„Hang vagyok, az Ő szájában” – Interjú Kubik Annával

– Ön lett a budafoki szavalóversenyen a zsűri elnöke. Hogyan érkezett a felkérés?

– Már régebb óta beszéltünk erről Solymár Gábor evangélikus lelkész úrral, sőt tavaly is felkértek már, de akkor egy már elvállalt munka miatt nem tudtam eleget tenni a felkérésnek. Aztán közbejött Bánffy Gyuri bácsi halála, aki ennek a versenynek motorja és zsűrielnöke volt. Ezért kötelességemnek éreztem elfogadni a felkérést és a hely miatt is szívesen tettem eleget a kérésnek, hiszen Budafok az én szűkebb pátriám is. Másrészt pedig mindig jó érzés fiatalokat nézni, közöttük lenni, tanulni, nekem is nagyon tanulságos egy ilyen szavalóverseny.
Több helyen voltam mostanában zsűrizni és nagyon jó tapasztalataim vannak. Ilyenkor mindig én is felfrissülök, megmerítkezem a jövőben, hogy van folytatás és van egy olyan generáció, mely szintén fontosnak tartja a verset, a lélek megfürdetésének ezt a módját. Nem csalódtam, mert itt is volt két egészen kiváló versenyző, a többiek pedig nagyon szépen, átlagosnak mondható szinten szavaltak. Mindenki győztesnek érezhette magát, aki megtanult egy verset, ezzel bíbelődött, foglalkozott, hosszú időt töltött a vers megértésével, elgondolkodott a vers átadásának megfelelő kifejezésén.

– Említette, hogy rendszeresen vállal zsűriszerepet szavalóversenyeken. Merrefelé szokott zsűrizni?

– Visszatérő vendég vagyok Székesfehérvárott , ahol a Versünnepet tartják ilyenkor tavasszal, több elődöntőn át, a Szent István Művelődési Házban. Szintén rendszeres vendég vagyok az Ötvenhatos versek szavalóversenyén, amit többnyire a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tartanak. Félig-meddig Gyuri bácsitól örököltem meg ezeket a feladatokat és engem is számon tartanak, mint versmondót, ezért gondolom, hogy nagyobb a bizalom irántam és tényleg öröm felfedezni új verseket, versmondókat és stílusokat. Jó azt követni, hogy az ifjúság milyen verseket vesz elő, milyen költőket részesít előnyben. Nem mindenhol kötött, ahogyan itt Budafokon volt. Van, ahol szabadon választott versek vannak, de természetesen az Istenes versek rangosabb helyet foglalnak el az én szívemben is, hiszen magam is szívesen választok ebben a témában verseket. Ez a legnagyobb és legszebb téma ami létezik a magyar és a világirodalomban.

– Miért fontos a huszonegyedik században, hogy a fiatalok tanuljanak és szavaljanak verseket?

– Szerintem azért, mert a saját lelküket tudják gyógyítani, tanítani. Mindig segítség egy jól megfogalmazott, tömör költői gondolat. Adott esetben útmutató lehet, sokszor sűrűn és tömören fogalmaz meg gyötrő kérdéseket. Jó a költőkhöz fordulni. Már az is jó, ha kérdést fogalmaz meg, de sokszor mutatnak utat, adnak válaszokat a költemények. Persze fontos hangsúlyozni, hogy mindig csak a jó irodalommal érdemes foglalkozni. Mindenképp fontos a felnőttek tanácsa, hogy valóban jó versek jussanak el a fiatalokhoz. A gyengébb versek könnyen vihetik tévútra az embert.

– Kamaszkorom meghatározó irodalmi élménye József Attila költészete volt. Van az ön életében ilyen meghatározó költő?

– Nekem Ady volt. Mostanában kezdtem inkább érteni és szeretni József Attila verseit. Ady azonban egész korán minden zaklatott kérdésemre választ adott. Egy Ady-kötetet szinte bárhol fel lehet ütni, persze József Attilát is, de ő kezdettől fogva vadabb hangon szólt és erőteljesebben. Tőle mostanában a kis gyöngyszemeket kedvelem nagyon. Lenyűgöznek az élet apró dolgairól írt gondolatai. Részben ez azért is van, hiszen már túl vagyok a nagy verseken, de jól esik az ilyen szemlélődő, pontosan megfigyelt dolgokról szóló nagyszerű költeményeket olvasni.

