A püspök nem tévedhetetlen – Gondolatok a német püspökasszony rendőrségi ügye kapcsán

Mint ahogyan arról honlapunkon is beszámoltunk, Margot Käßmannt nagy ünnepléssel választották meg az elmúlt év október végén az EKD Tanácsának elnökévé. A püspökasszony, aki október elején Magyarországon is járt, a német sajtó kedvelt arca.

Először is mellrákja miatt cikkeztek róla és harca a betegség ellen valóban példaértékű volt. Hiszem, hogy sok német asszonynak illetve nők ezreinek a világon tanácsot és erőt tudott adni az, ahogyan ő legyőzte a gyógyíthatatlannak tűnő kórt.

Aztán jött a válása: akkoriban már püspök volt Hannoverben, így a négygyerekes anya és lelkész férjének családi válsága alaposan felkavarta a kedélyeket. Sokan megkérdőjelezték azt, maradhat-e a püspöki székben egy olyan asszony, aki elvált a férjétől. Végül a tartományi egyház bizalmat szavazott számára. Maradt, sőt ígéretes egyházi karrier előtt állt: Wolfgang Huber utódjának jelölték.

Az EKD Tanácsának elnökévé választásakor úgy tűnt, joggal van miért örülni, hiszen egy agilis, szókimondó, okos, bátor, szociálisan érzékeny, a médiával bánni tudó asszony állt előttünk, aki modern egyházat akart, amely nyitott a társadalom problémáira.

Megválasztása azonban kisebb egyházi külpolitikai vihart kavart: az orosz ortodoxok tiltakoztak miatta és fel akarták függeszteni a tárgyalásokat az EKD-val.

Aztán jött az első „botrány”: újévi prédikációját a sajtó ízekre szedte. Bírálták amiatt, mert a német katonák afganisztáni bevetéséről említést tett prédikációjában, nekiestek politikusok, a katonai szakértők, hogy minek szól a dolgaikba. Pedig ő csak egyházi vezetőként és evangélikus püspökként kifogásolta azt, hogy egy háborúval szaggatott országba miért kell további embereket, csapatokat kivezényelni, vért ontani. Szerinte ez csak további békétlenséget generál, amikor a béke elérése lenne a fő cél. Az ügy azzal csitult le, hogy a püspökasszony személyesen is tárgyalásokat folytatott a német védelmi miniszterrel és megegyeztek abban, hogy áttekintik a lehetséges megoldásokat. Sőt: nemsokára kiutaznak majd Afganisztánba, ahol a tervek szerint Käßmann istentiszteleteket is tartana a katonáknak.

Most azonban a német sajtóhírek már a püspökasszony meggondolatlan hibájáról szólnak: Ittasan volán mögé ült és áthajtott a piros lámpán, amikor megállították a rendőrök. Véralkoholszintje – a keddi eredmények szerint – 1,54 ezrelék volt, ami azt jelenti, nem csak egy pohárkával fogyasztott, hanem több mint egy üveg bort ihatott meg.

Käßmann a Bild-napilapnak úgy nyilatkozott, hogy nagyon megbánta, amit tett: „Nagyon megráztak a történtek. Súlyos hibát követtem el. Tudom, hogy milyen veszélyes és felelőtlen dolog, ha valaki alkoholt fogyaszt és volán mögé ül. A jogi konzekvenciákat természetesen vállalom” – mondta. Az EKD pedig egyelőre hivatalosna nem foglalt állást az ügyben.

Itt áll tehát előttünk egy asszony, aki egyfelől erős, prominens személyiség, szavára figyelnek egész Németországban, másik oldalról pedig látszik, hogy ő is esendő, mint minden ember. Vajon miért döntött úgy, hogy autóba ül?

Felelőtlenséget követett el, hiszen minden bizonnyal akadt volna egy sofőr vagy taxi, ami hazavitte volna, ha barátaival alkoholt fogyasztani kíván. Az alkoholfogyasztás és a piros lámpán való áthajtás súlyos és elfogadhatatlan vétségek, főleg egy olyan embertől, akinek egy közösség előtt példaképként kell állnia. Arról nem is beszélve, mi lett volna, ha súlyos közlekedési balesetet okozott volna…

Bár nyilatkozatában elmondta: vállalja a jogi konzekvenciákat, ezek nem elégséges kijelentések egy egyházi embertől. A jogi konzekvenciákat ugyanis minden vétséget elkövetettnek, ha tetszik, ha nem, vállalnia kell.

Käßmann esetében kérdés, hogy egyházi elöljáróként maga milyen lépéseket tesz majd az üggyel kapcsolatban. Az minden bizonnyal így vagy úgy, de példaértékű lesz.

Vállalja a bűnbak, a pellengérre állított egyházi vezető szerepét? Valóban lemond az eset miatt, mert sokan ezt követelik tőle? Ez lesz a helyes út?

Vagy nyilvánosan, az emberektől is bocsánatot kér, megköveti magát és ezzel tisztázza a helyzetet? Esetleg, ahogyan az Amerikában ilyenkor szokás, látványos alkoholelvonóra utaltatja magát, példát statuálva?

A kérdések között számomra most leginkább az a legfontosabb kérdés, hogy van-e valaki, aki barátként, társként, családtagként, lelkigondozóként, együtt szenvedőként ezekben a nehéz órákban mellette áll, aki segíteni fog neki megküzdeni a rázúduló kritikákkal? Emberileg talán ez a legesleg fontosabb most az ügyben.