Kőfaragóból kőfaragó – Egyre feljebb lépegetünk?

A kőfaragó története a következő:

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”
Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről.”Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”
Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”
Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”
Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!”
Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Szeretnénk magunkat bedobni, szeretnénk jól teljesíteni, szeretnénk egyre többet, mást, jobbat. Másokkal versengve egyre magasabbra szeretnénk jutni. Másokat kritizálva, saját javainkat gyarapítva fokról fokra akarunk magasabbra kerülni, jobb pozícióba verekedni magunkat.

Ki a nagyobb?

Jézus árnyékában vitatkoznak a tanítványok. Ki a legnagyobb közülük. Mintha nem kellene már többet tanulniuk mesterüktől. Minden résztvevő saját kvalitásait hangsúlyozza és nagyobb pozíciót szeretne magának kiharcolni. A diszkusszió azonban Jézus nélkül folyik, őt senki sem kérezi, mit gondol. A tanítványok a képzeletbeli lépcsőkön menetelnek felfelé, de a mester visszahúzza őket. Odavon magához egy kisgyereket és így szól: „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között az a nagy.” (Lukács 9,48).

Lépcsők nélkül Istenhez jutni

A férfiak csak nyelnek egyet és szótlanul nézik egymást. A ranglista tehát felesleges, mert elvon a fontos dolgoktól. Isten, a mennyei Atya, aki Jézust elküldte, Ő a legnagyobb. Erről van szó. Ezt kell felfogni, továbbadni és gyakorolni nekünk is. Így Isten is közelibbé válik számunkra, anélkül, hogy lépcsőkön mennénk felfelé hozzá, a mennybe. Aki tehát kőfaragó, maradjon kőfaragó, mert sziklaként sem lesz jobb.