Meggyújtották a békelángot az osztrák-magyar határon

1986-ot az ENSZ a „béke évének“ nyilvánította. Akkor – egy cserkészcsapat ötlete alapján – a béke szimbóluma a betlehemi Születés templomában égő láng lett. Azóta évről évre egyre több helyen ünneplik karácsony előtt tűzgyújtással a béke és a megbékélés iránti vágyukat az emberek. 

A határon Heinrichs Eszter evangélikus lelkésznő idén a következő áhítatot tartotta:

Kedves Testvérek! 

A – talán gyermekkorunkból, vagy gyerekeink gyermekkorából – jól ismert irodalmi klasszikus, Pöttyös Panni, az egyik mesében már alig tudja kivárni a karácsonyt. Fel alá járkál a lakásban, és apunak, anyunak, Imamának naponta többször előrukkol azzal a kérdéssel, hogy mikor lesz már karácsony? Mivel egyikük válaszával sincs megelégedve, átmegy a szomszédba Ila nénihez tovább kérdezősködni.

– Ila néni mikor lesz már karácsony?

– Miért? Kérdez vissza Ila néni.

– Csak. Válaszolt Panni.

– Az más! – horgolt tovább Ila néni nyugodtan. – De akkor sem segíthetek rajtad. Még csak kora ősz van.

Aztán egy idővonatról kezdett el beszélni Pannianak. Arról, hogy az idővonat észrevétlenül megy és néha furcsa tréfákat csinál. „A te idővonatod Panni, csak nagyon lassan cammog. Az enyém meg egyre gyorsabban robog. Éppen csak kinézek az ablakon a rohanó tájra, és már megint elmúlt egy esztendő.“  

Nemcsak Panninak és Ila néninek, hanem nekünk is döcög, cammog vagy éppen rohan az idővonatunk. De akárhol is halad a szerelvény,  ha még maradt bennünk valami a régvolt gyermekből, akkor ez idő tájt gyakran felnézünk az égre és megkérdezzük magunkban: – Mikor lesz már karácsony? 

– Mikor lesz már karácsony? Nem mi és nem Pöttyös Panni vagyunk az elsők a világtörténelemben, akik karácsony után áhitoznak. Az Ószövetség újra és újra beszámol arról, hogy az emberek évszázadokkal Jézus születése előtt is fel-fel néztek az égre és várták a karácsonyt. Bár ez a szó, hogy karácsony sehol nem szerepel a bibliában, mégis áthatja az Írásokat a Messiásra, a jobbra, a szépre, a békére, a világosságra, a csupa nagybetűvel írt KARÁCSONYRA való vágyakozás. Ézsaiás így ír, így várakozik:

„Építsetek utat a pusztában az Úrnak!... magas hegyek emelkedjetek fel…az én Uram az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.“

Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az az Úr, akiről Ézsaiás jövendölt, megérkezett közénk. Eljött, de nem olyan hatalommal és dicsőséggel, amilyenben várták, hanem egy kicsiny gyermekként. 

Ma pedig azt ünnepeljük, hogy ez a kicsiny, törékeny, magatehetetlen gyermek olyan békét és szeretetet hozott a világba, amilyenre azóta is csak vágyakozunk.  Hiába nem vagyuk Pöttyös Panni korú gyerekek, hiába futunk egész nap halaszthatatlan dolgaink után, mégis újra és újra lessük az eget, és néha-néha megkéredezzük, amit Panni is, hogy mikor lesz végre karácsony. Cammogó vagy rohanó vonatjainkból várjuk és vágyjuk a békét, a szeretetet és a csodát.  

Hiszem, hogy ilyenkor – kivétel nélkül –  minden ember vár valamit. Az is, aki nem tudja pontosan, hogy mit vár, s talán még azt sem, hogy vár. Ha megkérdeznénk tőle, lehet, csodálkozna is, vagy zavarba esne, vagy dühbe gurulna. De mégis vár. Valamit, amitől megnyílik benne esetleg egy kis zár, ami elűzi a hiányt.[1] Valami találkozásra vár... és ezért talán megpróbál jó lenni, jobb lenni. 

Minden karácsonyvárás, minden gyermeki mosoly, minden gyertya- és fáklyafény, és minden ezen a békétlen világon, hirdesse az Úristen dicsőségét és azt a csodát, hogy érdemes  utat építeni a pusztákon, az országhatárokon és mindenütt. Mert az Úr jön hatalommal. Az Úr jön békességet hozva. Az Úr jön, az újrakezdés lehetőségét adva. Az Úr jön akkor, amikor várjuk, vagy éppen akkor, amikor nem várjuk.

Érkezzen meg ma is, hozzánk, is – akár cammog, akár robog az idővonatunk! Ámen.