Az átverések szigetén

Ahogy a bejáraton bemegyek, egy lány fogad. Egy bank megbízásából véleményt kutat, megtakarítások, vásárlási szokások, banki ügyintézés érdekli. Diszkréten. Válaszolgatok, amúgy foghegyről a kérdésekre, majd kapok egy reklámtollat, és persze megpróbál meggyőzni, hogy náluk bankoljak. Na, gondolom, végigmegyek itt és megnézem, kik jönnek velem szemben. Máskor kapásból nemet mondok, ma jöjjön a java.

Miután továbbvergődöm, egy srác állít le, az egészségem felől érdeklődik. Mivel már több mint egy hónapja köhögök, nem is titkolhatom, nem vagyok jól. Ő persze egyből óriási és bombasztikus ajánlattal áll elő. Ha az általuk forgalmazott vitamint szedem, tutira nem leszek beteg. Mosolygok, köszönök és továbblépek. Nem tudom lerázni, kicsit még követ. Közben mosolygok magamban: Már kapásból elment tíz perc a fél órából.

Még az áruház közepén sem járok, újabb csapat. Ezeket kapásból bannolni szoktam, de most szóba állok velük. Ránctalanító krémeket árulnak. Adnak egy grammnyi ingyen szappant (értsd egy kézmosásra nem elég) és kipróbálhatom a kozmetikumaikat. A húsz év körüli lány megpróbál meggyőzni arról, mennyire ápolatlan vagyok és milyen ráncos az arcom. Főleg a mimikai ráncaim mélyek.
Pár nappal ezelőtt épp egy adategyeztetésen csodálkozott rám valaki, hogy már 39 éves vagyok, de csak 25-nek nézek ki. Akkor most kinek higgyek? Najó, belemegyek a játékba. Egy éjszakai zselére utazom, de közben rámken mindenfélét. Hol a kezemre, hol a nyakamra, hol a szám szélére, meg a szememre. Simulnak a ráncaim. A tükörben csak azt látom, hogy a krémtől vörösödik a fejem. Állítólag ez jó, így hat. És mivel ilyen élénken reagálok a cuccra, nekem két hét múlva már sima is lenne az arcom, mint a babáké. Lehet, hogy akkor visszafelé mennék az időben: 39 vagy mit is mondok, 25 helyett 24-23-22…-4-3, jaj, azt azért ne!

Azt kérdezem végül, hogy akkor mennyiért is adják azt az éjszakai ránctalanító kimondhatatlan anyagokat tartalmazó maszlagos zselét. 20 ezer. De mivel itt a helyszínen megveszem, ad belőle 10 százalékot. Mondom, hogy drága. Jó, akkor 15 ezer és még egy szappant is kapok. Mondom, két gyerekem van, én még az életben ennyit nem fizettem egyetlen egy darab krémért. De hogy ez egy évig (!) elég. Ebben kételkedem. Már csak a mennyiséget nézve is. Bár nem vagyok egy nagyarcú.

Tovább alkudozunk. Mondom, tíz és adjon még hozzá egy lemosót és egy nappali krémet is, akkor megveszem. Hápog. Nem számított rá, hogy ennyire alkudni fogok. Pimaszul. Ne ez kell ide most. Szerintem még az életben nem alkudtak vele. A százalékáról mesél, végül megsértődik, a krémet elfelejtjük, a körmeimre van ötlete, amiről maga a manikűrös áradozott a minap, mennyire erősek és élettel telik. Én inkább neki hiszek, mert jó szakember és ha üzletelni akart volna, biztosan rábeszél még egy-két körömerősítő kezelésre, de nem, azt állította hogy szükségtelen. Most meg itt ez a lány és a szemebehazudik. Azt mondja, sárgák a körmeim, na ezen már röhögnöm kell, mert vajszínű körömerősítő lakk van rajta. Így itt már nekem is betelik a pohár, továbbállok.

Mire eljutok a kávézóba, még egy vajkrémet próbálhatok ki, és egy parfümössel találkozom. Van öt percem, hogy még gondolkodjam a benyomásaimon. Engem itt ma öt ember kegyetlenül át akart verni. A zsebemben turkáltak és a szemembe hazudtak. Semmi jóakarat nem volt bennük, csak a haszon érdekelte őket, hogy ők ebből mit akaszthatnak, hogy rajtam mit kereshetnek. Ez rossz érzéssel tölt el. A napi alaphangulat már megvan tehát.

Az interjú felettébb jól sikerül, feltöltődöm újra. Aztán menekülésképpen az alsó szinten megyek ki az épületből, és nem állok szóba többet senkivel.