„Az isteni szeretet ünnepe a karácsony!”

Egy óbudai kávéházban találkozunk. A rádiótól jön, ahol műsort vezet. Esténként a Kamaraszínházban lép fel, délelőttönként forgatja a Barátok közt legújabb részeit.
A pincérek mosolyognak, amikor mondom, kit várok. Ők is „lekertészgézázzák”, a sorozatnak hála, és egy motoron berobogó sztárt várnak. Németh Kristóf azonban gyalog jön. Amikor belép az ajtón, akkor is telefonál, majd arról kezdünk el beszélgetni, miért vállal ennyiféle munkát és hogyan jut ideje minderre.

Németh Kristóf: - Világ életemben akkor éreztem jól magam, ha nagyon pörgött az életem. Bár az alvás is nagy hobbim lenne, csak nem mindig űzhetem. Ha pihenésre gondolok, akkor is mindig valami aktív dolog jut az eszembe. Sportlövészet, vitorlázás. Az, hogy ennyiféle szakmai területen mozoghatok, pont hogy nem fásítja el az embert, hanem a sokszínűség magával ragadó és adott esetben még pihentető is. Személyem, agyam, lelkem mindig kicsit más szegmensét használom. Egy rádióadásban kérdezek, a színházban testközelből kell három órán keresztül elvarázsolnom a nézőket, a tévésorozat forgatásakor egy figura bőrébe kell bújni.
- A gödöllői Kulturális Központ ügyvezetői igazgatója is voltál. Már nem. Talán eggyel több elfoglaltság már sok volt neked is?
Németh: - Az állást 2002 januárjától öt és fél évig csináltam. Sokan megkérdezik, hogy egy ilyen tuti széktől miért válik meg az ember, amikor egzisztenciálisan is biztos hátteret jelentett. Nem szeretem azokat az embereket, akik benne csücsülnek egy pozícióban, hatalmi helyzetben és foggal-körömmel igyekeznek ragaszkodni ahhoz, még akkor is, ha már nem tudják ellátni feladatukat. Én nem ilyen vagyok. Döntésemben két dolog játszott közre: Egyrészt édesapám súlyos beteg lett, másrészt az életem révbe ért, Nikivel összeházasodtunk, majd született egy kisfiúnk, Lőrinc, aki most lett egyéves.
- Egy bulvármédiával megfertőzött világban mit tudtál Gödöllőn kulturálisan létrehozni?
Németh: - Egy művelődési ház igazgatásának van üzleti-szakmai és elvi része. Az üzleti-szakmai vonal szoros keretek közötti gazdálkodást, közpénzekből, törvények által szabályozott tervezést, működést, és elszámoltatást jelent, másrészt a saját bevételek fokozásáról, pályázati, szponzorációs források megragadásáról szól. Gyakorlatilag profi cégvezetést jogi, gazdasági felépítést igényelt, munkatársi gárdát kell szervezni. Egy átalakult kulturális szokásrendben meg kellett találni azokat a húzóágazatokat, amikkel operálni tudunk, és sikeresek lehetünk. Gödöllő nagyon jó felvevőpiac, kulturális hagyományokkal rendelkező város. Van egy kultúrált értelmiségi réteg, akiben mindig is igény volt a különböző programok látogatására, épp ezért kiállításoktól kezdve, a gyerekprogramokon át a fesztiválokig mindenféle programot tudtunk szervezni. Megalakult a Magyar Balettszínház, a Grassalkovich Kastélyban a gödöllői Nyári Színház. Neves színészeket nyertünk meg, mint például Pécsi Ildikó, Csiszár Imre, Experidance táncegyüttes, Szacsvai László, Gregor Bernadett, Rékasi Károly, Szarvas József.
- A budapesti Kamara Színház társulatának tagja vagy, immáron tíz éve. Milyen szerepekben játszol mostanában?
