Sorbanállás: Ez ám a győzelem!
Beteg gyerekem gyógyszerét szerettem volna kiváltani a gyógyszertárban. Tudtam, sietnem kell haza, mert kell az orvosság, minél hamarabb. És ahogy ott ácsorgok a sorban, egy középkorú asszony ugrik elém és kijelenti, hogy neki fáj a lába és nem áll sorba. Receptjét lebegteti orrom előtt, mondván, hogy megrendelt gyógyszerért jön.
A sorban sokan állunk, előttem is egy kisgyerekes anyuka, síró, lázrózsás arcú kisgyerekkel, mellette szemüveges idős hölgy ácsorog. Mindannyian várunk a sorunkra, mindannyiunknak egyformán sürgős az az orvosság. És akkor jön valaki és beáll legelőre.
Többen rászólnak, várja ki a sorát, üljön le a székre, ha fáj a lába, csak ne tolakodjon a többi, gyógyszerre váró elé.
De mint a falra hányt borsó, ő megy, tolakodik, győz és boldog mosollyal arcán távozik. Akkorra már nem is fáj a lába. Csak simán önző, és másokat sárba tipró.
Megérintem a karját és csendesen elmondom neki, hogy a beteg fiam várja az orvosságot és remélem, hogy többet nem tesz ilyet, hogy beelőz ennyi beteg embert. Erre csak annyit sziszeg oda, hogy tolakodjak én is, ha gyorsan akarok végezni. Visszakérdezek: Tényleg ez a megoldás? Tiporjunk el mindenkit? Vállát rándítja és elmegy. Ez ám a győzelem!
Közben egy idős, botra támaszkodó bácsi, a sor végén megszólal: „Hagy diadalmaskodjon. Az Úr Jézus is hagyta, hogy szembeköpjék, ennyit mi is kibírunk!”
Majdnem elbőgöm magam.
