A keresztyénség legújabb kori történetét leginkább befolyásoló egyházi események között az első helyen említhetjük a skóciai Edinburghban 1910. június 14-23. között tartott Világmissziói Konferenciát.[1] Ma, Külmissziói Egyesületünk közgyűlésén Isten iránti hálaadással emlékezünk, és az a kérdés van napirenden, „Változott-e a világ?” Száz évvel a konferencia után az a feladatom, hogy megpróbáljam összefoglalni a konferencián történteket és azok jelentőségét egyházaink számára. 

Nem ez az alkalom volt az első nemzetközi tanácskozás a keresztyén misszió ügyéről. William Carey, Indiában működő baptista misszionárius 1810-ben Fokvárosba hívta össze a misszió munkatársait. A következő évtizedekben több ilyen missziós tanácskozás volt New Yorkban, Londonban és Liverpoolban. Az 1910. évi edinburghi konferencia volt azonban az, ahol gondos előkészülettel próbálták megtervezni a résztvevők a missziói munkában az ökumenikus együttműködést. John R.Mott, a konferencia elnöke fogalmazása szerint „még ebben az évszázadban el kell jutnia az evangéliumnak minden néphez”[2], ehhez pedig ökumenikus összefogásra van szükség a különböző missziós társaságok, különböző egyházak között. Az ökumené történésze, Kenneth Scott Latourette szerint „Edinburgh volt a modern ökumenikus mozgalom születési helye”[3]. Így kapcsolódott össze az ökumené és a misszió ügye, „ökumené a misszióban – misszió az ökumenében.” 

A konferencia előkészítése és lefolyása 

Hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy külső formájában nem tekinthetünk a mai kor mértékével az 1910-ben megrendezett konferenciára, hiszen a jelenleg megszokott technikai eszközök, lehetővé téve egy nagyobb konferencia előkészítését és lebonyolítását, mind hiányoztak akkor. A dokumentumok leírása, sokszorosítása, az előadások hangosítása, az esetleges tolmácsolás nehezebb feladatot jelentett, mint ma. Így érthető, hogy a résztvevők szinte mind angol anyanyelvűek voltak, ötszázan Britanniából és ötszázan Amerikából. A kontinentális Európa 170 küldötte mellett csak néhányan voltak jelen India, Kína és Japán „fiatal egyházai” képviseletében. Egyetlen afrikai résztvevő sem akadt, de hiányoztak Latin Amerika, a római katolikus és az ortodox egyházak képviselői is. A többség férfi volt, bár a misszió munkájában jelentős számban tevékenykedtek nők. 

Edinburgh 1910 sikere az amerikai John R. Mott (1865-1955)[4] munkájára vezethető vissza, aki az egyháztörténet  kiemelkedő „interkonfesszionális” személyisége volt. Fiatal korában C.T. Studd angol evangelizátor, a híres „Cambridge Seven” tagja igehirdetése nyomán élte át személyes megtérését. A YMCA (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) utazó titkára, majd a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) főtitkára és elnöke 33 éven át. Kora legtöbbet utazó embere volt, aki tervszerű előkészítő munkával szervezte a missziói világkonferenciát. A konferencia után, 1910-től működött a munkát folytató IMC, a World Missionary Council és Mott élete végéig részt vállalt a keresztyén misszió szolgálatában. Ellenezte a keresztyén szervezetek építésében az „interdenominational” és „denominational”  (felekezetközi és felekezeti) megkülönböztetést. Részt vállalt a „Life and Work” (Élet és Munka) és a „Faith and Order” (Hit és Egyházszervezet) 1925-ben Stockholmban és 1927-ben Lausanne-ban rendezett nagygyűlésén. 1946-ban Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1948-ban az Egyházak Világtanácsa Amszterdamban tartott első világgyűlésén 83 évesen a megnyitó istentiszteletet tartotta. A magyar egyházakkal is jó kapcsolatokat ápolt. 

A másik kiemelkedő személy a konferencia titkára, a skót Joe H.  Oldham (1874-1969) volt. [5] 1911-ben a folytatólagos bizottság titkára, majd az International Missionary Council főtitkára. Ebből a hivatalából indította el 1912-ben az International Review of Missions folyóiratot és ennek lett a szerkesztője. Az első világháború kitörése után az angol gyarmatokon internált német misszionáriusok segítségére sietett, és az angol külügyi és gyarmatügyi hivataloknál nagy tekintélyt harcolt ki magának a misszió ügyeiben. Afrika-szakértőként tartották számon és a kontinens nagy problémáját, a faji megkülönböztetést 1924-ben megjelent könyvében ítélte el (Christianity and the Race Problem, London SCM). Kezdeményezésére alakult meg az afrikai kultúra védelmére és tanulmányozására szolgáló intézet (Institute of African Languages and Cultures) és ennek adminisztratív igazgatója volt. Az 1930-as évektől kezdte tanulmányozni a modern államok strukturális és kormányzási problémáit (totális államok Keleten és Nyugaton) és ezekről a témákról számos tanulmánya és könyve jelent meg, kapcsolódva az ökumenikus mozgalom konferenciáihoz. Jelentős munkát végzett Edinburgh 1910 és Amszterdam 1948 teológiai-tanulmányi előkészítésében. 