Németh: - Nagyszínházunkban fut Robert Bolt: Morus című darabja, amely Mórusz Tamásról szól. Az előadás főszerepét Eperjes Károly játssza, akinek a vejét alakítom. Ez egy csodaszép tézisdráma, katartikus élmény.
Emellett Hubay Miklós - Ránki György - Vas István: Egy szerelem három éjszakája című zenés előadásában szerepelek, és Spiró György szappanopera című darabjának egyik főszerepét játszhatom, Andai Györgyivel. Ez persze külön vicces a Barátok közt tévés szappanopera miatt is. De az előadás középpontjában egy fiatal ügynök áll, aki egy asszony zsidó kárpótlási jegyeivel kezd házalni, majd ezen vitázni kezdenek és gyakorlatilag amit a mai magyar társadalomban, és a zsidó-keresztény párbeszédben félreértenek, indulatokban mondanak el, az itt minden elhangzik.
Emellett műsoron van Ivan Kusan darabja, a Galócza, ami egy zenés balkáni őrület, komédia, Spiró György magyarításában, Másik János zenéjével.
Shakespeare nagy klasszikusában a Szeget szeggelben játszom még, tavasszal pedig Lukács Andor rendezésében Molnár Ferenc: Liliom című darabjának címszerepében láthatnak majd.
- Gyerekszínészként kezdted, egyetemet végeztél, ismert színész vagy. Hogyan tudsz ennyi év után is még a köztudatban lenni? Mi a titkod?
Németh: - Nincsen titok. Talán az, hogy nagyon szeretem azt, amit csinálok. 14 éves koromban már színpadon álltam, a Radnóti Színház deszkáin, aztán a Szomszédok tévésorozatban szerepeltem, de jött az egyetem és be kellett fejezni minden elkötelezettséget. Aztán amikor végeztem, a vígszínházi gyakorlatom után a Kamaraszínházhoz kerültem, ahol azóta is folyamatosan játszom.
- Volt már olyan szerep, amire nemet mondtál?
Németh: - Persze.
- Mi alapján választasz, mi az, ami kell neked és mi az, ami nem?
Németh: - Ha az ember színházi társulat tagja, akkor ott nem lehet nemet mondani. De mondok valamit, ami első hallásra kicsit furán hangozhat: hogyha olyan munkára hívnak, ami nem kihívás a számomra és ráadásul nem is fizetik meg, akkor nem vállalom el. Ezt én felvállalom, mert én művészember vagyok, és ennek ára van.
- Most már ezt megteheted, de valószínű volt olyan is, amikor pont azért vállaltad el a szerepet, mert arra gondoltál, egyszer még jól jöhet…
Németh: - Természetesen, de azt szoktam mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire olcsón nem vagyok kapható, ingyen viszont nagyon szívesen. Rengeteg olyan dolgot csinálok, ahol fel sem merül a pénzkérdés, mert karitatív.
Az egyik ilyen a Szabó Lőrinc Alapítvány. Nem véletlenül Lóci a fiam neve is. Szabó Lőrinc gyermekkori nagy kedvencem, fia, a Lóci versek ihletője személyes barátom lehetett, amíg élt. Tőlük kaptam örökségül a Szabó Lőrinc-i láng továbbvitelét. Ennek az alapítványnak vagyok alapítója és kuratóriumi tagja. Versmondó versenyeket szervezek, médiakapcsolatokat ápolok.
A másik az Aszódon alapított Bicebóca Egyesület, amely elsősorban Down-kóros és egyéb szellemi sérült gyerekekért jött létre.
A harmadik szívügyem a Gobbi Hilda által alapított Ódry Árpád Művészotthon, ahol idős művészek élnek. Mindannyian a nagymamáim, nagypapáim lehetnének. Műsorokkal és anyagiakban szoktunk kedveskedni nekik, mert nem szabad elfeledkezni azokról a művészekről, akik évtizedeken át szolgálták közönségüket. Szakmánk akkor éli majd újra reneszánszát, ha helyére kerül társadalmilag is, amivel foglalkozunk. Annak értéke, megbecsülése, megfizetése is. Akkor nem lesznek a színészkollégák között nyomorgó szegény öreg emberek.
