Stermeczki András – Ézs 41,1-6 – Dunaújváros, 2010. 04. 23.

A legkisebb gyermekünk is már elmúlt négy éves, de még mindig éjszakánként átszökik a szülői hálóba. Van, mikor csak reggel vesszük észre, mikor felkelünk, hogy ott szuszog mellettünk békésen. Biztosan nem szeret egyedül aludni. Ezért minden esete a kedvenc plüssfiguráit betesszük az ágyába, hogy azokkal aludjon. Ám az nem olyan jó mint a szülői ágy, mely nagy és olyan mint egy erős vár.

Fiam esete is bizonyítja, az ember nem szeret egyedül lenni. Az Úristen is erre a megállapításra jutott a teremtéskor. A közösség ereje biztonságot ad. Az elmúlt fél évben konfirmandusaim egy része a szombat délutáni órák után néha itt maradnak és az alagsori vendégszobában alszanak. Szeretnek egymással beszélgetni, játszani, nem az otthoni környezetben egyedül lenni. Azt hiszem ez a közösségekkel is hasonlóan működne. De valahogy nem megy. Szórványban, kisebbségben vagyunk. És ez annyira ráül a mindennapok küzdelmére, hogy sokszor az életkedvünk is elmegy. Ezzel nem vagyunk egyedül. A közösségek a történelem eddigi talán legnagyobb válságát élik. Elég ha a kontinens "bennszülött" családjaira gondolunk. 1,1 és 1,9 közötti a családonkénti utódok száma. Magyarországon 1,3. Felszámolásra került a család. Ebből következik, hogy az egyházi közösségek is. Itt a Dunaújváros-Kisapostagi egyházközségben és a hét szórványfaluval együtt ezt tapasztaljuk. Fogynak a családok - ha még egyáltalán van belőlük osztályonként 1-2 mutatóba, és fogy az egyház is. Egyre kisebbek vagyunk és ez a kisebbségi lét egész más, mint az a ma sokat majmolt fogalom. Kisebbségben vagyok az egy férj, egy feleség és a közös gyermekek családmodelljével, kisebbségben vagyok a véleményemmel, az igazammal, és evangélikus egyházammal. 3%. És erre még azt mondhatjuk: ez már valami. Több az 1+1%-nál. Ma Magyarországon ez épp tízszer több mint az ország életét és sorsát eldöntő és irányító fontosságok száma. Mert az kb. 30.000 fő. Ennek ellenére mégis távol van tőlem a következő nagy evangélikus gyülekezet, több mint 50 km-re. Messze van a következő esztendő is, ha a kilátásokat nézzük. Egyre messzebb a segítség és egyre több a magányos, elszigetelődött közösség és ember. Pl. az előző héten egy egész nemzet szigetelődött el gyászában. Egyedül vagyunk. Magamra maradok fájdalmammal, betegségemmel, kétségeimmel talán még hitemmel is. De miért? Mert elszigetelődtünk, bizalmatlanná és kételkedőkké váltunk. Nem bízhatunk senkiben. Elszigetelni pedig csak akkor kell, ha valami veszélyes vagy káros van körülöttem. Szigetelt a villanyvezeték a falban, szigetelt a ház alapja a vizes talajban, és szigetelt a sütő oldala a konyhában. Nyilván való, hiszen félek az áramtól és védem az otthonom, a két kezemet. De miért szigetelődnek el az emberek? No persze itt Dunaújvárosban némi történelmi magyarázat erre lehet. Annak idején, 50 évvel ezelőtt itt csak panel épült. Kinek-kinek volt otthona. Nem kellett megosztani a nappalit az anyóssal, a fiatalok is saját lábukra állhattak. De ezek a kis 40-50m2 dobozok elszigetelték az embereket. Ma már annyira, hogy az 50 felettiek igencsak visszasírják a jó kis kommunista szombatokat. Ez volt az emberek utolsó közösségélménye. Mára nem maradt más, csak a munka utáni bezárkózás, a házi bálvány és az ámítógép.

Ézsaiás próféta szintén háborog a szigetek miatt. Az akkori celebek miatt. Azért, mert Izraelben egyre több a bálvány, melyen kis fa szobrokat kell érteni, melyeket vékony fémlapokkal vontak be. Ezek jelenléte az otthonokban valamit, valakit helyettesít. Éppen ezért Cirusz hadjáratait az Úr sem bánja, sőt – amint a próféta írja – „Ő indította napkeletről azt, akinek lépteit győzelem kíséri.” Egy megosztott nemzet, egy megosztott társadalom, egy megosztott egyház vagy család legyengül. A magányos szigetek a leginkább kiszolgáltatottabbak. Élt Ausztráliában egy depresszív törzs, kik oly sokat szenvedtek, hogy valóban elment az életkedvük. Úgy döntöttek, hogy kihalnak. Nem szültek több gyermeket és valóban eltűntek. Az elszigetelődés ellenszere csak a közösség lehet. Olyan közösség mely nem pusztán közönség. Nem elég csak nézelődni. Tenni kell, mert a tétlen kezeknek az ördög ad munkát. Ő pedig tovább dobálja, szalámizza a közösségeket. Az igazi közösséghez az őskeresztyének álltak a legközelebb. Egy házbab éltek. Egy háztartásban, hiszen mindenük közös volt. Ma ennek az ellenkezője megy. Ki-ki váljon el és így lesz két lakás, két tv, két kocsi... Közben meg annyi a munka, hogy elveszem az áradatban. Sodrott szigetként vergődünk. Már az utcára sem érdemes kimenni. Az előző hét dunaújvárosi tragikus eseményei bejárták a médiát. Már az iskolások is oly mértékben önzőek, hogy vért ontanak. Másnap – ez nem volt az országos hírekben – 50m-re a késelés helyszínétől szintén fényes nappal egy idős asszonyt ütöttek le a táskájáért. Most is az intenzív osztályon fekszik. Hova tovább? Annak idején az őskeresztyén modellt ismerve már a történelmi Magyarország déli részén erődtemplomokat építettek. Kis szigeteket, ahol a szász evangélikusság átvészelhette a török vészt.

A mi kis templomunk is egy ilyen sziget. Egyenlőre nem a töröktől véd, de sok mástól bizonnyal. Ugyanakkor nem maradhatunk magunkra. Az egyház hajója néha befut, amint tudjuk egy „biztosan védett kikötőbe", talán hoz egy kis lelkesedést, de aztán hamar kifogy a kamrából. A hajó nem olyan biztos. Láthattuk a héten. A légikikötők is bezárhatnak, ha egy vulkán náthás lesz. A híd talán még jobb. Jó pásztor vasárnapja után nyilván Jézusra gondolunk, mint híd, mely összeköti a szigeteket. Csak Ő képes kimozdítani az embereket, családokat és közösségeket, hogy bizalommal forduljanak egymáshoz, és így keressék az Isten országát, egy szebb jövőt, melyben közös ég alatt ki-ki hazatalálhat, és közben nem marad magára, elszigetelve, mert ugyanazt a megváltó feszületet hirdetik, mely az Isten és az ember közé vert hidat. Ámen