J. R. Mott és J. H. Oldham közös jellemzője volt, hogy a világ evangélizációja, a misszió globális szolgálata ügyében tevékenykedtek, átlépték a konfesszionális határokat és építették az ökumenikus kapcsolatokat. Hasonló nagyhatású ökumenikus vezető, aki átvette tőlük a „staféta-botot”  az Egyházak Világtanácsának későbbi főtitkára, a holland Willem A. Visser’t Hooft (1900-1985) volt, aki szintén a WSCF (Keresztyén Diákok Világszövetsége) mozgalmából indult. 

A konferencia előkészítését segítette, hogy megjelent a Keresztyén Missziók Világatlasza (Statistical Atlas of Christian Mission). Két eves előzetes tanulmányi felkészülés után kerültek a kifejezetten munkakonferenciának, helyzet-elemzésnek és tervkészítésnek jellemzett Edinburgh 1910 elé a nyolc pontos bizottsági napirend témái: 

(1)   Az evangélium eljuttatása az egész nem-keresztyén világhoz

(2)   Az Egyház a misszió területén

(3)   Nevelés a nemzeti lét krisztianizálása viszonylatában

(4)   A missziós Üzenet a nem-keresztyén vallások viszonylatában

(5)   A misszionáriusok felkészítése

(6)   A misszió otthoni támaszpontja

(7)   Missziók és Kormányok

(8)   Együttműködés és az egység elősegítése. 

A konferencia tárgyalási témái és döntései közül a mai ökumenikus missziói helyzet számára csak a leglényegesebbeket kívánom kiemelni. Nagy hangsúlyt helyeztek a misszió evangélizációs folytatására, gondolva a misszionáriusok felkészítésére és kiválogatására. Próbálták feldolgozni a gyarmatosítás és a misszió feszültségét. A tanácskozást figyelemmel kísérte a brit közvélemény, beleértve V. György királyt is, valamint Németország gyarmati közigazgatása és Theodor Roosevelt, az Egyesült Államok korábbi elnöke. Fontos üzenetként hangzott el a korábban sokszor az egyházak számára csak mellékes feladatként gyakorolt misszióról éppen Randall Dawidson, Canterbury anglikán érseke állásfoglalásában, hogy „a missziónak az egyház élete középpontjában van a helye.[6] Az érsek jelenléte és véleménye nemcsak a résztvevőkre tett nagy hatást, hanem a résztvevő egyházak teológiai és adminisztratív vezetőit közös missziói spiritualitással kapcsolta össze. Az un. „fiatal egyházak” közötti együttműködés kihívást jelentett az otthoni „öreg egyházak” közötti egységtörekvések irányába. A skót David Livingstone misszionárius öröksége mellett a konferencia helyszíne emlékeztetett arra, hogy Alexander Duff személyében a missziós tudományok első teológiai professzora és a konferencia titkára, J. H. Oldham is skót volt. Személyük a „hátországok” jelentőségét húzta alá. 

A konferencia tanulságai 

Vizsgálnunk kell azt a kérdést, mennyiben befolyásolta a későbbi ökumenikus fejlődést a konferencia. Mindaz, amit az akkori geopolitikai helyzetről, a különböző gyarmati vagy félgyarmati sorban élő országok társadalmi-szociális fejlődéséről megállapítottak, az első és különösen a második világháború után alapvetően megváltozott. Beszéltek a fiatal egyházakról, a missziós területek eredményeiről, de 1910-ben ezen egyházak képviselői inkább a nyugati missziós eredmények bizonyítékai voltak és nem igazi partnerek. Különbséget tettek „fully missionised lands” (teljesen misszionált országok) és „not yet fully missionised lands” (nem teljesen misszionált országok) között és a misszió sokszor „erőteljes expanziót” jelentett. A környező világ és az emberiség olyan „környezetként” jelent meg, amelyiknek evangélizációra és karitatív segítségre van szüksége. Az egyházak és a missziós szervezetek olykor Isten világossága és hatalmi központja letéteményeseként léptek fel, ahonnan a környező „világ” megvilágítandó, felszabadítandó és „kommandírozandó” volna. Erős „aktivista mentalitás” és militarista kifejezések jellemezték ezt a hozzáállást. Kenneth R. Rose visszaemlékezése (Edinburgh 1910 – Its Place in History) idézi David Bosch összefoglalását a „pragmatikus, megfontolt, aktivista, türelmetlen, magabiztos, célratörő, diadalmas” protestáns missziós hozzáállásról, ahol gyakran találkozhatunk az agresszió, támadás, hódítás és keresztes háború fogalmával.[7]  Ez a 18-19. században előforduló missziós gondolkodás alaposan megváltozott, hiszen ma már Afrika, Ázsia és Latin Amerika egyházai adják a keresztyénség többségét. A konferencián a Dél Indiát képviselő V. S. Azariah megrázó szavakkal méltatta és köszönte a misszionáriusok áldozatát. [8] A misszió helyzetét jelentősen befolyásolták a gyarmati felszabadítási folyamatok, az egyes országok függetlenségi törekvései. Egyes országokban szembe kerültek az új kormányok a misszió és a létre hozott fiatal egyházak képviselőivel, mint például Indiában, míg a legkésőbb, csak 1980-ban függetlenné váló Zimbabwe erre az ellenkező példa. 

