Flow – Mi is az az áramlás?
Néha valóban megtalál minket a feladat: a munkában örömünket leljük, mert érezzük, hogy alkothatunk, nem csak „melózunk”, ráadásul úgy, hogy munka közben szinte szárnyalunk, időt s fáradtságot nem kímélve vetjük bele magunkat a feladatba, és nem lessük az órát, a munkaidő leteltét. A jelenséget jó esetben mindannyian átéltük már. Ezt az élményt hívja flow-nak, áradásnak Csíkszentmihályi Mihály, és az ő könyve adta az alapját dr. Lángfy György orvos professzor, Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész és Szeverényi Mihály festőművész beszélgetésének. Szöveg: Hegedűs Attila, fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Érdekes élmény volt a beszélgetést hallgatni, mert – mint az egyik beszélgetőtárs megjegyezte – mintha három különböző nyelven beszélt volna a három megszólított. Szeverényi Mihályt Krisztushoz megtért festőművészként az a kérdés foglalkoztatta, hogy az alkotás öröme, amikor a művész a múzsa csókját érzi a homlokán, hogyan viszonylik a Szentlélek munkájához, ahhoz, amikor Isten lelke jár át bennünket. Bár az élmény kétségtelenül hasonló, felkavar, minden félelmet elűz, mégis látni kell a különbséget: a Szentlélek az Istenhez emel, a flow az alkotás lehetőségének Istentől kapott örömét adja meg.
Réz-Nagy Zoltán a flow társadalmi szerepéről beszélt: ha valaki azt érzi, fontos, amit csinál, ki tudja használni kreativitását, akkor ezzel nemcsak személyes életérzését – testi és pszichikai egészségét- erősíti, hanem az egész közösséget, hiszen az örömmel végzett munka másokat is erősít, másrészt, ha egy társadalomban, nagyobb számban vannak a lelkileg kiegyensúlyozott emberek, akik önmagukat értékesként élik meg, akkor az egész társadalom jobb állapotba kerül. Réz-Nagy Zoltán kiemelte a közösségek, a közösségteremtés erejét is: a mai társadalomban aránylag sokan vannak, akik egyrészt nem élhetik meg a feladataikat teremtésként, csak „melóként”, másrészt nincsenek kisközösségek, amelyben szárnyalhatna az ember. Az eredmény a lelkileg és testileg is beteg társadalom.
Különös-és őszintén megmondva, számomra nehezen befogadható- színfoltja volt a beszélgetésnek dr. Lángfy György orvos professzor, aki egészen különös gondolati utakat járt be. Eleve különös volt, hogy kivetítővel érkezett, ami egy önálló előadásnak inkább lehet segédeszköze, mint egy közös gondolkodásnak. (Ráadásul mivel világos volt, a kivetített ábrák közül keveset tudtam értelmezni.) Ráadásul ő a maga szakterületéről néha túl messze, bizonytalan területekre tévedett. Számomra nem volt egyértelmű, hogy az ezotéria és a spiritualitás közötti határvonalat érzékelné, igaz, ennek megfogalmazásával eddig én sem bíbelődtem. Talán fogalmazzunk így: a spiritualitás koncentrációt jelent, amikor az Egy, a központ felől nézzük a dolgokat, az ezotéria (az én tapasztalatom szerint) ennek ellenkezője: amikor figyelmünk szerteszalad, egymástól távol eső dolgokat akarunk összemosni. Ez utóbbi történt akkor, amikor az egyébként nagy tudású professzor úr egy-egy jelenségnek az élettani hatásairól szólt, majd különös kanyarral az egyéni, fizikai jól-léttől elindulva a teljes kozmosz működésének megváltozásáról beszélt (persze ha jól értettem az elmondottakat). A szaunát én is szeretem, és örültem a praktikus tanácsoknak, hogy hogyan kell vele élni, de amikor a szauna élettani hatásaitól néhány jól sikerült logikai ugrással az istenivel való találkozáshoz érünk, akkor attól félek, eltévedtünk…
Mindezzel együtt valóban elgondolkodtató: hányunknak adatik meg a flow, az áradás élménye? Hányan vánszorgunk munkahelyünkre ahelyett, hogy alkotókészségünk kiteljesedésének terepét látnánk benne? Tragikus, mennyire messzire kerültünk az alkotás örömétől. (Még akkor is, ha, mint a beszélgetés végén elhangzott: van olyan igazi alkotó folyamat, amelyben benne lenni nem föltétlenül adja meg ezt az élményt, néha inkább hasonlít mókuskerékhez: ilyen a gyermeknevelés. Mégis, aki benne van, tudja, ennél felemelőbb feladat, alkotás nem sok létezik…)
