„A teológusok gyülekezetét szeretném pásztorolni!” – Interjú Zsíros Andrással

– Mikor kezdődött a szolgálatod a Teológus Otthonban?

– Gyakorlatilag már augusztusban ideköltöztünk, először ismerkedtünk a környezettel, akklimatizálódtunk. Megismerkedtünk a dolgozókkal, akik akkor takarították a szobákat és a felújítás utáni utolsó simításokat végezték.

– Mi is a pontos tiszted? Egyetemi lelkész, otthonigazgató?

– Nem igazán tisztázott. Még Zászkaliczky Pali bácsi idejében ez a személy otthonigazgató-lelkész volt, mert a Teológus Otthon önállóan működő szervezeti egység volt. Nyugdíjba vonulása után az egyetem ezt egy kicsit átformálta, hogy szerves egység legyen az egyetemen belül az otthon. Az utódok már inkább egyetemi lelkészek voltak. Varga Gyöngyi, Fabiny Tamás és Korányi András voltak első körben ebben a tisztségben, azután Johann Gyulát választották meg hosszabb időre, végül a közelmúltban Orosz Gábor Viktor töltötte be ezt a szerepet. Én is inkább az egyetem és az otthon lelkészének tartom magam, mintsem otthonigazgatónak, illetve szeretném tartani magam ehhez, és próbálok ennek megfeleli. Rosszul is érzem magam azokban a helyzetekben, amikor mint igazgatótól várnak tőlem olyan lépéseket, amelyekre kevésbé érzem magam alkalmasnak.

– Hogyan tudtad meg, hogy megüresedik Orosz Gábor Viktor helye? Miért akartál egyáltalán otthonlelkész lenni?

– Kérdésként vetődött fel, hogy lelkész kell-e erre a posztra, vagy teológiai tanár. Végül a szenátus tavasszal úgy döntött, hogy lelkészek számára pályázatot írnak ki. A cél az, hogy olyan lelkész töltse be ezt a posztot, aki a hallgatók lelki életét irányítja. Innen tudtam meg ezt a lehetőséget aztán én is.

– Mit fogalmaztál meg a pályázatodban? Milyen célokat tűztél ki magad elé?

– Szeretném „összerántani” a teológus csapatot, és egy olyan gyülekezetté formálni, ami valódi közösségként működik. Ahol számíthatnak egymásra, ahol vannak olyan alkalmak, amikor együtt elmélyülhetnek az igében, és nem csak a teológia padjában ülve a száraz tudományos információkat gyűjtik be róla. Úgy vélem, egészen más az igét hallgatni úgy, hogy egy újszövetséges professzor magyarázza a görög jelentést és a kortörténeti hátteret, mint amikor a szószékről beszél nekünk a lelkész. Bár az egyetemi előadásokat is lelkészek tartják, a követelmény ott mégis más. Viszont ha az ember csak ezen a száraz, tudományos módon fordulna a Biblia felé, akkor nagyon hamar kiüresedne. Ha nincsen megfelelő lelki táplálék, akkor hamar kihunyhat a szívében a hit.

Gyülekezetet szeretnék pásztorolni. Nem szeretném elfeledni, milyen gyülekezeti lelkésznek lenni, és azt szeretném, ha a hallgatók is beletanulnának ebbe, ha átéreznék ezt.

Azt hiányoltam a magam teológus-éveiből, hogy bár megtanultam sok mindent, mégis amikor kikerültem a gyülekezetbe, az ott tapasztaltak nagy részéről fogalmam sem volt, amiről pedig tanultam, annak meg eleinte nem sok hasznát vettem. Az ifjúság megszervezéséről, beteglátogatásról, presbiterek kibékítéséről, vagy arról, milyen teendők hárulnak a lelkészre például egy templomfelújításkor, nem sokat tanultunk. Ezekkel az adott szituációban szembesülni legelőször rendkívül veszélyes dolog.

– Gazdálkodói ismereteket még mindig nem tanítanak a teológián…

– Az én szándékom az, hogy az otthonban pótoljuk a hiányt. Az egyetemen tanulják meg a teológusok az elméleti tárgyakat, az otthonban meg tanulják meg azt, hogy lelkészként hogyan kell majd élniük. Ehhez persze olyan programok és alkalmak kellenek, amik eddig nem voltak. Ezek megvalósítását tekintem egyik feladatomnak. Szeretnék sokféle gyülekezetbe, és a különféle egyházi munkaágak műhelyeibe tett látogatást szervezni. A már hagyományos teológus napok, passiókörutak mellett jó lenne létrehozni egy színtársulatot is, amellyel keresztény, hitébresztő darabokat adnánk elő a gyülekezetekben, és ezzel járnák az országot. Egy-egy ilyen körút csapattá formál, összekovácsoló, közösségépítő erővel is bír, amire rendkívül nagy szükség lenne. Emellett pedig több gyülekezeti élethelyzettel találkoznának a teológusok, és tájékozottabbak lehetnének az egyház egészéről.

