Közösség

Már kétszer éltem át megdöbbent anyukák tekintetét. Először akkor, amikor 2,5 éves fiamat bölcsődébe adtam, másodszor meg akkor, amikor a 2 éves lányomat. A fiamnál ráadásul az volt egyesek szemében a botrány, hogy terhes voltam már a másodikkal és azt rótták fel nekem, miért nem foglalkozom otthon a gyerekemmel. Én viszont úgy éreztem, hogy azért, mert a gyerekem délelőtt gyerekek között van és nem nyafog a pocakomon ülve, az mindkettőnknek jót fog tenni. Neki azért, mert szokja a gyerektársaságot, nekem meg azért, mert foglalkozhatom kicsit azzal a hasamban lapuló másik, új kis élettel is, lehetnek olyan perceim is, amikor csak befelé és rá figyelek és nem csak a kintlévő elsőre.

És elteltek az évek és bebizonyosodott, hogy nálunk ez teljesen jól bejött: Dani fiamnak sok-sok kis barátja van, ha egy nap nem megy oviba, már minden baja van, hiányoznak neki a többiek. Szonja lányom meg így, egy év bölcsi után gyakorlatilag a gondozónő helyettese: irányítja az újonnan jötteket, gondozza, segít nekik a beilleszkedésben.

Egyik ismerősünk szinte iskolakezdés előtt adta be a gyereket az oviba és csodálkozik: a gyerek aszociális, verekedős, szófogadatlan, sír és nem tudják, mit tegyenek vele. Pedig addig anyukával volt és anyuka meg van győződve róla, hogy jól nevelte. Én viszont csak azt láttam, hogy a kisfiú virágok szirmait tépkedte a kertben, fejhangon óbégatott, csigákat trancsírozott szét és az ágyásokat túrkálta szét, amíg anyuka odabent főzte az ebédet, és gyakorlatilag vele sem volt. Sorolhatnék még erre példákat, de nem teszem.

Tudom, hogy az oviban az óvónők még ennyire sem tudnak sokszor figyelni a csoportban lévő 22 gyerekre, de a gyerekek egymás között kapcsolatokat alakítanak ki, beszélgetnek és játszanak együtt. A közös feladatok végzése pedig a közösségi szellemet erősíti. És az erre nevelést el kell kezdeni 2-3 éves korban.

Közösség: ez a kulcsszó, amiért a postot írom. A mai nagy individuális világban egyre kevésbé vagyunk közösségiek. Nem érdekel bennünket, ha piszkos a járda az utcán a ház előtt, ha a másik előtt óriási már a fű, nem tennénk meg azt, hogy két méterrel többet toljuk a fűnyírót, hogy az utcakép szebb legyen. Az meg, hogy a másik embert, a bajba jutott embert segítsük, még kevésbé megmozgató - elég nekem a magam baja felkiáltással éljük mindennapjainkat.

Kihalt az önkéntes munka, mert korábban a társadalmi munka néven futott és azt senki sem érezte magáénak. Kihalt a közösségi szellem. Azt hiszem azonban, hogy ennek gyökre, a másik felé odafordulás, az egymásért tevés, a másik ügyében való felszólamlás, egyszóval a közösségre nevelés az óvodában (ill. bölcsi) kezdődik.

Nem vagyok óvodapedagógus, de tudom, hogy ez már nem csak az anyukák feladata, hanem az ott dolgozóké, hogyan alakítják a csoport légkörét, szellemiségét. Sokszor szidják a nevelőket, én nem tenném. Ekkora felelősségnek igyekeznek eleget tenni. Ebben viszont nekünk is segítenünk kell őket. Adjunk nekik olyan „anyagból” készült gyerekeket, akiket mi teljes tudásunk szerint neveltünk, hogy ők is teljes tudásuk szerint tudják formálni őket. Időben. A gyerekek pedig illeszkednek és megtanulnak egymástól sok mindent. De ehhez kell a másik individuum, a másik gyerek, a kortárs, akit az anyai szeretet nem helyettesít. Ráadásul a ránk jutó időben mi is jobban tudunk majd figyelni gyermekünkre, és ők is ránk.

Nem szeretnék vitát indukálni. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak más véleménye van erről. Kicsit félve is rakom fel ezt a postot. Csak arra buzdítanék mindenkit, mint ahogyan azt egy éve, a blogok indulásakor is tettem: nyisson erről vagy másról (is) blogot – mondjuk itt a honlapon – vagy küldjön linket, ahol véleménye megtalálható gyereknevelési kérdésben, vagy világlátásával kapcsolatban. Akkor jobban meg tudjuk egymást ismerni. Jó közösségi szellemben.:)