– Mikor döntötte el, hogy színésznő lesz? Mi fogta meg a színészi pályában?

– Hát ez nagyon régen volt. Nagyon soká láttam először színházat. Addig orvos akartam lenni, de rá kellett jönnöm, hogy nem nagyon bírom a vért. A tanárnőm viszont már általános iskola alsó tagozatában fölvett a nagyok irodalmi színpadára és onnantól kezdve mondtam verset, és szerepeltem műsorokban is.
A színház Székesfehérvárott fertőzött meg egy életre, ahol életem első színházi élménye a Kőszívű ember fiai volt. Furcsa az életben, hogy idén felkértek, hogy játsszam el a darabban Baradlaynét. Ez úgy látszik visszatérő motívum az életemben.
Mindig megjelent a fejemben, láttam magam előtt, amit olvastam. Ez tűnt evidens kifejezési formának az életemben. Ezzel a mai napig így vagyok, bármit olvasok, azonnal dramatizálom, látom magam előtt a történetet. Sokszor a versekkel is így vagyok.
Mikor már a pályán voltam, rájöttem, hogy irodalmi alkotásokon és rajtam keresztül elhangzanak dolgok, amiket fontosnak tartok az életben, amikről úgy tudok vallani, tanúságot tenni. Babitscsal szólva: „hang vagyok, az Ő szájában” Ez egy nagyon szép kifejezés. Tudok hozzászólni dolgokhoz, elmondani a véleményemet az irodalmon keresztül. Ezt jelenti számomra a színészet.

– Volt olyan mű, amit visszautasított a mondanivalója miatt?

– Volt persze, filmszerepek is, de nagyon nagy szerencsém volt a színdarabokkal. Ami engem közelről érintett, az mind fantasztikus szerep volt. Egy idő után az ember személyisége vonzza is ezeket a szerepeket. Inkább filmen adódott volna több lehetőség, de azokat is lelkiismeret furdalás nélkül visszautasíthattam, később ezek el is maradtak. Sokszor mondják, hogy a színészet nagyon kiszolgáltatott pálya. Én épp az ellenkezőjét tapasztaltam meg. Ha tartom magam valamihez, felállítok szabályokat, vagy van egy mérce, akkor jobban tisztelik az embert, mintha mindent gátlástalanul bevállal. Biztos vagyok benne, hogy lehet és kell is válogatni a szerepek közt.

– Megteheti ezt egy pályakezdő?

– Biztos kell hozzá egyfajta bátorság. De olyan kevés időnk van a földön, hogy feleslegesen botorkáljunk. Előbb-utóbb színt kell vallani, hogy mi az, amit vállalni tud az ember, mi visz előre, ami fejlődésre ad lehetőséget és nem visszahúz.

– Jelenleg milyen darabokban játszik? Hová hívják?

– Három színházban is játszom. Jelenleg a Tháliában, a JÓ TÜNDÉR (Csukás István-Novák János: Tükörbohócok) című darabjában, játszom Baradlaynét, a veszprémi Pannon Várszínházban, a Kőszívű ember fiaiban. A saját színházamban a Magyar színházban a FELESÉG-et (Háy János: Háromszögek), SIN ASSZONY-t (Bertolt Brecht: A szecsuáni jó ember), MUSKÁTNÉ-t (Molnár Ferenc: Liliom) és PRUDENCE-t (Alexandre Dumas- Kiss Csaba: A Kaméliás hölgy). A televízióban tizenöt éve megy a Lyukasóra című állandó műsor. Rengeteg felkérést kapok, versmondásra, estekre, jótékonysági rendezvényekre.

– Említette a Tükörbohócokat. Fontos az ön számára a gyermekeknek szóló színház?

