Ifjúsági istentisztelet a Deák téren – Kit érdekel?

Ne kongassunk vészharangokat, inkább kérdezzük meg a fiatalokat. Egyénenként. Négyszemközt, mert szégyellősek ám! Először azokat, akik ott vannak, de egymástól távol ülnek le. Aztán kérdezzük meg a gyülekezeti ifjúsági csoportok tagjait. És ne azt kérdezzük, hogy miért nem jössz? - hanem azt, hogy mire van szükséged az egyházban, az egyháztól, testvérem? Élsz-e minden olyan lehetőséggel, amit az egyház nyújt neked? Tudod-e, hogy mit nyújt? és van-e hiányérzeted? ha igen, akkor mi az?
Egyszer egy fiatal testvérünk azt mondta, hogy azért van szüksége a hétvégi zajos bulira, ahol se lát, se hall, mert az vezeti le a benne egész héten felgyülemlett feszültséget. Hátha van más módszer is a fiatalokban dúló feszültség levezetésére? Netán a gondjaik őszinte megbeszélése egy keresztény kisközösségben? Ott, ahol kíváncsiak rá, meghallgatják, ötleteket kap a problémái keresztényi megoldására,és valóban testvérként törődnek vele?

Kissé megrémültem, amikor megláttam Tamást a fényképezőgépével az ifjúsági istentiszteletünkön. Pár perc késéssel érkeztem, behuppantam barátnőm mellé a padba, s kémlelni kezdtem, ki jött el, hányan vagyunk, mennyire lesz ciki a létszám. Szomorúan láttam, hogy lelkészeink maguk fogják pengetni a húrokat, de legalább a felolvasók itt vannak, hurrá. Hiszen szoktunk mi többen lenni, bár nem sokkal, de azért gitárosaink, hegedűseink is vannak ám!
Mivel még csak egy éve vagyok a gyülekezet tagja, így én nagyon élvezem ezeket az alkalmakat, pont a könnyed hangvétel miatt, és a "megunt ifis" dalok egy részét én még mindig nem ismerem. :)
Viszont azt elmesélhetem, hogy az egész délutánt az öcsémmel töltöttem a Nemzeti Vágtán, s fél6kor győzködtem, hogy jöjjön be velem az istentiszteletre. (Öcsém 20 éves, még kereső fiatal fiú) Ő viszont szabadkozott, hogy az nem lenne hiteles, hiszen ő még nem hisz Istenben, s itt a kezében a "nemzeti vágta kupa", amiben limonádét ittunk, hogy néz ki, ha azzal bejön a templomba. Elmondtam neki, hogy ez nem számít, mert nem ez a lényeg!!! De a templom lépcsői előtt megtorpant, s azt mondta, hogy mégsem jön be, mert azok az emberek, akik itt vannak, már ezer éve ide járnak, tuti kinéznék őt, ha bejönne...
Most mit mondhattam volna erre? Két évvel ezelőtt ugyanezt éltem át, bejöttem egy ifis istentiszteletre egyedül, s bár az alkalom végén felajánlotta a lelkész, hogy egy kis beszélgetésre menjünk be a gyülekezeti terembe, nekem nem volt bátorságom a látványosan összeszokott társasággal elvonulni...
Viszont az az ember, aki zenélt, nagyon szimpatikus lett, később kiderült, hogy ő is lelkész. :) Nem volt kérdés, hogy kihez fogok járni felkészítésre, kinél szeretnék keresztelkedni és így tovább. S lassan az összeszokott társaság tagjait megismertem. Nem mondom, hogy már a tagok között tudhatom magam, szerintem soha nem is fogom. Ők együtt nőttek fel, én felnőttként tértem meg.. Mások az Istennel kapcsolatos élményeink. Soha nem leszek hagyományokat követő, tipikus evangélikus, mert ökumené vér csörgedezik az ereimben. :) Mert egy a fontos: hogy szeretem Krisztust, hogy hiszek Istenben, s hiszem, hogy az Ő kezébe tettem le az életem tavaly húsvét hajnalán...
Szerintem ugyanilyen "üres templom" problémák máshol is vannak. Szülővárosom, Szentes piciny evangélikus templomában a lelkész bácsi ugyanolyan tűzzel prédikál még most is, pedig csupán három idős néni és másik három idős bácsi hallgatja hétről hétre. S reménye sincs fiatalokra, hiszen nincs evangélikus iskola (csak református és katolikus), ahonnan feltölthetnénk a templom padjait...
Számos alkalommal volt téma a Deák téren az alkalmainkon, hogy miként lehetne több fiatalt bevonzani a templomokba. Én úgy látom, eléggé meg van kötve a lelkészeink keze. Hiszen a tradíciókat nem lehet elhagyni, viszont ezek a tradíciók már nem ugyanazt jelentik egy fiatalnak, mint egy háborúkat megélt idős hölgynek. Az üres templomok sajnos egyházi szinten jelentenek problémát, nem csak a város szívében. :(
Az emberek pedig a 11 órási istentisztelet után sem szóltak hozzám soha, s akkor sem ült le mellém senki.
Aki Istent keresi, úgyis megtalálja, nem biztos, hogy a templom falai között, s nem is biztos, hogy kizárólag ott kell. "Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük." Mt 18,20
S ez a lényeg, nem?