- Ez nálad hitbeli dolog? Netán keresztényi meggyőződés?
Németh: - Belső, lelki szükséglet, erkölcsi alapvetés az, hogy ha az ember olyan helyzetbe kerül, akkor legyen önzetlen. Református vagyok, de én maximálisan az ökumenében hiszek. Édesapám katolikus volt, egyházi iskolába járt, ő nem tartotta a hitét, agnosztikus volt. Édesanyám református, az ő családja református vagy evangélikus. Édesanyám testvére és keresztapám is református lelkész. Édesanyám járt templomba, ám nekem sosem volt kötelező menni. Tizenéves koromig úgymond karácsonyi keresztény voltam, s aztán a konfirmáció után a Budahegyvidéki Református Gyülekezetbe kezdtem járni. Ez egy életre meghatározó volt számomra. Azóta is vallom, hogy egy ember számára a közösség és a lelkipásztor személye rendkívül fontos. Ez egy életre meg tudja őrizni, vagy el tudja távolítani a hittől.
Szüleim adakozó emberek voltak, keresztapám, nagybátyám is. A Jóisten is arrafelé terelt, úgy jött mellém a társadalmi - baráti köröm, hogy természetesek a karitatív dolgok.
- Ki volt a lelki atyád?
Németh: - Keresztapám, Debreczenyi Károly István református lelkipásztor, a Dunakeszi Gyülekezet vezetője az én szellemi vezérem és pszichológusom is egyben. Amikor még a szocializmus éveiben jártunk akkor Daciájával rendszeresen mentünk Erdélybe, ételt, ruhát loptunk ki kisfalvakba, gyülekezetekbe, Sütő András levelét hoztuk be Magyarországra, elrejtve a kocsiban, a Securitate-tól követve. Persze ezek kalandok egy gyerek számára, de olyan kalandok, amelyben az emberség és az erkölcs van a középpontban. Értékeket adott, meghatározta azt, hogy felnőttként mit tartsak fontosnak.
- Miért van az, hogy hitbeli dolgaidat kevesen tudják rólad?
Németh: - A Blikk címlapon ez kevésbé kérdés, bár én úton útfélen elmondom, mégis kihúzzák, megvágják. Karácsony környékén nagyon sok megkeresésem van. Kivétel nélkül mindenütt lenyilatkozom azt, hogy amikor azt mondjuk, a karácsony a szeret ünnepe, akkor azt nem azért mondjuk, mert az emberek olyan nagyon szeretik egymást. Hanem azért mondjuk, mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érte. Tehát az isteni szeretet ünnepe a karácsony. Odaadta értünk a Fiát, ennyire szeretett minket és általa megváltott minket a bűneinktől.
Ebből a visszaküldött cikkben már egy mondat sem szerepel, hanem az van benne, hogy rózsaszín bugyit veszek a nejemnek, pedig ezt nem is mondtam el.
Az olvasók részéről biztosan lenne igény erre, de a mai lapszerkesztésből ezek a dolgok kimaradnak. De kérdem én, vajon miért? Talán nem korrekt politikailag, hogy az ember hívő kereszténynek mondja magát? Ez kirekesztő a nem keresztényekkel szemben? Pedig én büszkén vállalom a hovatartozásomat, hitemet, meggyőződésemet. Pályámnak egyik lényege, hogy az ember individuum, rá jellemző sajátosságokkal, hibákkal és erényekkel, becsülendő és szánni való dolgokkal, és ezek összessége tud lenni egy ember, és ennek ki kellene derülnie privát és nyilvános közléseiből.
Nem zászlóval kell járni, nem kitűzővel a hajtókán, kereszttel a nyakban. Nem a külsőség, nem a magamutogatás a fontos.
