Szubjektív tanévnyitó ünnepség – Fabiny Tamás és Smidéliusz András voltak a kőbányaiak vendégei

Jó érzés, amikor tele a templom, három lelkész is áll az oltárnál és a gyülekezeti padsorokban gyerekek vannak. Közös, nagy ünnepe volt ez a kőbányaiaknak, amelyre még a polgármester, Verbai Lajos is eljött.

Az istentiszteleten gyerekek is szolgáltak, dr. Fabiny Tamás pedig az Áldjad, lelkem, az Urat és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) – zsoltáridézet alapján prédikált, aztán a gyülekezetben közgyűlést tartottak.

Amikor az ember úgy gondolja, hogy két gyerekkel már biztosan bevállalhat egy ilyen ünnepi istentiszteltet, mert eltelt pár év a kis életükben és már tudnak viselkedni, akkor téved. Az én gyerekeim ugyanis nem tudnak csendben végig figyelni: ők be vannak sózva.

Miután Szonja lányommal tettünk két kört folyó ügyekben, viszonylag nyugodtan maradtunk helyünkön, még pár képet is tudtam készíteni.

De aztán jött Dani fiam, aki teljesen interaktívvá vált és azt hitte, hogy a püspök csak neki beszél. Innentől kezdve a prédikáció minden egyes mondatában megszólítva érezte magát.

– A püspök bácsi azt mondta, hogy Dani. Nekem szólt?
– Szerintem nem mondta azt, hogy Dani, valamit félreértettél.
– De azt mondta, hogy áll Dani. De én ülök.
– Nem azt mondta, hogy áll Dani, hanem, hogy áldani.
– Már megint nekem mondott valamit: Mondd Dani. De mit mondjak?
– Csak simán annyit mondott a püspök bácsi, hogy mondani. Nem kell minden szót félremagyarázni, kisfiam.
– Nekem nincsen kedvem imádkozni, én inkább csak a Miatyánkot mondanám most el.
– Jó, tégy úgy, de csak magadban.
– Azt nem tudom. Hangosan nem lehet? De anya, mikor megyünk már haza? Szomjas vagyok.

„Áldjad, lelkem, az Urat és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” – csendült fel lelkemben az ige és hálát adva a csendes és örömös percekért hazaindultunk.