Én, a macskamentő
A férjem talált a telken a kertben egy pár napos kiscicát. Majdnem áttolta rajta a fűnyírót, de még szerencse, hogy pont akkor telt meg a fűtartó, így a gépet leállítva felfigyelt a kis nyivákoló macsekra.
A kis fekete macskán még a köldökcsonkja is rajta volt, kérdezte tőlem, mi legyen a kicsivel. Anyuka macska sehol a környéken, és még egy óra múlva sem bukkant fel, hogy megkeresse a kölykét. Dilemma: Otthagyja? Hazahozza?
Nekem megesett rajta a szívem. Isten teremtménye. Csak most kicsit sanyarúbb a sorsa, de majd csak lesz valahogy.
Mondtam, hozza haza, majd csak csinálunk vele valamit. Ráadásul nagyapám állatorvos volt, így a véremben az állatmentés és az elkötelezettség, én ilyen helyzetben nem tudok nemet mondani.
Aztán a gyerekeim is hallották a telefonbeszélgetést és megindult a nyafi: „Anya, én úgy szeretem a cicákat, nekünk miért nem lehet?”
Férjem végül hazahozta Black-et. Ő így nevezte magában. Én irodalmian Kormos Kázmérnak neveztem el, amikor megláttam. De addigra már teljesen hideg volt a kicsi, hiába bugyolálta be mindenféle szalvétába és rongyba, amit hirtelen talált. 1-2 óra alatt infralámpa és melegíthető cseresznyemagos zacsi segítségével helyreállítottam a testhőmérsékletét. Közben – mivel korábban kicsi deguk mentésénél bevált – elkezdtem joghurttal etetni. Ezzel elvoltunk egy darabig, de egy injekciós fecskendő segítségével azért tekintélyes millilitereket nyakalt be. Végül azonban mégis csak a melegített tej vált be nála.
Aztán jött az éjszaka: óránként keltem fel hozzá. Olyan volt, mintha újra csecsemő lenne a családban. Végül nem is a kajálás volt a baj, hanem az, hogy még mindig fázott. Aztán valahogy mégis sikerült bevackolnom őkelmét. Meg is kegyelmezett és négytől egészen hétig aludni is hagyott kicsikét.
A gyerekek először csak reggel látták a macskát. Kisfiam Lócinak, kislányom csak simán cicuskámnak hívja. Kisfiam az oviban azonnal elmondta mindenkinek, teljesen lelkes volt. Lányom azóta nyávogásba ment át, alkalmazkodik az új családtag nyelvéhez.
Délelőtt állatorvoshoz vittem a fekete macskát. A kicsivel minden rendben, egészséges, csak hát anyátlan árva. Az orvos nem sok esélyt adott, de ha most rendesen etetjük háromóránként, akkor azért három héten belül kipenderedhet és lábra kaphat. Koraszülötteknek való bébitápszert javasolt.
A gyógyszertárban a gyógyszerésznek mondtam, mit kérek. Kérdezte: most született a baba? Mondtam, igen, most született, de nem baba, hanem macska. Jól kikerekedett a szeme, de aztán még meg is csodálta a kis vacakot a dobozban. Persze valószínű én voltam az első vásárló, aki ilyet vett nála.
Mindenesetre most próbálkozunk. A macsekot aki tudja, eteti, szeretgeti. Még jó, hogy olyan, mint az újszülöttek: háromóránként eszik, közben alszik, így viszonylag könnyű vele az élet.