– Egyfajta lelki megújulás indult még tavasszal a teológián. Minek volt az köszönhető, hogy a teológusok lelki élete mélypontokat élt meg, illetve egyáltalán tényleg mélypont volt? Nem túlzás ez? Tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én jártam ide, rendszeres áhítatok és lelki élet folyt az otthon falai között, miben változott ez azóta?

– Elképzelhető, hogy a bolognai rendszernek tudható be ez a mélypont, manapság ugyanis már meg sem tudjuk mondani, hogy ki hányadéves. Ez a közösség szétzilálásához vezet. Korábban egy-egy évfolyam összetartó kis csapat volt, ma már ez nem nagyon lehetséges, ha nincsenek évfolyamok. Okos emberek kerülnek ki a falak közül, de hogy a lelkükkel mi történik, az más kérdés. Nagy a hajtás, bele lehet fásulni.

A kilencvenes években az otthon valódi otthon volt, külön „képzést” jelentett, hiszen bár nem volt megfogalmazott órarendje, de közösségformáló ereje volt, úgymond képezte az embereket. Az egyetem megadta emellett a tudást. Az otthon azonban mostanában elmozdult a kollégium irányába, szállást adó intézmény lett, és a lelki erejét elveszíteni látszik.

Sok egyházi eseménynek adunk helyet, egyfajta konferencia központ lettünk. Vendégprofesszorok jönnek, különféle megbeszélések, ülések vannak, zsinati tagoknak adunk szállást. Persze jó ez a multifunkcionalitás, legalább a teológusok is beleláthatnak a közegyházi pezsgésbe, de picit átjáró házzá teszi az intézményt.

A hagyományos reggeli és esti áhítatok ugyan megvannak, sőt újításként szeptembertől szerdánként délelőtt úrvacsorás istentiszteletet is tartunk, de ezek látogatottsága nem mindig éri el a kívánt szintet.

– Hogy is volt konkrétan ez a megújulási kezdeményezés?

– Tavaly a tavaszi szemeszter vége felé az egyik elsős hallgató, nevezetesen Bencze Áron petíciót készített. Ő egy megfáradást vélt felfedezni az itteni működésben, és szerette volna felrázni a társaságot ebből a tespedtségből. Fiatal titánként, a „világot megváltani” akarással, a változtatás igényével szeretett volna jobbítani az egyetemen és egy kiáltványt fogalmazott meg. A 95 tétel mintájára felragasztgatta ezt szerte az otthon és az egyetem területén, amire jöttek a reagálások, szép számmal.

Végül a hallgatók egy nyilatkozatot fogalmaztak meg a kérdésben, amit alá lehetett írni azoknak, akik ezzel egyetértettek. 70 fölötti létszámmal írták alá. Az igény erre tehát érezhetően megvolt a hallgatóságban is.

– Történtek azóta kézzelfogható változások?

– Átszerveződtek az áhítatok és létrejöttek a reggeli áhítatokért felelős úgynevezett áhítatcsoportok. Minden hallgató tagja valamelyik csoportnak, amelyek mindig más és más napokra vannak beosztva. Őközülük kerül ki az igehirdető, a többiek pedig a liturgia kialakításában és vezetésében vesznek részt.

Szerdánként úrvacsorás istentiszteletet tartunk, amelyen egy-egy meghívott lelkész szolgál. Ezután van egy kis szeretetvendégség (agapé), amit az aznapi áhítatcsoport tagjai szerveznek.

Emellett a kedd esti áhítat után egy kis imaközösségbe gyűlünk össze, és kitettünk egy füzetet is, amiben imakéréseket lehet megfogalmazni ennek a közösségnek a számára, illetve az áhítatokra.

Elindítottuk azt a folyamatot, amelynek során minden hallhatót szorgalmaztunk, hogy legyen élő gyülekezeti kapcsolata. A tanév során ezt a kapcsolatot figyelemmel fogjuk kísérni, és megkérdezzük a lelkészt, illetve a hallgatót egyaránt, hogyan sikerült kiépítenie a kötődést. Ezt a rendszert próbáltuk segíteni azzal is, hogy akik esetleg az otthoni gyülekezetükkel már nehezen tudják ápolni a kapcsolatukat, azoknak összeállítottunk egy listát olyan közeli gyülekezetekből, akik vezetőivel megbeszéltük, hogy vállalják-e teológusok ilyen értelemben vett befogadását.

Felmerült egy úgynevezett lelki vezető kérdése is, ezzel kapcsolatban többen önkéntesen jelentkeztek már, hogy kipróbálnák ezt a lehetőséget, és egy bizonyos idő eltelte után beszámolnak majd a többieknek, illetve az egyetem vezetőségének a tapasztalatokról, és ha mindenki úgy ítéli meg, hogy érdemes ezt kötelezővé tenni, akkor lehet tovább lépni ebben a kérdésben.

Összegezve én örvendetesnek találom ezt a folyamatot, amelynél bizonyos területen lassabban, máshol látványosabban növekedő vetésről beszélnék, aminek az értékelése még elég korai, lévén a szeptemberi tanévkezdéssel indult el az ötletek és szándékok megvalósítása.

A lelki vezetéssel külön anyagban foglalkozunk nemsokára honlapunkon.