „Az egyház igazi élete számokban nem fejezhető ki. Munkája olyan területen folyik, s olyan mértékben történik, ahová a statisztika nem ér le. Az egyház elrejtett életének is megvannak azonban a megszámlálható külső megnyilatkozásai. Ezek alkotják az egyházi statisztikát. Ezek a számok beszélnek és tanítanak.” Az idézet Túróczy Zoltán: Jelentés a Dunántúli Egyházkerület 1949. évi rendes közgyűlésén című előterjesztéséből származik.

A számok száraz tények, de egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: a tisztánlátáshoz szükségünk van azok elemzésére. Minden év februárban-márciusban dolgoztam fel és javítottam a kerületi népmozgalmi adatokat. Ilyenkor én sem tartozom a családom körében a vidám emberek közé... Sok-sok álmatlan éjszaka van egy-egy év adatainak összesítésének és elemzésének elkészítése mögött. Amikor a mi adatainkat összehasonlítom az országos tendenciával, nem vigasztal, de tény, hogy az országos, hasonló tartalmú adatok általában rosszabb képet mutatnak, mint a miénk. Kérdésére a konkrét válaszom, hogy nagyon nehéz szívvel élem meg a gyülekezeteink fogyását, de látnunk kell, hogy a falvak nagy részének összlétszáma is jelentősen csökkent, és az ott élők átlagéletkora jóval magasabb a városban élőknél.

Nem tudom, hogy a városban élők megszólítását milyen missziós megoldással lehetne elérni. Sajnos az urbanizáció gyökértelenné tette a faluról városra költöző híveket. Bár az is elgondolkoztató, hogy a városi őslakosság is eltávolodott egyházától. (Zárójelben jegyzem meg: nem csak a miénktől...) Úgy gondolom, hogy igaz hittel és reménnyel, rengeteg imádsággal kell folytatnunk a belső építkezést. Nagy szavak ezek? Szerintem nem! Erősítsük evangélikus identitásunkat; ne csak a kabát hajtókáján viselt Luther-rózsáról mondják ránk, hogy ők az evangélikusok, hanem életünkkel, viselkedésünkkel is büszkén vállaljuk azt!