Elballagtak a licisták is
Sopron – 2012. május 5-én a Deák-kútnál gyűltek össze a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) búcsúzó diákjai. Szöveg: evangelikus.hu, fotó: Tapolczai Péter 11. d
A Líceum igazgatója, Tölli Balázs beszédét azzal indította, hogy sokféle szimbólum, érték, elv és meggyőződés találkozik a Deák-kútnál, amelynek kultusza nem véletlenül él mindmáig.
„Őrizői kell hogy legyünk a Deák-kútnak, hiszen őrizői voltak lassan két évszázad óta – a rómaiak után itt ezt a forrást újra elfoglaló, élettel telítő – licista diákok, mint az épp 130 éve született Gombocz Endre, a későbbi akadémikus, botanikus, vagy édesapja, Gombocz Miklós, aki aztán a főgimnáziumi rangot elnyert iskolánk tanára, majd igazgatója lett, akinek diákkorában a 48-as szabadságharc utáni tiltást követően éppen újra kezdték hivatalosan is megengedni a diákságnak, hogy itt összegyűljön; mert nem mindig és nem mindenki nézte jó szemmel, hogy a Deák-kút – ahogy olvasható volt az első kifüggesztett táblák egyikén – valóban forrása lett sok ártatlan örömnek, és a sokféle elv, érték, meggyőződés találkozásában a szabadság szimbóluma lett.”
Az igazgató emlékeztetett arra, hogy a Líceum a Deákkúti Vármegye zászlaja alól bocsátja útjára növendékeit, ahol ezt a zászlót évszázadok óta a szabadság szele lobogtatja.
„Nem azért gyűltek itt össze a reformkor idején, hogy majd idősebben visszatérve nosztalgiával tekintsenek arra, hogy milyen szép is volt nemesnek, küzdőnek s szabadlelkűnek lenni az ifjúság idején. Hanem azért, hogy ezeknek ne az emlékét könnyezzék meg később, sőt idősebben is megéljék, hogy lehet annak maradni” – tette hozzá Tölli Balázs, aki arra buzdította az ifjú tanítványokat, hogy ezentúl is adták oda idejüket ingyen és önzetlenül másoknak, s az önérdekük ne írja felül az elszánásukat arra, hogy önálló véleményük legyen, ne hagyják, hogy mások véleménye, elképzelése, hite – ha tetszik – rájuk telepedjék, s legyenek szabadok, mert értik az Írást, hogy „elég neked az én kegyelmem”, és elfogadják a szabadságot mint a legnagyobb ajándékok egyikét.
Az igazgató reményét fejezte ki, hogy segíthetett a diákoknak abban, hogy még a szükségképpen átélt nehézségek által is jó döntéseket hozzanak. „Hogy értsék, szükség van magukra; s ha elcsüggednek is, új erőre kapjanak, ha elmennek is, visszatérjenek, ha megriadnának is, bátrak legyenek. Ahhoz kétség nem fér, hogy a következő években Önökre mindannyiunknak nagy szüksége lesz mint fiatal felnőttekre. Bátorságukra, hűségükre, emberségükre. Bátorságra nemcsak az igenek, de a nemek kimondásában is” – hangsúlyozta Tölli Balázs, aki Isten áldását kérte a diákokra.
A licisták nevében Fehér Balázs szólt. Beszédében kitért arra, hogy a gimnáziumi évek milyen gyorsan elrepültek. „Tegnap még ötforintos érméket árultunk tíz forintért a mujkóavatón, és a felsőbb évesektől kérdeztük, merre van a huszonnyolcas terem. Ma már mi mondjuk meg a kicsiknek, mennyiért kell eladniuk az ötforintos érmét, és ha egy terem után érdeklődnek, mi vezetjük őket félre. Készülünk az érettségire, tételeket dolgozunk ki, tablót tervezünk, szerenádozunk, és közben észre sem vesszük, hogy véget ért egy korszak. Felnőttünk. Itt az idő kilépnünk a nagybetűs életbe. Hirtelen jön a felismerés, hogy a szabályok, a házirend, a tanáraink szigora mind azért volt, hogy megvédjen bennünket. Hamarosan »megszabadulunk« mindettől, de ezáltal védtelenekké is válunk. Már nem bújhatunk szüleink, tanáraink mögé – miénk lesz a döntés, és miénk lesz a felelősség is” – mondta, kitérve arra, hogy az érettségi vizsgák után következik az igazi megmérettetés, az élet vizsgája.
„Kiderül majd, felkészültünk-e rá. Igyekeznünk kell tehát megfelelni, helytállni az életben. Ez kötelességünk, hiszen berzsenyis diákok voltunk. Licistának lenni mindig is többet jelentett. Azt jelentette: egy iskolába járunk Berzsenyi Dániellel, Mikola Sándorral. Azt jelentette: tartozunk egy közösséghez, egy nagy családhoz, amely iskolán belül és kívül is összetart és összefogja tagjait. Azt jelentette: ott vagyunk a hétfő reggeli áhítatokon, még ha nem is mindig tudunk rá figyelni, annyi a hétvégi mesélnivaló. Azt jelentette: ott vagyunk a révfülöpi, balatonszárszói, somogydöröcskei csendeshétvégéken, hittantáborokon. A tanítás előtt és után együtt mondunk imát osztálytársainkkal. Az igazgató úrhoz, iskolalelkész úrhoz és tanárainkhoz bármikor, bármivel fordulhattunk. Meghallgattak bennünket, és ha tudtak, segítettek, de legalábbis jótanácsokkal láttak el bennünket. S bár lehet, hogy nem mindig tetszett, amit tanácsoltak, céljuk csak most válik igazán világossá: embert faragni belőlünk” – vázolta Fehér Balázs, aki keserűen konstatálta, hogy életének legszebb időszaka ezzel lezárult.
„De a barátságok, amelyek az iskola falai között köttettek, és amelyeket ezernyi együtt elkövetett diákcsíny köt össze, nem érnek itt véget. Ápoljuk majd őket, ahogyan emlékeinket is, hogy soha ne feledjük egymást, tanárainkat és mindazt, amit az alma mater adott nekünk” – zárta szavait.
A búcsúzásról képek itt tekinthetőek meg:
