Szeretetre és bátorításra van szükség

Jézus beszélt a Vigasztaló Szentlélek eljöveteléről. Pünkösd közeledtével jó elgondolkodni azon, mi vajon mennyire vagyunk vigasztalók, bátorítók. Nincs olyan ember, aki ne szeretne kivirágozni, gyümölcsöt teremni, értéket teremteni. Miért van mégis annyi megkeseredett és fájdalmat okozó ember? A másikból a szeretet nem lehet kipofozni, a jót csak jósággal lehet előhívni. Jézus előttünk jár ezen az úton, például odamegy a gadarai ördöngöshöz, beszélgetni kezd vele, mire az megnyugszik, és szolgálni szeretné őt. Jézus erre azt mondja: nagyszerű, menj el, és mondd el másoknak, mennyire szeret téged Isten!

Sok mindent kérünk Istentől: Küldj politikusokat, mint Széchenyi István volt; gyógyszert, ami gyógyítja a rákot; Kós Károlyokat, akik fenntartható, szép házakat építenek; közgazdászokat, akik megmutatják, hogyan tovább… Isten meghallgatja a kéréseket, és gyermekbőrbe csomagolva küldi el nekünk a választ. De vajon van-e türelmünk ezeket az ajándékokat kicsomagolni?

Ha kóbor kutya jön velünk szemben az úton, két lehetőségünk van. Belerúgunk, mire ő megpróbálja elkapni a bokánkat; vagy szépen szólunk hozzá, és megkínáljuk egy kenyérhéjjal, mire ő elkezdi csóválni a farkát és hazakísér. Hogy abból a kutyából mi jön ki, egy vicsorgó fenevad vagy egy jó barát, legtöbbször tőlünk függ. Mint ahogy az is, mit hozunk ki a másik emberből. Ha valaki panaszkodik, milyen felesége van, abban azért kicsit ő is hibás, nem? Próbálja meg kihozni belőle azt a tündérkét, akit oltár elé vezetett! Nem szidásra van szükségünk, hanem biztatásra!

Amikor a bábban megérik a pillangó teste, és elérkezik a születés ideje, akkor az megpróbálja lenyomni magáról a bábhéjat. Ha a tudósok egy szikével segítenek neki, hogy ne kínlódjon annyit, akkor a pillangónak nem nyílnak ki a szárnyai. Ha megkíméljük a születés kínjaitól, akkor nem pillangó lesz belőle, hanem csak valami torzó. Így van ez velünk is. Szükségünk van az erőfeszítésre, arra, hogy a feladatainkat ne oldják meg helyettünk, de ha kell, bátorítsanak, segítsenek.

Nem jó, ha valaki gyerekkorában arról álmodozik, hogy tanár lesz, de a szülei azt mondják: a tanár nem keres jól, nincs is megbecsülve, legyél közgazdász! Vagy ha szeretsz egy fiút, akkor hiába mondja anyukád, hogy az a másik jobb parti! Az kompromisszum lenne, igaz? Hallgass a szívedre! Ha érzed, Isten mit rendelt ki neked, merd megtenni!

Nem arra van szükségünk, hogy azt mondják, ne sírjunk, hanem arra, hogy gyöngéden átöleljenek. Mert mindannyian erre vágyunk, csak nem merjük kimondani – József Attila szavaival –, hogy „úgy kellesz, mint egy falat kenyér”. 

Böjte Csaba, az „árvák atyja”, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője 2009. május 12-én Ablak a végtelenre című könyvének dedikálása után a Lőrinci Értelmiségi Teaház (LÉT) vendége volt. Sok humorral és mély lelkiséggel áthatott szavai bizonyára emlékezetesek maradnak a pestszentlőrinci evangélikus templomot megtöltő, ökumenikus hallgatóság számára. A fenti gondolatok ott hangoztak el.

Csaba testvér – a jézusi példára rámutatva – a szeretet és a bátorítás fontosságát hangsúlyozta, hiszen azt vallja, hogy az emberekből a jót csak jósággal lehet kihozni. E szellemben nevel Erdélyben közel ötven helyen 1800 gyermeket, akiket „Isten gyermekbőrbe csomagolt ajándékainak” tart.

A legnagyobb probléma, hogy sok fiatal a saját családjában nem kapja meg azt, ami testi-lelki fejlődéséhez szükséges, ezért az alapítvány kéttípusú gyermekvédelmet végez. Napközi otthont olyan településen indítanak, ahol több bukdácsoló gyermek van. Ha a szülő nem tudja megtanítani a gyerekének, hogyan kell tisztán járni, beosztani a pénzt, főzni, gondozni a kertet, vagy hogy a kapirgáló jószágból hogy lesz húsleves, akkor ezt a feladatot valakinek át kell vállalni. Ezek a napközis gyerekek általában egy-két év alatt utolérik a többieket, és szépen haladnak az iskolában. Az órák színvonala pedig azért is emelkedik, mert így a jó tanulók is jobbak lehetnek, a tanárnak van sikerélménye; s nem pusztul el a vidék. Ha ez nem elég, és nem lehet a családot megmenteni, akkor ki kell onnan emelni a gyereket – ez a második típus. A bennlakó otthonokban közel nyolcszáz gyerek él. Nyolc-tíz gyerek kerül egy „szociális családba”, ahol egy nevelőnő anyaként igyekszik gondoskodni róluk. Ennek eredményeként az időközben felnőtt gyerekek több mint fele bejutott főiskolára, egyetemre, a többiek pedig munkába álltak, és tisztességes, becsületes, szorgalmas emberek lettek. El kell kerülni, hogy a gyerekek állami intézetbe kerüljenek, mert ott elvesztik nemzeti, vallási identitásukat. „Azt jelenti az autonómia, hogy bajban lévő testvéreinkről mi gondoskodunk.” – vallja Böjte Csaba.

A hangfelvétel hamarosan letölthető lesz az internetről: http://pestlorinc.lutheran.hu