Persze az adás dolog is nagyon veszélyes ám, mert hamar hiteltelenné lehetünk. Jézus azt mondja, úgy kell adni, hogy közben ne tudd, hogy adsz, nem a kérkedés végett, nem azért, hogy mások mit gondoljanak rólad, nem önmagad felmagasztalása miatt, nem önmagad felmentése miatt, hogy kompenzáld azt, amikor nem teszel jót.
- Kisfiad tavaly született, édesapád idén halt meg. Öröm után bánat jött az életedbe.
Németh: - November 7. családunkban tavaly ismét ünnep lett, aminek nincsen köze a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz, hanem kisfiam, Lőrinc születése miatt lett piros betűs ünnep. (Én egyébként november 5-én születtem, édesanyám november 3-án.) Születésekor édesapám legyengült állapotban volt, több rákbetegséggel küzdött a kórházban. Mintha aznap neki hivatalosan meg kellett volna halnia. Hajnalban született Lóci, utána apukám intenzívre került, az orvosok lemondtak róla. És Isten akkor talán döntött az ő sorsáról, és kapott még egy kis időt. Másnapra ugyanis jobban lett. Fiammal több ízben találkozhattak, végül február végén halt meg, 87 éves korában.
- Miben változtatott meg az apaság?
Németh: - Nehéz megmondani, hiszen egybeesik nálam az édesapám elvesztése és a fiam megszületése. Hogy mi minek a hatása az én változásaimban, nem tudom. Lírai részeket nem mondanék, de tiszta szívből és őszintén vallhatom, hogy értelmet nyert az életem és a szakmám helyett áthelyeződött a családomra a hangsúly. Többet ér egy délután a kisfiammal, mint eggyel több hakni. Ráadásul feltámadt a felelősségérzetem is. Önmagammal többet foglalkozom, ne hajtsam túl magam, ne legyen állandóan magas a vérnyomásom. Én, aki szerelmese voltam a motoroknak, azóta nem ültem fel motorra, és nem látom esélyét annak, hogy újra felüljek, mert ma Magyarországon csak idő kérdése, hogy az ember mikor szenved balesetet.
Attól hogy van egy kisfiam, akinek fontos az, hogy milyen minta vagyok, engem is meghatároz döntéseimben. Sokkal markánsabb lett a véleménynyilvánításom. Ha át akarnak verni, ha valaki hazudik, helyre teszem. Keresztényként nem vagyok naiv, nem hagyom azt, hogy kihasználjanak. Ki kell állnom magamért, a családomért, a kisfiamért, az apám emlékéért.
- Milyen elvek alapján szeretnéd a fiadat nevelni?
Németh: - Hiszek a mintaadásban, és mintakövetésben. Egy gyerek másol, úgy tanul. Nem szeretném a gyerekemet kötelezni semmire, én sem járok túl gyakran templomba, de ő látni fogja, hogy mi a feleségemmel milyenek vagyunk, hogyan gondolkodunk, hogyan beszélünk Istenről, hogyan kételkedünk. A keresztény ember nem baj, ha kérdéseket feltevő ember. Sosem szabad szégyellnünk kérdezni. Az emberek nagy része attól ostoba, mert okosnak akarja mutatni magát azzal, hogy nem kérdez. Nem mer kérdezni, sőt, úgy csinál, mintha tudná, és közben lövése sincsen dolgokról, és ezzel csak ostoba marad. Szeretném tehát a hitre és a bátor kérdezésre nevelni. Megkereszteljük és felnőttként, tudatára ébredt emberként kell majd döntenie. Van egyházhoz és hithez köthető sok vonzó dolog, aminek kapcsán, ha benne igény támad benne, akkor mi segítjük majd, hogy tudjon haladni, növekedni.

Megköszönöm az interjút, szedelődzködünk. Kifelé menet sietve még megbeszéljük, mennyire rendkívül fontos lenne, hogy sok ilyen interjú szülessen. A pincérek nem engedik fizetni „Kertész Gézát”. Összenevetünk és úgy búcsúzunk tőlük, hogy: Isten fizesse meg jóságukat!