– Hogyne! Nagyon fontos, hogy a gyermekek megszokják ezt a kifejezési formát! Nagyon fontos a játék szerepe minden korosztály számára. A lányomon látom, hogy a mai huszonéveseket nagyon nehéz a színház felé terelni. Bölcsészként sokat próbálkozik, hogy kortársait becsábítsa egy-egy előadásra, de ez egy nagyon nehezen aktivizálható korosztály. Lehet, hogy a színház is hibás ebben. Lehet, hogy kevésbé érthető, követhető a mai filmek tempójához szokott fiataloknak.
Hiszem, hogy nem szabad hagyni ezt a műfajt, mert ez egy élettel teli egyszeri csoda, ami minden este újra megszületik a színpadon. Hiszem, hogy olyat tud átadni, amit mással nem lehet pótolni.

– Mennyire követi a kortárs költők munkáit?

– Mindenképp fontos követni a kortárs irodalmat, hiszen minden kornak lenyomatát, életérzését hordozza a saját irodalma. Nagyszerű írókat, költőket sorolhatnánk: Lackfi János, Varró Dániel, Szentmártoni János, Rózsássy Barbara, Csender Levente... és hosszan folytathatnánk a sort, van annyi említésre méltó név, mint bármely más korban. Aki meg akarja érteni korának nagy kérdéseit, annak kötelező követni és ismerni a kortárs irodalmat.

– Idén kapott Kossuth-díjat. Mit szólt a díjhoz, milyen érzés volt, amikor megtudta? Mit jelent ön számára ez a kitüntetés?

– Hatalmas elismerés, idén különösen megtisztelő volt, hiszen olyan kitüntetettek között vehettem át, akik ha lehet, még tovább emelik a díj értékét. Ez egy nagyon nagy hagyományú díj, 48-óta ez a  legrangosabb állami művészeti kitüntetés. Nagyon nehéz szavakkal leírni, amit jelent. Nagyon erős és jókor jött bíztatás és megerősítés, egy hosszú pályafutás elismerése. Olyan szerepeket játszhattam, amik sokat építettek az emberben. Több száz nőalak, sok-sok munka, nagy szép és nehéz szerepek, esetenként tényleg hatalmas szériákban. Mondhatom, hogy nem unatkoztam az elmúlt harminc év alatt. Ezt mind elismeri egy ilyen megtisztelő kitüntetés.

– Lelkészektől szokták megkérdezni, hogy lehet-e visszatérően újat mondani ugyanarról a textusról újra és újra. Színészek esetében ez a kérdés különösen is felmerül: egy esetleg több századszor játszott darab esetében lehet újat adni a közönségnek estéről estére?

– Nekem nem volt olyan, hogy rutinná vált volna egy szerep. Hihetetlenül jó színészekkel játszom és játszottam mindig, akik nem hagyják ellustulni az embert. Folyamatosan próbálom a szerepeket minden este úgy játszani, hogy a közönség úgy láthassa a darabot, mint ami ott egyszer újonnan születik. Az ember is folyamatosan változik, de a jó partner is sokat segít ebben. Szerepek közt pedig nincs áthallás, hiszen embereket ábrázolunk, akik más más jellemek, egyediek és megismételhetetlenek, ahogy a valóságban is.

– Mindig csodáltam lelkes színházba járóként, ahogy a színészek hátra tudják hagyni a saját egyéniségüket és átszellemülnek, szerepükké válnak. Ez tényleg így van, vagy csak mi nézők látjuk ilyennek?

– Jó esetben abszolút így van. A színpadon nem lehet, hogy a saját személyiségünk kiütközzön. Nem véletlenül mondják, hogy elmúlik a fejfájás, betegségek szűnnek meg, hiszen úgy érzi az ember, hogy a szerepévé változik. Akkor az ember már egy másik személy. Ha nem így volna, akkor az tönkre tehetné az előadást.

– Fordítva előfordul? Visz haza a szerepekből?

– Kicsit le kell csengetni a dolgot, ezt mindenki másképp csinálja. Előtte és utána is kell az idő az átállásra. Én szeretek csellengeni kicsit előadások után.

