Zorró: Most örülsz? – Tamás mise a LÖK-ben – Sok képpel!

Most örülök? Most nagyon!

Azért is, mert a bevezetőben azt írtam ugyan, hogy alternatív istentiszteleti forma, de jobban belegondolva ez igencsak nézőpont kérdése. Természetesen a jelző a hagyományos istentiszteletektől valóban eltér, de olyat ebben a gyülekezetben ritkán talál a látogató. Azt is megkockáztatnám, hogy itt az Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezetben a Tamás mise még a hagyományosabb alkalmak közé tartozik. A Helsinkiből származó istentiszteleti liturgia, igazán konzervatív forma egy labirintus-meditációhoz, vagy a Láthatatlan Színház alkalmaihoz képest és a gospel-, vagy éppen a jazz-istentiszteletek is kizökkenthetik a komfortzónájukból a változásokra, újításokra kevésbé fogékony híveket. Persze az egyetemi épp ettől más, ez a keresők gyülekezete, ahol igazán jó otthonra talált a keresők istentisztelete.

Az istentiszteleten szolgált Körmendy Petra és Joób Máté, az igehirdetés szolgálatát Gáncs Tamás végezte. 

Az egyetemi lelkész a tőle megszokott személyes, aktuális és a gyülekezet összetételére gondosan figyelő stílusban hirdette az igét, aktívan bevonva, megszólítva őket.

Most örülök? Most nagyon!

Azért is, mert ezúttal úgy jöhettem ki a templomból, hogy kaptam valamit! Ez nem szolgáltatás ugyan, hogy a részvételért, a persely-pénzért, vagy bármi másért cserébe járna valami mérhető ellenszolgáltatás, de legyünk őszinték, jobb úgy hallgatni egy igehirdetőt, hogy közben nem kalandozik el az ember, sőt sajnálja, ha egyszer csak véget ér a prédikáció. Emlékszik a kedves olvasó, miről szólt gyülekezetében legutóbb az igehirdetés? Ugye milyen örömet tud okozni, ha emlékszünk rá? Ha tovább tudjuk adni az örömhírt? 

Én most emlékszem. Most örülök!  

Alternatív istentisztelethez illően ezúttal az offertórium is formabontó volt, a gyülekezet különleges felajánlásáról hamarosan beszámolunk… 

Gáncs Tamás egyetemi lelkész prédikációját az alábbiakban olvashatják: 

Most örülsz? – Tamás mise – 2012.02.12.

Most örülsz? – kérdezte Zorró, miután egy szmájlit vésett a Lágymányosi Ökumenikus Központ kápolnájának falára.

Most örülsz? – kérdezte Don Quijote, miután értesült az örömjel létezéséről.

Most örülsz? – kérdezte tőlem sms-ben egy celebhívő – álmomban.

Most örülsz? – kérdezte az imént valaki tőlem a sok embert látva.

Most örülsz? – kérdeztem az Urat, és ő nem mondott semmit, de mosolya egyértelmű volt. Nem láttam, de hittem. Mint Tamásnak, hinnie kell, ha nincs látnivaló. Mint Tamásnak, aki nem azért örül, mert örülni muszáj, hanem azért örül, hogy örüljön. Másokkal. Tamásokkal és nem Tamásokkal. Tamás misésekkel. Mindenkivel, aki keres, aki talál, vagyis, aki örül. Örül, hogy kereshet, találhat, találkozhat, örülhet. Heuréka, megtaláltam – hallatszik a hang a mennyből.

Most örülsz? Most? Örülsz? Most. Örülök. Most...

Most pedig hallgassuk meg az igehirdetés alapigéjét, melyet megírva találunk a Prédikátor könyvében a 3. fejezetben a 12. verstől a 15. versig a következőképpen.

„Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.” (Préd 3, 12-15.) Ámen.

Szeretett Barátaim Jézusban, a Messiásban!

Van egy jó hírem meg egy rossz, melyikkel kezdjem?

Tegye fel a kezét, aki azt szeretné, hogy a rosszal kezdjem.

Most tegye fel a kezét, aki azt szeretné, hogy a jóval kezdjem.