Jelentős hatása volt annak a ténynek, hogy Edinburghban szinte minden nagyobb missziós társaság, missziót és evangélizációt folytató egyház és szervezet képviselői találkoztak. Az önállóságukra, sajátos módszereikre és külön szervezeteikre annyira sokat adó missziós képviselők a világ helyzetének és benne a keresztyénségnek az elemzése, a  beszámolók hatására felismerték, hogy a misszió és evangélizáció munkája a jövőben csak ökumenikus együttműködéssel történhet. Sikerült a konferenciának kapcsolatot kiépítenie a korábban az együttműködéstől elzárkózó anglo-katolikus anglikán missziós csoportokkal is. Az ortodox egyházakkal és a római katolikus egyházzal való kapcsolatfelvétel a misszióban csak Edinburgh után, néhány évtizeddel később jelentkezett. 

A „missziós fiatal egyházak” 1910 körüli helyzetét és az „anyaegyházakkal” történő összehasonlítását jól jellemzi az a történet, amikor megkérdezték a Sri Lankán (korábban Ceylon) alakult anglikán egyházról annak püspökét. Ő azt válaszolta, hogy a Sri Lankán élő anglikán egyház külső megjelenésében teljesen olyan, mint az angliai, „csak nyári öltözetben”. Tehát a gyülekezetek megszervezése, a templomok építési stílusa, a liturgia, mind-mind olyan, mint az anyaegyházban. A misszióban megjelent kezdeti „Európa-centrizmus” gondolatvilágát a huszadik században háttérbe szorították a misszió munkája nyomán létrejött fiatal egyházak. Hadd tegyem itt most fel azt a messzire vezető kérdést, mit válaszolhatunk ma az ökumené összefüggésében azokra a „fiatal egyházi” felvetésekre, vajon nem lehetne-e nekik „megspórolni” a korábbi évszázadok európai történeti-konfesszionális teológiai vitáit?  Hiszen számukra idegen világ a középkori pápaság, a vallásháborúk vagy a felvilágosodás! 

Edinburgh 1910 segített lezárni a misszió korábbi merev „konfesszió-centrikus” és „Európa-centrikus” koncepcióját. A misszió korábbi századaiból is akad jó példa, mint az 1659-ben megjelent pápai instrukció a Kínában térítő szerzetesek számára arról, hogy nem Európa egyházi „útjait”, külsőségeit, hanem a hitünket kell tovább adni. [9] Az együttes ökumenikus munkára hangsúlyt tevő International Missionary Council az 1961-ben, Indiában, Új-Delhiben rendezett Egyházak Világtanácsa nagygyűlésen csatlakozásával tette teljessé ökumenikus elkötelezését. A missziós szervezetek nem léptek be előkészítés nélkül szervezetileg is az ökumenébe, mert öt nagy konferencián tárgyalták meg a részleteket (Jerusalem 1928, Tambaram 1938, Whitby 1947, Willingen 1952 és Accra 1958.) Az ökumenikus mozgalom nagy eseménye volt, hogy 1961-ben az ortodox egyházak is ekkor csatlakoztak az Egyházak Világtanácsához.

Ökumené a misszióban – Misszió az ökumenében 

Nagy vonásokban emlékeztünk most arra, hogyan kapcsolódott össze a Jézus Krisztus parancsa nyomán végzett misszió a keresztyén egységkeresés, az ökumené mozgalmával. Edinburgh 1910 jelentősége a protestáns egyházak, sőt az egész keresztyénség számára csak a római katolikus egyház II. Vatikáni Zsinata (1962-65) jelentőségével vetekszik. Láttuk, hogy J. R. Mott és J. H. Oldham konferenciával kapcsolatos imádságait kéréseiken felül meghallgatta az Úr! A Magyarországi Evangélikus Külmissziói Egyesület a száz évvel ezelőtti eseményre Isten iránti hálával emlékezik és vallhatja: Nincs misszió ökumené nélkül és nincs ökumené misszió nélkül!