– Ön katolikus hívő ember. Miért fontos az ön számára a hite?

– Hívő családba születtem, nekem nem kellett megküzdenem a hitemért. Ahogy járni tudtam, szüleim vittek a templomba. Nem kellett mindenféle kerülőutakon jutnom a hitre, magától értetődő út volt, persze a kamaszkori nehézségekkel együtt, de mindenképpen felkínált út volt, amit választhattam és választottam is. Persze ugyanúgy vannak, gyötrődéseim, kétségeim, mint bárkinek, mégis mindig ott van a Jóisten, mint nagy erő, aki mindig megadja a maga útjain a megfelelő válaszokat. Az életemben a legnagyobb erő a hitem.

– Érezni szavaiból, hogy sok erőt adott életében a hite, volt olyan eset, mikor hátrányként érte a kereszténysége?

– Ami annak tűnik, az valójában nem az. Nyilván bennem is sokszor felmerült, hogy nem hamis-e a kérdés, ami felötlik bennem, vagy az arra kapott válasz, de hosszútávon mindig bebizonyosodott, hogy nincs más út! Másképp a létem lényege veszne el. A létjogosultságomat nem érezném, ha nem lenne valami végső értelme az életnek. Persze, amint szavakba önti az ember, már kevesebbnek tűnik, nagyon nehéz ezeket a dolgokat megfelelő súllyal megfogalmazni. Leginkább csak érezni, s hinni lehet.

– Hogyan tekint vissza a pályafutására, van-e olyan korszak, amire különösen is szívesen emlékezik?

– Minden szerep az édes gyermekem, hiszen annyit viaskodom, foglalkozom velük, hogy mindet megszeretem. Ha mégis választani kell, akkor olyant mondanék, ami az emberekből a legnagyobb hatást váltotta ki. Ilyen volt a Sütő-darab, ami egy a színházon túlmutató esemény volt. A társadalom egészére nézve nagy hatású korszakban mutatta meg a színház valódi erejét, rámutatva a szórvány-magyarság helyzetére 1986-ban. Talán életem legszebb estéi voltak.
Hatalmas ünnepeket élhettem még a csíksomlyói Passióban, vagy az István, a király Rékájaként, nem véletlenül ezek voltak olyan nagy horderejű előadások, hiszen mindben óriási szerepet kapott a hit.

– Van olyan szerep álma, amit még különösen vár?

– A nagy klasszikus szerepeken már nagyjából túl vagyok, de mindenképp nagyon várom a kortárs írók szerepeit.

– Mi a szerepe a társadalomban az önhöz hasonló, valódi ismertségnek örvendő színészeknek?

– Úgy érzem, szükség van ránk. A beszélgetésekre invitáló meghívásoknak is nagyon szívesen teszek eleget, ma is egy ilyenre utazom Szekszárdra. Nagy igény van az igazi, értékes kultúra terjesztőire. Kutatják, keresik és próbálnak hozzájutni az emberek a kultúrához. Ezek nagyszerű esték, észre lehet venni, hogy az emberekben van igény összekapaszkodni, mert egyedül nem megy. Kell a biztatás, hogy együtt működik, hogy kell értelme legyen az életnek a mindennapok silányságán túl. Egyre több felől hallani, hogy az emberek dobják ki a tévéiket. Nincs mit nézni bennük, egyre többen mondják, hogy nem kíváncsiak már az értéktelen műsorokra. Minden dolog kitermeli az ellentétét. Most ez zajlik.
Amikor a szüleim fiatalok voltak, én akkor tapasztaltam hasonló összekapaszkodást, a háború után. Ők egyszerű emberként amatőr színpadokon léptek fel, egy olyan korban mikor a háború után az országot újjá kellett építeni. Most ehhez hasonlót látok az országban járva. Ebben az időszakban nagyon nagy szerepe van a szülőknek. Hogy a fiatalok ne tekintsék végcélként a fogyasztói őrületet. Olyanokká válnak amilyenné mi gyúrjuk őket. Ez nagyon nagy felelősség! Muszáj őket segíteni, én ezen munkálkodom.