Nap és világ a béri konfirmandus táborban

Izgatottan készültünk az utazásra, de a pályaudvarra kiérve elkezdődött a hétvégére ígért esőzés, és mi kicsit csalódottan szálltunk buszra, hiszen internet és televízió nélkül mit kezd egy mai fiatal, ha odakint hideg van és zuhog? Úgy megszoktuk már, hogy nem foghat ki rajtunk semmi! Ha fúj a szél vagy fekete az ég, akkor nem gyalogolunk, hanem autóba szállunk, ha hideg és sötét van, bekapcsoljuk a fűtést és bezárkózunk...

A busz ablakán nézegettem az esőcseppeket, és azon gondolkoztam, hogy a gyerekek csalódottak lesznek, hiszen a hátizsákba a Biblia és énekeskönyv mellé bekerültek a zseblámpák is, hogy már aznap este elmehessünk egy éjszakai sétára. Amikor megérkeztünk, az eső elállt, és boldogan vettük birtokba a vadászkastélyra emlékeztető béri gyülekezeti ház szobáit. A vacsora után, amelyet az egyik anyuka főzött nekünk a konyhában, leültünk az első órára. Arról beszélgettünk, hogy kik is vagyunk. Az interaktív foglalkozást követően kimerészkedtünk a szabadba, és csendben elindultunk a várva várt zseblámpatúrára. A holdvilágban láttuk a tócsákat, így csak néha-néha kapcsoltuk be a magunkkal vitt fényforrásokat. Egy órát bandukoltunk, majd visszatértünk a szállásra, hogy elcsendesedjünk, és közösen hálát adjunk az együttlétért.

Másnap reggel napsütésre ébredtünk, a gyülekezeti terem üvegkeresztje beragyogta a házat. Körbeültünk a fényben, és arról beszélgettünk, mit tudhatunk Istenről. Az udvaron keresgéltünk különféle tárgyakat, melyek a Teremtőről tanúskodnak. A gyűjteménybe került föld, kő, fa, virág, csalán és még a Nap is Gondviselőnk jóságát hirdette. Még ebéd előtt megkerestük a falu közepén épített kemencét, amelynek túloldala oltár is egyben. A béri evangélikus lelkész, Thuránszky István tervezte, és a falu fiataljaival együtt készítette el. Az aratási hálaadó istentiszteletre abban sütötték meg a kenyeret. Délután Bér természeti kincseit csodáltuk meg. Elsétáltunk a nagyhegyi andezit- oszlopokhoz, amelyek már 15 millió évesek. A köveken felmászva további csodás látvány tárult a szemünk elé. A nehéz túra után visszatérve leütünk a béri gyülekezet lelkészével, hogy a vasárnapi istentiszteleten milyen szolgálatot vállalhatnának a cinkotai fiatalok. Egy rövid jelenetben egyeztünk meg, amely kiegészíti a prédikációt. Az est folyamán közös alkotásként megszületett a végső változat, és mivel ez volt a záró estünk is, megnézegettük az addig készült fényképeket. Az így felépülő alkalmon az arcokról beszélgettünk: hogyan nézünk egymásra, és hogyan néz ránk Teremtő Istenünk? A hétvége során megtapasztaltuk, hogy Ő ad esőt, és az Ő kegyelméből süt ránk a Nap. Miután beesteledett, a természet csendjében még egyet kirándultunk a holdfényben. Az elcsendesedésben átgondoltuk tanítványságunkat, melynek átélésére érkezésünkkor kaptunk felhívást. Mindenki húzott egy névtáblát, amelyre egy-egy tanítvány nevét írtuk fel. Kicsit az ő személyükkel is azonosultuk, amikor róluk olvastunk, beszélgettünk. A sok élmény után a szívünkbe írtuk föl a tanítvány nevet, hogy soha ne feledkezzünk meg Mesterünkről.

Az ünnepi istentisztelet után lassan búcsút vettünk Bértől, és még egy utolsó túrát tettünk a gyönyörű időben Szirákra, ahol körbejártuk a hatalmas kastélyt. Amikor újra besötétedett, és elkezdett szemerkélni az eső, felszálltunk a pesti buszra, hogy a csendből és nyugalomból visszahozzon bennünket a fővárosba. Csupán három napot töltöttünk együtt, de harmadnapra bizonyossá vált, amit mindvégig éreztünk: Jézus Krisztus világossága sugározta be az eget és a szívünket a béri konfirmandus táborban. Erre a megerősödésre vágyunk minden nap, és minden este, amikor énekünkben ezt kérjük: „Krisztus, ki vagy nap és világ, minket sötétségben ne hagyj! Igaz világosság te vagy, kárhozatra mennünk ne hagyj! Kárhozatra mennünk ne hagyj!” (Evangélikus Énekeskönyv 109. éneke)