Örüljünk annak, hogy így együtt voltunk az Ifjúsági istentiszteleten. Szerintem nem az a fontos, hogy mennyien vagyunk, hanem így mindenki közelebb került istenhez az istentisztelet által, mert Az Úr csodásan műkődik mindig, minden helyzetben, minden hol.

Budapest szívében, a Deák téren, a tavalyi országos evangelizációkor azon morogtak a gyülekezeti tagok, mert az orosházi Immánuel együttes a templom lépcsőjéről zenélt. Érvük az volt, hogy az evangélikussághoz nem illik ez a szabadkeresztyén megnyilvánulás, hogy kiállnak a templom elé az utcára. Itt járunk. Elvonulunk tehát a templomfalak mögé, szűk körbe, mintha még mindig gond lenne az, hogy az egyház embereket akar hívogatni.
A cikk ez ellen a jelenség ellen szólt. A Deák tér csak példa volt, ahol ezzel szembesült a riporterünk. Ne tessék ezt személyessé illetve személyeskedéssé formálni!
Tessék megérteni, hogy egy ilyen istentiszteletnek nem csak arról kellene szólnia, hogy páran jól érezzük magunkat, hanem arról is, ami minden keresztény feladata: embereket hívogatni az Úr oltárához. És végül egy kérdés: hol van a missziói lelkület egyházunkban?

