Hogy is kezdjem? – A Nikodémusok órájáról

Nehéz elkezdeni egy éjszakai beszélgetést – amikor már mindenki fáradt, nyolcan-tízen ülünk egy asztalnál, a sötét miatt mások az arányok, a fáradtság miatt őszintébbek vagyunk – nem működik annyira a kontoll, mit mondhatok el, mit nem. És akkor felmerül a kérdés: hogyan is lehet egy ilyen beszélgetést elkezdeni? Talán azzal, hogy felteszem a rengeteg lehetséges kérdés közül ezt az egyet: hogy is kezdjem? Aztán hagyjuk, hogy ez az egyébként töltelékként használt kérdés önálló életre keljen, hullámokat generáljon, asszociációkat indítson el.

Hogyan kezdjem el, amikor vallani akarok önmagamról, a mikor hivatást, társat, életcélt és értékrendszert választok? A beszélgetésen részt vevők döntő többsége – mint kiderült –, kényszerű döntések előtt áll: mi lesz az érettségi, a diplomaosztó, a küszöbön álló munkahelyi változások után? Hogyan is kezdjek neki egy új helyzetnek? Újba belevágni egyrészt örömteli, másrészt félelemmel teli helyzet.

Amikor édesanyám a hatvanas évek közepén elvégezte a főiskolát, nagyjából tudta, hogy munkahelyi élete miként fog történni – ő nyugdíjas koráig gyógyszerész volt. Kérdés, hogy a mai pályakezdők előtt van-e egy ennyire biztos jövőkép, s ha nincs, van-e kiben bízni az állandó újrakezdések, a holtig tartó tanulás világában. Van-e, Aki kezében tartja jövőnket akkor is, ha az nem kecsegtet kiszámíthatósággal?

És ezen a ponton válik a beszélgetés hitvallássá, itt lesz természetes, hogy Teremtőnk kezéről beszéljünk anélkül, hogy kínkeservvel bele akarnánk vonni Isten nevét a társalgásba. Igazából ez a célja ezeknek az éjszakai beszélgetéseknek: nem az, hogy a vallásosságról beszélünk, hanem az, hogy önmagunkról, s ez a beszélgetés torkolljon bele az evangélium hirdetésébe.