Imádság

Amikor első fia megszületett, azzal a reménységgel imádkozott Istenhez a kicsi aprócska ágyánál, bárcsak egyszer lelkész lenne belőle. A kisfiú azonban az első pillanattól fogva rendkívül ügyesen sportolt és tehetséges ifjú focista reménységnek ígérkezett. Az apa ennek is örült, hiszen jómaga is szerette a futballt, de lelke mélyén érezte, mégiscsak más pályára szánná gyermekét.

Teltek az évek és megszületett a második fiú is. Az apa úgy imádkozott a kiságynál, ahogyan tette azt az első gyermekénél is:

„Uram, add, hogy lelkész legyen belőle, hogy egész életében csak Téged szolgálhasson. Ajkáról a Te Igéd szóljon, a Te evangéliumodat terjessze.”

Ám ez a gyerek sem tűnt úgy, hogy valaha is az Úr szolgája lesz, s bár jól tanult az iskolában, mégis szentül hangoztatta, hogy nem lesz belőle lelkész. Végül hitoktatónak jelentkezett. Az apa szíve örülni kezdett: ha nem is a szószékről, de Isten evangéliumát fogja hirdetni a gyerekeknek.

Aztán történt valami: a sportoló nagyobbik fiút baleset érte és hetekre kimaradt az edzésből. Amikor visszaállt újra a csapatba, a teljesítménye már nem volt a régi.

A fiú egyik nap hazaállított és a következőképp szólt édesapjához: „Apám! Tudom, hogy egész életedben azért imádkoztál, hogy lelkész legyen belőlem. Én viszont csak a sport iránt érdeklődtem. HIszem és szívemben érzem: Isten valóban mást akar az én életemben, mást akar az én életemmel. Jelentkeztem a teológiára és lelkész leszek.”

Az apa öröme túláradt mindenen. Letérdelt és újra imádkozott: ezúttal a hála imája zengett ajkain. Most már duplán volt miért hálát adnia.