    Hol a missziói lelkület? Elgondolkodtató kérdés. Úgy gondolom, – nem megfeledkezve Isten semmiből is valamit teremtő Lelkének csodákra képes erejéről – hatékony misszióra az erős közösségek képesek. Úgy hiszem minden missziói törekvés mögött jó, ha van egy mag, ha van egy megszállott, stabil, elkötelezett csapat, ahová csatlakozni vonzó lehet. Ezt a magot meg kell becsülni, meg kell tartani, és újra meg újra meg kell erősíteni. Hiszem, hatékony misszióról ott beszélhetünk, ahol ilyen vonzó, összetartó, ütőképes csapat fordul a maga lehetőségei, képességei, tehetsége szerint a külvilág felé.
    Hadd tegyek oda az első kérdés mellé egy másikat: Hol vannak ilyen közösségek? Ahol vannak, ott hiszem, idővel kinőnek a misszió valamiféle hajtásai is. De ahol még vagy már vannak ilyenek, ott nagyon kell vigyázni rájuk! Hogy az apostoli intelem szerint magukra is legyen gondjuk. Táplálkozzanak rendesen. Ne hanyagolják el a közösség ápolását, fenntartását. Megőrizzék viharos időszakokban is a belső harmóniát. Aki valaha dolgozott az ifjúsági munkában tudja, hogy ez nem is olyan könnyű feladat.
    A Deák téri ifjúsági istentiszteletek bő egy évtizede azzal az igénnyel indultak el, hogy a gyülekezet ifjúsága életkorának, érdeklődésének, igényeinek megfelelő lelki táplálékot vehessen magához ezeken az alkalmakon is. A jelenleg használatos, s a cikkben avittnak beállított liturgiát néhány éve lázas csapatmunkával az ifjúság maga állította össze. Ezért az lehet, hogy egyeseknek idegen, unalmas, nekik viszont sajátjuk. De legyünk őszinték! A többi liturgiai formával nem ugyanez a helyzet? Egyeseknek bejön, másokat taszít.
     Noémi már leírta, kommentjében, hogy ezekre az alkalmakra hol többen, hol kevesebben jelennek meg az ifiből. Nyilvános alkalomról van szó, nem zárkózunk be tehát. Még soha, senkit nem küldtünk ki, - ez a belvárosban, ahol nem ritkán hajmeresztő dolgok is megtörténnek, akár a templomban is, nem is kis dolog – tehát bárki bejöhet és be is jön, aki úgy gondolja, számíthat még valami jóra egy templomban, az egyháztól.
    De vissza a kezdő kérdéshez. Hol a misszió? Körbe tekintek a maroknyi csapaton. Tudom: vannak köztük, akik a KIE munkájában vesznek részt rendszeresen. Mások a KÖSZI által szervezett alkalmakon vállalnak szolgálatot. Megint más a gyülekezeti gyermekbibliakörben vitézkedik. A MEVISZ-nek dolgozik. A Szélrózsa találkozók önkéntes munkás stábjában több éve jelentős erőkkel vesznek részt éppen ezek a fiatalok. A Tamás Mise munkatársai közt is többük ott van. S előfordulnak a Szigeten a Közös Pontnál. Adventben ételt osztanak hajléktalanoknak. A Drezdai Kirchentagon többen közülük mint szolgálattevő munkatárs dolgozott, missziói célokért. S még nem is szóltam azokról az alkalmakról, amikor templomunk központi fekvése miatt keresnek meg benünket ilyen-olyan szervezéső projektekkel, ahová az épület mellé segítő kezeket is kérnek. Nem bezárkózó, unottan magukban melegedő emberekről beszélünk.
    A cikk talán ezért okozott némelyekben fájdalmat, mert megmaradt a felszínen. Mintha csak azzal lehetne indokolni egy ifjúsági istentisztelet létét, ha arra betódulnak a hétvégén a szemközti Gödörben sörözgető és vízipipázgató ismeretlen fiatalok százai. Hová hívnánk őket legközelebb, ha nem lennének Budapesten olyan kis körök, akik gondot viselnek saját magukra is? Mintha szégyenkeznie kellene azoknak, akiknek még bejönnek ezek a formák, akik azzal égetik magukat, hogy kéttucat-magukkal ücsörögnek egy ezerkétszázas templomban.
    Örülök a személyes hangú kommenteknek, melyeket e cikk kiváltott. Én nem ezeket érzem személyeskedőnek, inkább az arcokkal, mások áhítatát elrettentő példaként bemutató fotókkal illusztrált írást tekintem annak. A reakciók viszont segíthetnek annak felismerésében, hogy nincs misszió ilyen közösségek, ilyen emberek nélkül, hogy meg kell becsülnünk és észre kell vegyük a kis közösségek értékét, s a meglevő missziói erőfeszítéseket.

Szerkesztőségünkhöz érkezett megkeresés, amely arra buzdított, távolítsuk el a cikket a honlapról. Ennek a kérésnek nem tudunk eleget tenni.

Annak viszont nagyon örülnénk, ha a jövőben kapnánk ifjúsági alkalmakról szóló (pozitív) anyagokat – akár a Deák térről is.

Szeptember 19 – a cikk megjelenése óta egyetlen egy, ifjúsággal foglalkozó cikk, fotósorozat nem érkezett szerkesztőségünkbe. Várjuk az ifjúsági eseményekről, alkalmakról szóló meghívókat is, hogy mi is tudósíthassunk ezekről.