A rossz hírem az, hogy a „Hogyan írjunk prédikációt?” című ökumenikus kiadványban a témáknál egyszerűen nem szerepel az „öröm”, mint téma. De még csak a boldogság, mint téma sem. Így a készülésnél más forrásokra kellett támaszkodnom. Maradtak az emberek, A (!) KÖNYV, és a könyvek, meg persze az életem, mint félig nyitott könyv. És persze a súgó, akit Léleknek nevezünk, galambként ábrázolunk, tűzként szimbolizálunk, jelenvalónak élünk meg.

A jó hírem az, hogy most szabad örülni. Itt és most lehet örülni mindenfajta kritérium és elvárás nélkül.

Hadd osszak meg veletek egy történetet, ami egyik barátommal történt, tehát valójában velem!

Szóval egyik barátom kapott egy kedves gyerekkori barátjától egy kis füzetet, hogy azokba írjon örömlistákat. Írjon bele olyan dolgokat, történéseket, eseményeket, találkozásokat az életéből, amiknek lehet örülni. Ez a barátom nagyon örült a barátom barátjától kapott füzetecskének. És hogy biztonságban legyen a kis titkos füzetecske, jó mélyen eldugta a titkos fiókja mélyére. Üresen. Maga a kis füzetecske azóta is üres, mivel a barátom sosem volt talán elég bátor ahhoz, hogy összeírja az örömeit. De maga a gondolat, hogy örömlistákat igenis írni kell, megmaradt, és ha nem is konkrétan tollal, de fejben igenis sokszor végiggondolja miért is, kiért is lehet örülni. És ez így szép és jó, és még azt is gondolom az Úrnak tetsző ötlet, de biztos vagyok benne, hogy nem elég önmagában.

Az öröm ugyanis, meggyőződésem szerint, akkor teljes, ha nem oka és nem célja van, hanem önmagért létezik. Ha azt ki tudod mondani a mai napon Descartes után szabadon, hogy „Örülök, tehát vagyok", most (!) örülök, hogy most (!) vagyok, hogy itt (!) vagyok, hogy ebben a nagyon összetett közösségben vagyok, akkor valami olyasmi történhet meg, amit nyugodtan nevezhetünk a lágymányosi örömódának.

Erre a közös ünnepre gyűltünk ma itt össze. Hogy összeálljunk egy képpé, amolyan „Lovasi Andrásos egy képpé”, hogy összeálljunk egy ódává, egy tiszta örömódává. Mert a sokszor cinikus, de Istenben bízó Prédikátor könyvének szerzőjével együtt és egy emberként valljuk, hogy – idézném az igeverset: „Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember...”

Vagyis a mai örömünnepünk, istentiszteletünk tétje nem más, mint hogy merünk-e örülni, hálásak lenni, boldogok lenni, együtt, egymásért, az Isten ajándékaiért vagy sem. Az igehirdetési igeszakasz, de az egész fejezet sőt az egész Prédikátor könyve is biztat erre, tudniillik hogy az Istenáltal adott örömökkel bátran éljünk.

Mert sokszor az az érzésem, hogy bár az öröm egyházaként szoktuk definiálni, bemutatni magunkat, mi evangélikusok, sőt hosszú időn keresztül a legfontosabb TV műsorunk címe is ez volt: Örömhír, mi magunk sok mindent mutatunk magunkból és magunkról, csak éppen az örömöt nem. Mert az örömről nem beszélni kell – ahogyan azt most én is teszem – hanem megélni. Mert jól tudjuk az élet számos területéről: az igazán fontos dolgokról nem elég beszélni, sőt elsősorban nem beszélni kell róla, hanem megtenni azt. Megélni azt. Mert az emberségünk, teremtettségünk egyik nagyon fontos eleme az öröm önfeledt - kisgyermeki őszinteséggel - megélésének képessége.

Hadd mondjak egy párhuzamot, amit a híres írótól, misztikustól, trappista szerzetestől Thomas Mertontól vettem. Így ír Merton, aki költő és aki szociális aktivista is volt egyben: „A fa mindenekelőtt azzal dicsőíti meg Istent, hogy fa. Azzá lett, aminek Isten szánta, s ezzel az Istenben rejlő, a lényegével egybehangzó gondolatot utánozza. A fa tehát azzal hasonlít Istenhez, hogy fa.

A fa minél inkább önmagához hasonlít, annál inkább Őhozzá. Ha valami más próbálna lenni, aminek sohasem volt szánva, akkor kevésbé hasonlítana Istenhez és azért kevésbé dicsőítené Őt.”

És igen azt érzem, az ember pedig mindenekelőtt azzal dicsőíti Istent, hogy ember tud lenni. Azzá lesz, aminek Isten szánta őt. Önazonos. Azaz Isten-azonos. És ennek az emberségnek az egyik legfontosabb íze az öröm megélése, akár csak olyan módon is, ha az ember tudatosan az örömre, az örömódára hangolja az életét. Erről az örömről, boldogságról ír nagyon-nagyon szépen az egykori fasori diák, Faludy György, hadd idézzem:

„Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsafákat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivitást jelent, ha passzív formában jelentkezik - vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, festményekben gyönyörködik. Akármerre indulok, egy-egy nagy lépést teszek mérföldes, mesebeli csizmában a boldogság felé.”

Kedves ünneplő gyülekezet,

Ha az ember körbenéz a családjában, gyülekezetében, egyházában, társadalmában, szűk és tágabb környezetében, közösségei életében, sokszor érezheti joggal a Prédikátor elkeseredését, melyet oly sokan és oly sokféleképpen értelmeztek már félre, vagy ragadtak ki a szövegkörnyezetből, tudniillik, hogy „minden hiábavalóság”. Mégis, a mai napon éppen ez az a szerző, aki feje tetejére állítva a prekoncepciókat, előítéleteket, elvárásokat, körülöttünk lévő valóságmorzsákat, örömre, valódi közös örömünnepre hív minket. Az öröm gyülekezetét. Az öröm egyházának fiatal és dinamikus népét.

Most örülsz? Igen, most örülsz (!).

Most örülsz? Igen, most (!) örülsz.

És mind a két szó egyformán fontos, mert az öröm nem egy jutalom a mennyben, ha jó keresztény voltál, hanem az itt és most-ban elénk táruló csoda. És most arra a Jézusra gondoljatok, aki a kánai menyegzőn együtt örült a barátaival, aki élvezte a fantasztikus ízeket, amikor barátaival evett, aki mosolygott, amikor gyerekek vették körül, és aki igazi rabbiként félelmetes humorral és iróniával mutatta meg, milyen is az Isten országa. Aki szeretett élni. Nagyon szeretett. Minden későbbi emberileg kreált dogmával ellentétben, igenis ott lüktetett benne a vitalitás, az Isten országának meghirdetése a betegek, elnyomottak, kitaszítottak és perifériára sodródottak között.

Igen, most gondoljatok Jézusra, aki nemcsak beszélt az örömről, de meg is élte azt. És mi, akik arra vállalkoztunk így vagy úgy, hogy az egész életünket az ő követésére tesszük fel, nem félhetünk úgy az örömtől, mint az ördög félne a szentelt víztől, mármint ha létezne, mármint az ördög.

Most örülsz? – kérdezem mindenkitől személy szerint – testvérem az Úrban : Most örülsz?

Most. 20-12-02-12. Ez nem egy telefonszám, ez a mai nap dátuma. Itt. Ebben a heterogén közösségben, ahol sokan, sokféleképpen éljük meg hitünket, kegyességünket, de hiszem, hogy a názáreti ács fiának nevében össze tudunk állni egy képpé. Egy néppé. Egy örömódává. Egymásnak örülve. A mellettünk ülőnek örülve. A közösségünknek örülve. A saját életünknek örülve és azért hálát adva. Együtt, egymásért, az élő Isten dicsőségére!

Van még egy jó hírem és egy rossz. Melyikkel fejezzem be?

Tegye fel a kezét aki azt szeretné, hogy a rossz hírrel fejezzem be!

Tegye fel a kezét aki azt szeretné, hogy a jó hírrel fejezzem be!

Szóval a rossz hírem az, hogy ma nem lehet örülni száz százalékosan és önfeledten mégse.

A jó hírem pedig az, hogy az előbb hallott rossz hír egyszerűen nem igaz.

Most örülsz? Most! Örülsz!

Ámen.